csalad.hu - „A kapcsolatok adják az életünk igazi tartalmát”
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

„A kapcsolatok adják az életünk igazi tartalmát”

Szöveg: Békési Erika, fotók: privát
2020. febr. 25. 6:00
Interjúk

Ha egy házaspár a négy gyermeke mellett huszonöt éven keresztül a vacsoraasztalához – sőt a bizalmába! – fogad többszáz környékbeli fiatalt, az egészen figyelemreméltó. A Bittsánszky házaspár, Sári és János az Antióchia közösség magyarországi megalapításáért nemrégiben Kopp-Skrabski-díjban részesült. Sárival családról, elfogadásról és emberi kapcsolatokról beszélgettünk.

Hogyan lesz egy négygyerekes, fiatal családból aktív közösségszervező?

– A rendszerváltás után sok minden elindulhatott, és fiatal családként mi erejünk teljében éreztük magunkat ahhoz, hogy csatlakozzunk a friss lendületet vett egyházi közösségi élethez. Egyre több feladatot vállaltunk, de egy idő után azt láttuk, hogy bármilyen jól is működünk családként, attól még férfiként és nőként a tevékenységeink általában különbözőek. De miért is kell ennek így lennie? A döntő eseményt a bécsi családkonferencia jelentette, ahol egy ausztrál házaspár beszámolt egy jól működő közösségről, az Antióchiáról. Ez akkor Magyarországon még egyáltalán nem létezett, de többen is úgy éreztük, hogy kellene a magyar fiataloknak! Az aktívabb házaspárok közül ránk esett a választás az Antióchia meghonosítására, és Isten kegyelméből ki tudtuk mondani az igent! Hét-nyolc fiatal, egy pap és egy házaspár kellett hozzá – belőlük már ki is alakult az első kis csoport. Idővel aztán egyre több kisközösség jött létre: nemcsak nekünk volt ez csodás, hanem a gyerekeinknek is, akik velünk együtt élhették át az egyre növekvő közösségi élményt.

Miben különleges az Antióchia?

– Ez egy olyan családszemléletű közösség, ahol a fiatalok egymást szolgálják. Heti rendszerességgel találkoznak, meghallgatják egymást, megbeszélik a problémáikat, vagyis olyan közösséggel növekednek együtt a hitben, amely mindenben elfogadja és támogatja őket. Itt szabad lehet mindenki!

Akár egy baráti társaságban?

– Ez jóval több annál! Minden közösséghez tartozik egy házaspár, akik nem a fiatalok vezetői, hanem jó értelemben vett „pótszülei”. Szeretik őket, beengedik a családjukba, és példáját adják egy jól működő házasságnak, családnak. Nálunk például évtizedek óta nyitott ajtók várják a fiatalokat, hozzánk bármikor be lehet ugrani: a huszonhárom év alatt közel nyolcszáz fiatal megfordult a lakásunkban. Gyönyörű hivatás ez nekünk! Közösen imádkozunk, együtt vacsorázunk, beszélgetünk, sokszor a legintimebb dolgokról is – kicsit olyan, mintha fognánk a fiatalok kezét. És mindezt egy olyan életszakaszban tehetjük meg, amikor a fiatalok erősen elkezdenek otthonról leválni, de vágynak rá, hogy tartozzanak valahova. Megkérdőjelezik az otthon hallottakat, folyamatosan tagadnak, közben keresik az igazságokat, az életutakat, az énjüket, a társukat. Ilyenkor jó látniuk azt, hogy „nemcsak én küzdök, hanem más is, és a botlásaimtól én nem vagyok kevesebb”. Persze ez komoly idő és energiaráfordítás volt nekünk, de ezerszeresen visszakaptuk! A családunk és a személyes fejlődésünk szempontjából is sokat jelentett ez a szolgálat, mert rácsodálkozni a sokféle életútra, elfogadóan és nyitottan állni a gyakran nehéz életszakaszban lévő fiatalokhoz komoly, jellemformáló feladat! A heti találkozók jócskán kiszélesítették a szemléletmódunkat, és amennyire lehet, fiatalon tartottak minket… Ráadásul folyamatos szeretetkapcsolatot kialakítani a fiatalokkal, akik közben jönnek-mennek, cserélődnek a közösségben, csak akkor lehetséges, ha a fiatalok azt érzik, hogy teljes egészében elfogadjuk őket.

