Milyen érzés halhatatlannak lenni?

– Isteni! Nagyon sok szempontból ez a legjobb dolog a világon. Ez egy különleges, a szívemnek igazán kedves díj, főleg, mert a közönség szavazta meg. Már a jelölés is nagy megtiszteltetésként ért, az pedig, hogy a pályatársaim, színészbarátaim valóságos mozgalmat indítottak azért, hogy bekerüljek a Halhatatlanok Társulatába, teljesen meghatott. Pásztor Erzsike volt a „kapitány”, de a másik nagyon jó barátnőm, Tóth Enikő, valamint Hernádi Juci, Nagy Sanyi, Csonka Bandi is rövid videóüzenetekben buzdították a nézőket, hogy szavazzanak rám. Bárhová mentem, a kollégák a támogatásukról biztosítottak. A szinkronban is sorra jelezték, hogy voksoltak rám, ami kimondottan jólesett. Kovács István kollégámmal, akivel nagyon jóban vagyok és aki szintén most lett halhatatlan, mosolyogva állapítottuk meg: egyikünknek sincs semmilyen állami díja, és a pályafutásunk során most először kaptunk szakmai elismerést, de ez nem is baj. Egyrészt annál jobban tudjuk értékelni ezt a kitüntetést, másrészt mindig is a közönség elismerésére vágytunk a legjobban, úgyhogy nagyon örültünk ennek a kitüntetésnek. Én még azt is hozzáteszem: ezzel a díjjal anyám (Zsurzs Éva Kossuth-díjas filmrendező – a szerk.) is elégedett lenne, és ha élne, büszkén veregetné meg a vállam.  Amikor a pályám során időről időre megkérdezték tőlem, miért nincs nekem semmilyen szakmai díjam, mindig azt válaszoltam: otthon megvan minden lehetséges díj, mert a mami megkapott minden elismerést, amit meg lehetett kapni. Ilyenem viszont nem volt, és emiatt is nagyon jó érzés, hogy halhatatlan lettem.

Jól tudom, hogy ön nem klasszikus értelemben vett művészgyerekként nőtt fel?  

– Valóban, szerencsém volt, mert gyerekként anyám csak néhány alkalommal vitt magával a forgatásokra. Egyébként a nővéremmel teljesen átlagosan nevelkedtünk.    

Ezzel együtt kiskorától színésznőnek készült, dacára annak, hogy az édesanyja féltette ettől a pályától.  

– Azt mondta, ez a szakma nem nekem való, mert abból indult ki, hogy ő ismerte a zárkózott, gátlásos, kissé visszahúzódó személyiségemet. Emlékszem, 13 éves koromban vele tarthattam A koppányi aga testamentuma című film forgatására Sümegre. A mai napig őrzöm azt a kis zöld, bőrkötésű füzetet, amibe akkor csillogó tekintettel gyűjtöttem az autogramokat. Aztán 16 évesen bekerültem A fekete város című tévésorozatba. Anyu utólag bevallotta, azért is választott be a csapatba, mert azt akarta, hogy lássam, ez a pálya korántsem olyan rózsaszín, mint amilyennek civil gyerekként elképzeli az ember. Gondolta, hátha elmegy a kedvem a színészettől. Pechjére egyáltalán nem így történt... (mosolyog) Nyilván amikor felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, meg amikor már elkezdtem dolgozni, már nagyon drukkolt nekem, hogy megtaláljam a számításaimat és a boldogulásomat a színészi pályán.

Ön többször is forgatott együtt a mamájával. Hogy ment a közös munka?

– Szerettem anyuval dolgozni, mert kiváló instrukciókat adott. Nagyon pontosan tudta, kivel hogyan kell bánni, kihez hogyan kell szólni, és mi az, amire egy színész érzékenyebben reagál, legyen az egy instrukció, vagy akár egy hanglejtés. Ehhez különösen jó érzéke volt, emellett nagyon egyszerűen tudta megfogalmazni, hogy mit szeretne. Időnként ugyan elfelejtette, milyen minőségemben vagyok ott a forgatáson: előfordult, hogy elküldött egy pohár vízért, miközben instruált. Olyankor azt feleltem, hogy „Anyu, inkább maradnék a jelenetben”. Talán kevésbé volt tapintatos velem, mint a többiekkel, de ez szerintem elkerülhetetlen ilyen szituációban. Én pedig igyekeztem mindig, minden helyzetben megfelelni, nehogy csalódást okozzak neki. Hozzáteszem, nagyon fegyelmezett színész vagyok azóta is.  

