Alapok és pillanatok

Tényleg lelkiismeretfurdalásom volt, miután kikerült a blogom legutóbb, mert én is beleestem abba a hibába, amibe oly sokan, történetesen, hogy a jó dolgokat természetesnek vettem, miközben az engem ért sérelmeket megosztottam veletek. Pedig a jó dolgok azért történtek, mert jó emberek is voltak körülöttem/körülöttünk a (a korábban már említett Tamás Lajos bácsin kívül is), csak őket 14 évesen, a középiskolában ismertem meg. Majd Lajos bácsiról is mesélek még később, mert soha nem találnátok ki, hogy mi történt, de most még kicsit hagyom, hogy fúrja az oldalatokat a kíváncsiság.

Halápi Kati néni és Völler Adél néni

Előbb mesélek a Halápi Kati néniről és Völler Adél néniről, akik sokat segítettek nekünk a középiskolában.

Kati néni teljesen fellendítette a térségben a fiatalok zenei életét. Megalapította a tapolcai musical stúdiót és folyamatosan kutatta a környék tehetségeit, akiknek segített a fejlődésben és még fellépési lehetőséget is biztosított számukra. Verát is ő kezdte noszogatni, hogy foglalkozzon a hangjával, miután meghallotta először énekelni. Vera akkor még elég szégyenlős volt, de Kati néni nem hagyta magára, erősítette a lelkét, sorra adta neki az alkalmakat, hogy tapasztalatot, rutint szerezzen a színpadon. Biztos nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Vera később elég erősnek érezte magát a Megasztárhoz. Én is sokat köszönhetek Halápi Kati néninek. Engem is bátorított, segített, ahogy tudott. Hamar felismerte, hogy a Tóth lányok életének legnagyobb vágya a zene, és a színpad az a hely, ahol igazán felszabadulunk. Ő hozta az életünkbe a zenei alapokat is, amik nélkülözhetetlenek voltak ahhoz, hogy próbálni, gyakorolni, vagy akár fellépni tudjunk, úgyhogy Kati néni minden követ megmozgatott értünk. Úgy hallottam, hogy ő is szeretettel gondol ránk, és a mai napig sikeresen működő stúdióban büszkén meséli a tanítványainak, hogy a Tóth lányok milyen szorgalmasak és tehetségesek. Remélem, eljutnak Kani nénihez ezek a sorok és megtudja, mennyire hálásak vagyunk neki és milyen sokat számított, hogy ő hitt bennünk.

A másik pedagógus, akinek sokat köszönhetünk, Völler Adél. Ő egy veszprémi énektanár volt, akihez később kerültünk és ő is rengeteg lehetőséget adott nekünk az éneklésre. Húsz évvel ezelőtt nagyon nagy dolog volt – pláne gyerekfejjel –, hogy rutint szerezhettünk a világot jelentő deszkákon. Ez is sokat segített megalapozni a karrierünket.

"Képzeljétek, felhívott Tamás Lajos bácsi."

Nna és akkor dobpergés és harsona! Elárulom, mi történt két héttel ezelőtt, miután megjelent a blogom…. Képzeljétek, felhívott Tamás Lajos bácsi. El tudjátok hinni, hogy ő is olvasta az írásomat? Alig hittem a fülemnek. Pont olyan szelíd, kedves hangja volt, mint akkor és már attól mérhetetlen nyugalom kerített hatalmába, hogy meghallottam. Rengeteget beszélgettünk, nosztalgiáztunk, szerintem benne is most tudatosult, hogy milyen sokat kaptam tőle.

Az már csak hab a tortán, hogy akkortájt volt a születésnapja, ami számomra tökéletes bizonyíték arra, hogy minden okkal történik. Lajos bácsi nagyon fontos pillér az életemben. Egy olyan támasz volt, ami meghatározta a sorsom alakulását. Csak annyit mondhatok, hogy nagyon köszönöm, Lajos bácsi, és azt is, hogy beszéltünk ennyi év után!

Itt fontos megjegyezni, hogy én is hajlamos vagyok elfelejteni, milyen sok emberhez eljutnak a soraim. Tudom, hogy már mondtam nektek párszor, de olyan hálás vagyok értetek. Nekem ez a blog egy kicsit terápia is. Sokszor tépek fel vele régi sebeket, az is előfordult már, hogy egy elfeledettnek vélt fájdalmas emlék kerül elő a múltból, de ezek kellenek ahhoz is, hogy az én lelkemben helyükre kerüljenek a dolgok.

Remélem, hogy az én hibáimból ti is tudtok tanulni, az örömeimből erőt tudtok meríteni, a szomorú dolgokból rájöttök arra, hogy mindig van kiút, vagy egyszerűen csak megmosolyogjátok az esetleges ügyetlenkedéseimet…

"Hannikám igazi kis kifinomult művészlélek"

És egy frappáns átkötéssel most rátérek az én egyre ügyesebb Hannikámra. Sokan kérdeztétek, hogy ha már tehetségről beszéltem múlt alkalommal, miben tehetséges az én kis csalogányom. Természetesen mindenben. Na jó, majdnem mindenben. Az, hogy remek a ritmusérzéke, tényleg egyértelmű. Én úgy látom, hogy igazi kis kifinomult művészlélek. A korához képest nagyon fejlett a finommotorikus képessége. Eszméletlenül precíz. Mostanában például az az egyik kedvenc időtöltése, hogy letép cellux csíkokat és egymástól milliméter pontos távolságra ragasztja őket egymás mellé. Mi főleg időtálló fa játékokat adunk neki, igyekszünk minél kevesebb műanyagot venni. Már régóta képes a fa kockáiból hatalmas tornyokat építeni, mert gondosan, aprólékosan és számomra megmagyarázhatatlan türelemmel tudja órákig rakosgatni a darabokat egymásra.

És a végére hagytam, amitől teljesen elolvadok: az utóbbi hetekben elkezdett gondoskodni. Gondoskodni a babáiról, akiket etet, itat és betakar. A múltkor rámszólt, hogy cssss, és mutatta, hogy alszik a baba, amit előtte elringatott. Azt hittem, megzabálom. Most már nemcsak akkor járunk lábujjhegyen otthon, ha ő alszik, hanem akkor is, ha a kedvenc babája. Rólunk is gondoskodik. Amikor valami „bibink” van, leragasztja, minket is betakargat, simogat és ápol.

Szinte minden napra jut valami új, élmény vele minden pillanat.

(fotó: privát)