Mit szóltak ehhez a befogadó életmódhoz a saját gyerekeik?

– Ahogy hallgattuk a többi fiatal gondjait, úgy váltunk mind elengedőbbé a saját gyermekeinkkel kapcsolatban is – éppúgy bíztunk bennük, ahogy a hozzánk látogató fiatalokban. Az emberi kapcsolatoknak olyan mélységeit élhettük meg a saját és a „befogadott” gyerekekkel, együtt olyan élményekben volt részünk, amik a mindennapi életben soha nem jöttek volna elő.

Milyen egy mély kapcsolatokkal megáldott család élete?

– Az évek alatt anyaként sok mindent elengedtem. Például nem volt gond abból, hogy szerteszét vannak a koszos kamasz-zoknik a szobában. Rájöttem, hogy a mindennapos nevelési dresszúrát abba kell hagyni, mert nem jó, ha folyamatosan rendre utasítok, tiltok, fegyelmezek. Egyet tartottam fontosnak: hitben és az erkölcsöt tekintve határozott irányt mutatni a gyerekeinknek. Kamasz és fiatal felnőtt korban mindennapos jelmondat lehet a szülők számára, hogy „nem biztos, hogy egyetértek azzal, amit csinálsz, de szeretlek.” Különös kegyelem, hogy a gyermekeink életében semmi olyat nem éltem meg, amit ne tudtam volna elfogadni. Ma már három nagyon klassz menyünk is van, és 10 unokánk, a gyerekeink tovább viszik azt, amit mi éltünk. A tizenkilenc fős családunkkal két-három havonta családi napot vagy közös kirándulást tartunk, amit az unokák elfoglaltságai miatt ugyan nem könnyű megszervezni, de mindenki részéről igény van erre. A nagycsalád is időről-időre találkozik, még mindig nagyon jó együtt lenni – a hosszútávú szeretetkapcsolatunk kulcsa az elfogadás!

Mit jelent ez?

– Például azt, hogy azzal, hogy János engem feleségül vett, eldőlt, hogy a mindennapokban történhet akármi, mi együtt vagyunk. A nehéz helyzetekben mindig az a kérdés férj és feleség számára: veszekedjünk, vagy mellette döntök? Jó volt, hogy mindig közösek voltak a terveink, ez meghatározta az utat, amelyen mentünk, és amelyen most is haladunk, remélhetőleg még jó sokáig. Pedig a sűrű hétköznapokban ez nem egyértelmű, és egyáltalán nem könnyű! János például a kecskeméti Zöldségkutató Intézetnek volt az igazgatója, ami azt jelentette, hogy huszonegy éven keresztül minden nap eljárt oda dolgozni, és este fáradtan tért haza. De tudta, és látta rajtam, hogy itthon sem könnyű az élet, így este kilenckor is elindult velem „valahova”. A kedvemért, a kedvünkért, és a barátaink kedvéért tettük ezt, és persze hogy a gyerekeink is boldogabb, jókedvűbb szülőket kaptak vissza egy-egy ilyen randevú után! Szeretet és elfogadás – ezek számomra szinonimák! –, megbocsátás, elköteleződés és bizalom: szerintem ezek a pillérek a jó család alapjai. Sajnos ez utóbbira manapság kissé ráültek a szülők a mobiltelefonokkal: úgy érzik, hogy féltésből bármikor rátelefonálhatnak a gyerekekre, ez viszont szerintem bizalmatlanság, önzés, és a gyerek szabadságát veszi el. Egy családban mindenkinek szüksége van a másik bizalmára, amit jó esetben a folyamatos kommunikációval építhetünk fel.