A sors nagy ajándéka, hogy az édesanyja rendezte azt a tévésorozatot, amely meghozta az ön számára az országos ismertséget és népszerűséget.  

– Annak idején éreztük, hogy nagyon jól sikerült az Abigél, de azt azért nem sejtettük, hogy ilyen elképesztő ívet fog befutni. Mivel ifjúsági regényből készült a televíziós adaptáció, anyám fejében meg sem fordult, hogy a Magyar Televízió főműsoridőben fogja leadni. Ő lepődött meg a legjobban, amikor meglátta a műsorújságban, hogy mikor mutatják be az Abigélt. A szerkesztők már akkor megérezhettek valamit a sorozattal kapcsolatban, és fantasztikus, hogy az Abigél negyvenöt év elteltével sem veszített a népszerűségéből. A csillagok nagyon pöpecen állhattak együtt, amikor ezt forgattuk. Mindannyiunk pályájának meghatározó produkciója lett, bennünket, fiatal színészeket pedig bedobott a köztudatba. Abban az időben „Abigélesnek” lenni egy fogalom volt. Kis Mari szerepe végigkísérte az életemet.

A Színművészeti Főiskola elvégzése után 20 évig volt a Thália Színház tagja, majd egy hosszabb szünetet, a kényszerű szabadúszás időszakát követően 13 évet töltött a székesfehérvári Vörösmarty Színháznál. Jelenleg a Játékszín az „anyaszínháza”.  

– A klasszikus értelemben nem vagyunk társulati tagok, de 5-6 előadásban benne vagyok, és ez már olyan, mintha „rendes” tag lennék. Ez jó érzéssel tölt el. Szeretek tartozni valahová, és nekem nem kell, hogy erről papírom is legyen. Számomra az a fontos, hogy tudjam, számítanak a munkámra, és terveznek velem. Enélkül ugyanis légüres térben érzem magam. Mert nagyon szívesen megyek mindenhová, ahová jó szívvel hívnak, de szabadúszó színészként igazából sehol sem vagyok otthon.

Önt a színészi tehetsége mellett erős pedagógusi vénával áldotta meg a sors, és nagyon ért a kisebbek nyelvén is. Az elmúlt évtizedekben sok ezer óvodásnak és kisdiáknak szerzett örömteli pillanatokat zenés interaktív gyermekelőadásaival.  

– A legelső Kazimir Károlynak, a Thália Színház akkori igazgatójának, egykori főiskolai osztályfőnökömnek az unszolására született. „Prutyi, miért nem csinál gyerekelőadást?” – kérdezte tőlem egyszer a Tanár úr. „Magának ehhez van érzéke” – érvelt, én pedig teljesen felvillanyozódtam az ötlettől. Az első műsoromat Janikovszky Éva írásaiból állítottam össze, és teleraktam megzenésített versekkel. Közel kétszázszor játszottuk a Thália Stúdióban. Ezután még nagyon sok és sokféle gyerekelőadást hoztam létre, és ezek a zenés interaktív műsorok nagyon bejöttek. A kezdetektől én írtam, szerkesztettem és rendeztem a darabokat, a férjem (Walla Ervin, zeneszerző, rendező – a szerk.) a zenésztársaival megírta a zenéket. Ők pontosan tudták, mit és hogyan szeretnék, és így rendkívül jól tudtunk együtt dolgozni.

Ahhoz, hogy valaki másfél órán keresztül lekösse esetenként többszáz gyerek figyelmét, fejlett dramaturgia érzékre van szükség.  

– Ha a gyerekek érzik, hogy partnerként kezelem őket, valóban kíváncsi vagyok a véleményükre, és szeretném bevonni őket a közös játékba, hihetetlenül együttműködőek. Ők a leghálásabb közönség. Ugyanakkor a kegyetlenebb is, olyan szempontból, hogy a kicsik őszinték: ha unják az előadást, vagy ha rosszul kérdezek, az rögtön kiderül. Rettentő fárasztó műfaj, és hihetetlen koncentrációt igényel, hiszen egyetlen pillanatra sem engedhetek ki. Akkor van nyert ügyem, ha a gyerekek úgy érzik, hogy tevőlegesen részt vehetnek az előadás alakításában.

