No, nyilván nem azért, mert nem viseljük el egymást, hanem mert annyira idegen a mindennapi rohanásban ez a sok bezártság együtt, hogy nem tudunk hirtelen mit kezdeni vele. Lépten-nyomon egymásba ütközünk a konyhában, a fürdőben, mindenhol. Egyszerre akarunk fogat mosni és kávét főzni. Miközben tavaly úgy álltak össze a napok, hogy amikor Sanyi dolgozni ment a rádióba, mi még aludtunk, mikor bezárta az edzőtermet, akkor meg már aludtunk. Szörnyen nehéz év volt.

Jelenleg nincs kertünk, a betondzsungelben élünk. Szó szerint a négy fal között kell töltenünk a karantént és ugye a gyerekek is itt vannak. Alapvetően jó testvérek, de képesek azon is összeveszni, hogy ki szív el több oxigént az adott négyzetméteren.

Előre, hátra, föl, le

A nap talán legnyugodtabb időszaka az ebéd utáni alvás, bár Sankó már nem alszik, így ő akkor próbálja kihasználni a Maja nélküli órákat, és bújik az ölembe, vagy szeretne játszani velem. Félreértés ne essék, őszintén mondom, imádom, hogy most igazán a tyúkanyójuk lehetek, de az idegrendszerünket borzasztóan igénybe veszi a jelenlegi helyzet külső ingerek híján.

Miközben ez az írás születik, Sankó a nyakamban ül és sátrat csinál a fejem fölé a pokrócával, Maja kakaót kér, Sankó szintén, majd összevesznek a párnán, majd tekerjem előre a mesét, előre tekerem, aztán „de nem előre, hanem hátra”, Sankó sír, de mégis előre….

Minden elismerésem a home office-ban dolgozó szülőknek. A múltkor csak egy programot akartam a webes kollégával összerakni, ami kb. 3 órát vett (volna) igénybe. Közben Maja végig belelógatta a lábát a laptopba, hangoskodott, nem találta fel magát, éhes volt, szomjas volt, pelust kellett cserélni, kikapcsolta a gépet. Hát a hajam biztos megritkult ezalatt. (A webszerkesztőnk szerintem mostanában nem tervez családot alapítani.)

24 óra boldogság?

Rengeteg gonoszságot olvastam az interneten azzal kapcsolatban, hogy lehet-e most fáradt egy szülő. Leginkább anyukák címezik az üzenetet anyukáknak. Le vagyok döbbenve, mert nagyon sok negatív kommentet kapnak azok, akik ki merik ejteni a szájukon, hogy borzasztóan elfáradnak idegileg a bezártságban. Kapják rögtön a kérdést, hogy hát akkor minek akartad a gyereket/gyerekeket? Miért nem vagy el vele a nap majdnem 24 órájában, hetekig a négy fal között, összezárva, udvar nélkül, úgy, hogy közben főzöl a családra, takarítasz, tanulsz vele, olvasol neki, társasozol vele? Pedig miután szülővé válunk, ugyanúgy igényünk van a magányos percekre, a nyugalomra. Tudjuk, hogy a szülőség egyébként is állandó jelenlétet igényel. Most meg heteket be vagyunk zárva a jelenlegi állapotban, és nem lehet kimenni a gyerekekkel a játszótérre, vagy egyáltalán az utcára biciklizni (mert, ha mégis, természetesen minden szabályt betartva, akkor szemmel vernek a járókelők), egész nap a háztartás mellett kell érdemben lefoglalni a gyerekeket.

Nálunk csak mesét nézhetnek, a kütyü, a tablet vagy a telefon tiltólistás. Ha levegőznénk, az épülő házunk udvarára menekülünk ki, ahol egy sóderdombot szoktak széttúrni egy kis markolóval és dömperrel. Ennek híján megfulladnánk a 4. emeleti lakásban. Bevallom őszintén, a mi idegrendszerünk is hullámzó állapotban van, és sokszor vagyunk türelmetlenek.

Most jön Rambó mami

Ez az időszak a bezártságot tekintve kicsit a túlélésről szól. Látom, hogy sokan osztják meg a kreatívabbnál kreatívabb játékos ötleteket, rajzokat, alkotásokat. Hát nekem nem megy ez ilyen szinten. Előbb birkózok velük egy jót, de nem tudnék naponta órákat kreatívan alkotni. Hagyom, hogy fessenek, rajzoljanak, de nincs kikötés, a fantáziájukra van bízva.

Hiszem, hogy most kicsit lehet lazulni, különben tényleg megbolondulunk. Oldottam a napirenden, hogy ne kelljen minden nap belefeszülni, hogy időben fürdessünk, vacsorázzunk, ezáltal én is kevésbé stresszelek, a gyerekek meg élvezik a “szabadságot”.

Hétről-hétre más lelkiállapotba kerülök. Megnyugszom, aztán ideges vagyok. Örülök, hogy belassultunk, aztán vágynék egy kis pörgésre. Félek, hogy elúszik a nyarunk, de közben hálás vagyok, hogy nemsokára a saját udvarunkon tölthetjük a karantént a meleg nyári időben.

Pár hét elteltével nemhogy elválni nem szeretnék soha, de imádom, hogy egy családot alkothatunk. Együtt lehetünk, közösen tölthetjük az időnket. Kénytelenek vagyunk alkalmazkodni, és pozitívak maradni. Most életben tart a reggeli karantén torna, és a délutáni egyórás online edzésem, így nem érzem magam haszontalannak. Közben alakítjuk a házunkat, ahova – bízom benne – hamarosan beköltözhetünk, és fellélegezhetünk a friss levegőn.

Kívánom, hogy mindenki át tudjon lendülni ezen az időszakon, és visszaálljon a megszokott élete.


Olvasgassa Bárdosi Ildi korábbi blogbejegyzéseit is a Rambó Mami blogban.

Ha pedig bekukkantana a család mindennapjaiba, akkor kövesse a Bárdosiék vlogot itt a csalad.hu-n, vagy a YouTube csatornánkon – pénteken 16 órakor érkezik az új epizód.

bárdosi ildi bárdosiékrambó mamiblogmaradjotthonotthon a család