Ami a mindennapokban nem is olyan könnyű…

– Amikor még itthon voltak a gyerekek, minden vacsora közös volt, a vasárnapi ebéd pedig külön ünnepnek számított. Hangsúlya és varázsa volt azoknak az asztal körüli beszélgetéseknek, mint ahogy a sok közös programnak is, amit a gyerekeinkkel csináltunk. Kirándulás, síelés, evezés vagy a név- és szülinapok, amikor az ünnepelt kitüntetett figyelem közepette a „nagyszékbe” ül… Családi farsang, ahol a jelmez nem kötelező, de boldogan törjük a fejünket, minek is öltözhetnénk – mind sokat adnak a családi egységhez. Mint ahogy az is, amikor a kilencvenhat éves nevelőanyám karácsonykor egy halom Balaton szeletet hoz, és bármilyen produkciókért cserébe kiosztja őket az unokáknak… Fontosak a rítusok, pedig sajnos ma ezeket hajlamosak vagyunk elhagyni – de ne hagyjuk elsikkadni őket!

Az aktív közösségi és családi élet mellett barátokra is jut idő?

– Már a kezdetektől kiterjedt baráti körünk volt, és ezek a barátságok még ma is tartanak! A balatoni házunkban való háromnapos együttlét régi hagyomány, de a hétköznapi találkozásokon túl voltunk már együtt Toscanában és Spanyolországban is. De ez a baráti társaság nemcsak azért jó, mert a rengeteg közös programnak köszönhetően a kezdetektől fogva jól éreztük magunkat együtt, hanem mert a gyerekeink hasonló értékrendben nevelkedett gyerekekkel barátkozhattak. Ráadásul fiatal családként, a kommunizmus idején ez a közösség egyfajta megtartó erőt, szövetséget is jelentett. A barátoknak is köszönhető, hogy egyre inkább megláttuk, nemcsak otthon jó tenni, hanem a családon kívül is. Valahogy így kezdődött számunkra az Antióchia…

Hogyan lehet ennyiféle kapcsolatot fenntartani?

– A barátságok maguktól nem alakulnak és nem működnek, törődni kell velük! De ez az élet minden területére igaz. Ám érdemes meghozni az áldozatot, mert a kapcsolatok adják az életünk igazi tartalmát. Kapcsolat a férjjel, a gyerekekkel, a barátokkal, a nagycsaláddal, Istennel. A jól működő kapcsolat érdekében fontos, hogy próbáljuk meg az elvárásainkat elfelejteni, és örülni annak, hogy van a másik ember, különbözőség esetén pedig ne ítélkezni, hanem rácsodálkozni arra, hogy ő olyan, amilyen. Mert alapvetően mindenki más, mint amilyenek mi vagyunk, tehát ha kizárólag hasonló véleményű, élethelyzetű, ízlésű barátot tudunk csak elfogadni, örökre egyedül maradunk!

Lehet a boldog életvezetést tanulni?

– Fontos, hogy milyen társat választunk! Amikor egymásba szerettünk, és egymás mellett döntöttünk, közös szempont volt, hogy a család mindkettőnknek fontos legyen. Nálunk hat év alatt született a négy gyermek, és tizenhét évig voltam otthon velük. Nem jöttünk tökéletes családokból: Jánosnak tizenhárom évesen meghalt az édesapja, nekem pedig kilencévesen az édesanyám. És igen, innen is lehet boldog családot felépíteni.

Ez az építkezés életre szóló feladat?

– A családi élet részekre, napokra bontva nem egy sikerorientált dolog, de évek múltán ott a csoda, ami belőle kialakult! Amikor a kisbabát pelenkázzuk, szinte napról-napra élünk fáradtságban, egyhangúságban, megoldandó feladatok között. Közben nem érezzük, hogy történnek a dolgok, hogy alakulunk, és egyre inkább összeforrunk, mert abban az adott pillanatban, a fáradt éjszakán, amikor negyedszer is felkel a kicsi, nem látszik ebből semmi. És most itt van ez a gyönyörű nagycsalád! Különleges érzés ez, és számunkra éppen így van ez Antióchiával is. Huszonöt év alatt országos nagycsalád is alakult belőle – jó, hogy mi is közreműködhettünk ebben!

Ezek a cikkek is érdekelhetik: Minden házassággal egy új királyság születik; Az életre tanítani a bajbajutottakat; CoeurTáncMeditáció – A test és a lélek összefonódása.