A tanítás már régóta fontos része az életének, ami nyilván azért is alakult így, mert könnyen megtalálja a közös hangot a fiatalokkal.

– Mindig is vonzott a tanári hivatás. Amikor annak idején felvételiztem a színművészetire, a biztonság kedvéréért a bölcsészkarra is jelentkeztem, magyar-francia szakra. Miután a „színire” elsőre felvettek, az ELTE-t már meg sem próbáltam. Az elmúlt évtizedekben a színészi feladataim mellett mindig kerestem a lehetőséget, hogy taníthassak. Jelenleg a Thália Tanodában/Stúdióban dolgozom, ahol harmadéves lesz az osztályom. Nagyon szeretek tanítani. Fiatalokkal foglalkozni igazán felelősségteljes feladat. Izgalmas dolog felszínre hozni mindazt, ami bennük lappang, és az is jó, hogy segíthetek nekik megoldást találni a problémáikra, miközben én is rengeteget tanulok tőlük.  Élvezem, hogy velük dolgozhatok. Mindig arra törekedtem, hogy olyan légkört teremtsek, ami egyfajta biztonságérzetet ad a tanítványaimnak, miközben erősíti az önbizalmukat.  

Úgy tudom, hogy a nagyobbik lánya örökölte öntől a pedagógiai vénát.

– Igen, Júlia angoltanár, megszállott pedagógus.

A színészi pálya nem érdekelte őt?

– Őt sosem. A kisebbik lányomban, Fanniban mindig több volt a művészi hajlam. Őt megcsapta egy kicsit a színjátszás szele, de ez a vonzalom nem volt vészes. Később énekelni kezdett, most pedig már inkább grafikai munkákkal foglalatoskodik, amit két kisgyerek mellett is tud végezni.

Apropó, kisgyerekek! Annak idején elfoglalt kétgyermekes színésznőként ön hogyan tudta összehangolni a hivatását és a családi életét?

– Nagyon szerencsésnem mondhattam magam, mert amikor a gyerekek még kicsik voltak, együtt laktunk az édesanyámmal és a nagymamámmal. Négy generáció élt egy fedél alatt a családi házban, ami egyfelől nagy kihívás volt, hiszen egy ilyen helyzet a számos előnye mellett sok hátránnyal is jár. A gyerekek szempontjából viszont abszolút ideális volt, mert mindig akadt, aki vigyázzon rájuk, foglalkozzon, játsszon velük, ami hatalmas könnyebbséget jelentett. Számos kolléganőmmel ellentétben nekem nem kellett azon aggódnom, kire bízzam a lányaimat. A nagyanyám még 90 évesen is olyan friss volt mind szellemileg, mind fizikailag, hogy nyugodt szívvel hagytam rá a gyerekeket. Vannak fényképek, ahol Nana a földön fekszik és a lányom „orvosost” játszik vele. Mindenre kapható volt a dédunokáiért, imádta őket. Amikor meghalt, az akkor kétéves Fanni lányom másnap reggel a bölcsiben azt mondta a gondozó néninek: „Szomorú vagyok, mert meghalt a legjobb barátom”. Ilyen csodálatos viszonyban voltak ők ketten… Én is erősen kötődtem a nagyanyámhoz, mert gyerekkoromban sok időt töltöttem vele, ugyanis anyám rengeteget dolgozott.

Talán kevesen tudják, de ön ma már hatszoros nagymama.

– A nagyobbik lányom, Júlia három fiú- és egy kislány unokával ajándékozott meg: Mártonnal, Samuval, Benedekkel és Pankával. Fanni lányoméknak egy négyéves kisfiuk és egy kétesztendős kislányuk van, Áron és Janka, ők Hollandiában élnek. Amikor rájuk gondolok és róluk beszélek, az egyik szemem sír, a másik nevet. Egyrészt örülök, hogy jól érzik magukat és boldogok Amszterdamban, ugyanakkor rettenetesen hiányoznak.  Tavasszal én látogattam meg őket, most nyáron ők jönnek haza. Alig várom, hogy újra találkozzunk, és együtt legyen az egész család.

Annak idején hogyan készült a nagymamaságra?  

– Nem készültem rá különösebben. Nagyon örültem, hogy kipróbálhatom magam ebben a szerepben is, de azt akkor még nem tudhattam, hogyan fogok tudni részt venni ebben. Egyet tudtam biztosan és azt a mai napig következetesen be is tartom: minden kérdésben kikérem a szülők véleményét, és soha nem avatkozom be a gyerekekkel kapcsolatos alapvető dolgokba.  A legutolsó ajándékig mindent megbeszélek a lányomékkal. Egyeztetem velük, mire van szükségük az unokáimnak, mit szeretnének, mit vegyek meg nekik, vagy éppen mit ne. Ezeket mind-mind érdemes átbeszélni, mert ezzel nem veszítünk a presztízsünkből, ugyanakkor nem szabad a szülők ellen nevelni a gyerekeket.

Az első három unokája mellett lányos anyukából szép lassan fiús nagymama lett. Könnyen ment a „váltás”?

– Bizony, meg kellett tanulnom „fiúul”, hiszen a fiúunokáim teljesen más típusú játékokkal játszottak, mint a lányok- Másképp kellett szólni hozzájuk, foglalkozni velük. Hozzá kellett szoknom a fiús dolgokhoz, de sikerrel vettem az akadályokat.

Ön amolyan igazi főzős-sütős nagyi?

– Abszolút. Úgy nőttem fel, hogy a nagyanyám mindent megfőzött, nálunk ez természetes volt, és nálam is az. Ilyen értelemben klasszikus nagymama vagyok. Egyébként a vejem kiválóan főz, de mielőtt kimegyek a lányomékhoz Szentendrére, a gyerekek nagyon precízen leadják nekem a rendelést, hogy mit szeretnének enni, én pedig megfőzőm a kedvencüket, akkor is, ha négyen négyfélét kívánnak. Örömmel tölt el, ha látom, mennyire ízlik nekik a főztöm, mert az számomra mindig sikerélmény.

Milyen gyakran találkozik az itthon élő unokáival?

– Sajnos én nem az a nagymama vagyok, aki bármikor hadra fogható. Hála istennek sokat dolgozom, ugyanakkor a munka miatt nem tudok annyi időt tölteni a gyerekekkel, amennyit szeretnék. De amikor nem próbálok, nincs előadásom, és nem is tanítok, akkor igyekszem minél többet segíteni a lányomnak, és minél több időt tölteni a gyerekekkel. A két nagyobb fiú már egyre önállóbb, a legidősebb unokám tizennégy éves, és tisztában vagyok vele, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor kevésbé igénylik majd a társaságomat, a gyakori jelenlétemet. Most szükségük van még rám, most még kellek nekik, és szeretném kihasználni ezt az időt.

Ami nyilván nem megy olyan könnyen, hiszen ön a generációjának egyik legtöbbet foglalkoztatott színésznőjeként ki sem látszik a munkából. Színházban játszik, szinkronizál, forgat, tanít, és még nyáron sem lazít.

– Valóban, most is bőven van feladatom. Egyrészt forgatjuk A mi kis falunk című sorozat nyolcadik évadát, amit nagyon szeretek. Másrészt filmezek is, mert szerepet kaptam a Véletlenül írtam egy könyvet című családi filmben, aminek külön örültem. Tényleg sokat dolgozom, de szerencsére minden feladatomat élvezem. Nyilván eljön majd az az idő, amikor nem lesz ennyi munkám, most ez egy idilli állapot, amiben jelenleg vagyok. és ameddig még van hozzá energiám, kedvem, és ameddig jó feladatokra hívnak, addig eszem ágában sincs abbahagyni.  

A megannyi elfoglaltsága közepette jut-e ideje a kikapcsolódásra?

– Nehezen. Ha mégis, akkor lerogyok a fotelbe és olvasok, vagy krimit nézek a tévében, de ez elég ritkán adatik meg. Amikor a feltöltődés kerül szóba, azt szoktam mondani: az egy jó nap, amikor a délelőttöm munkával telik, a délutánomat pedig már az unokáimmal töltöm. Ha elhozom a gyerekeket az iskolából, vagy különórákra viszem őket, számomra az már a pihenést jelenti. Úgyhogy amint van egy kis szabadidőm, boldogan rohanok az unokáimhoz.