Amikor ezt a cikket írom, már 2 órája ágyba került mindkét gyermekem. Ki-ki a sajátjába. Most mégis azt hallgatom, ahogy a lassan 3 évesem hangosan trappolva próbál „beosonni” a szülői hálóba. Azt gondolja, észrevétlen maradhat, még akkor is, ha az összes, kora este megépített lego-tornyot letarolja a maga után vonszolt takarójával. Már azt is hallom, hogy a nagy is felébredt a zajra, és ő is a költözés mellett dönt. Cinkos kuncogás, nagy vetődéssel megérkezés a hitvesi ágyba, apa meg morcos, és köti az ebet a karóhoz, hogy márpedig ő ma este a saját helyén alszik. Én meg magamban örülök, hogy nem nekem kell lemeccselnem a visszaaltatást, és még egy spontán bevezetőt is szolgáltatott a cikkhez a drága családom. Így állunk most, de mi sem így indultunk...

Egyik ilyen, másik olyan

Két gyermekem van: egy majdnem 7 és egy majdnem 3. Ugyanolyan elvek mentén nevelem őket a kezdetektől fogva, ám ez csak csekély mértékben van hatással az alvási szokásaikra. A nagynál 6 hónapos kora óta váltakoznak az anyával alszom/ a szobámban alszom időszakok. A kicsi az első naptól fogva jó alvó, aki magától is simán elalszik. Ez az idilli helyzet azonban – ahogy a fenti kis incidens is mutatja – változóban van, amióta Teó elkezdett félni a sötétben.

A család minden tagjának legyen jó!

Azt az elején szeretném leszögezni, hogy nem vagyok az a típus, aki hagyja, hogy a gyermekei irányítsák. Fontos a következetesség, szükség van a szabályokra, az viszont már gyermekfüggő is, hogy milyen szabályok érvényesek az egyes családokban! Hiszek abban, hogy igenis figyelni kell a gyermekek igényeire, és tekintettel kell lenni a személyiségükre. A sírni hagyással, a sírás ignorálásával pedig egyszerűen nem tudok azonosulni. Nem akarom elképzelni, milyen áron szokja meg egy pár hónapos baba – vagy akár egy kisgyermek – 3 nap alatt, hogy ne jelezzen, ha éjszaka az édesanyja közelségére vágyik! Két eltérő alvási szokással rendelkező gyermekem arra tanított meg, hogy az együtt vagy különalvás sem fekete és fehér, hanem elsősorban gyermek-, és életszakasz-függő. A szülőknek pedig közösen kell kitalálniuk, mi az a módszer, ami beválik, és a család minden tagjának jó. Nem mehet rá sem a házasságunk, sem a gyermekünk egy kényszeresen beállított rendszerre.

Jöjjön Emma, a „rosszalvó” gyermekem története!

Emma koraszülöttként, veszélyeztetett terhességből érkezett meg hozzánk. Gondolhatnánk, hogy az elejétől fogva szorongó anyukaként lestem, hogyan szuszog álmában az újszülöttem, de nem így történt. Akkor speciel én a szoptatásra görcsöltem rá, nem az alvásra. Emma ugyanis a kiságyában aludt szépen egészen féléves koráig. A mozgásfejlődéssel aztán beköszöntöttek az éjszakai ébredések. Jó ideig próbálkoztam különféle trükkökkel: álomba ringatom, cicin altatom vissza, aztán be a kiságyba. Énekelek, fogom a kezét, kis időre kimegyek, több időre kimegyek (30 másodpercig bírtam hallgatni a sírást). Aztán elérkezett az a fáradtság, amikor bealudtam a nagyágyon a 7 hónapos lányommal, és mi történt? Végigaludtuk az egész éjszakát! Mindenki boldogan ébredt, a férjem sem panaszkodott (hiszen a házasélethez elsősorban kipihent feleség kell, mintsem közös ágy a kialvatlanságtól ideggyenge asszonykával).

Kiközösített apuka

Bő fél évnyi idill után Emmánál beindult a klasszikus szeparációs szorongás: csak anya kellett! A férjem szépen lassan kiszorult a nappaliba, a nem kinyitható 150 centis kanapénkra. Nálunk ez volt az a pont, amikor azt mondtuk, ez már nem fér bele! Ugyanis itt már nemcsak arról volt szó, hogy nem együtt aludtunk el, hanem a férjem joggal érezhette úgy, nem teljes jogú tagja a családunknak. Szerencsére a párom nem fojtotta magába az érzéseit, így még azelőtt kidolgoztuk a „haditervet”, mielőtt megsínylette volna a kapcsolatunk a kislányunk szeparáját. A megoldás az volt, hogy lekerült az ágyrács a kiságyról, mellé egy matrac, és ott maradtam, amíg el nem alszik. Aztán csatlakoztam a kedvesemhez, aki nem tudom, hogy nekem örült jobban, vagy annak, hogy végre ki tudta nyújtani a lábait. A kezdeti fél óra altatásból 5 perc esti mese és altatódal lett, majd következett másfél év, amikor mindenki a saját szobájában aludt.

2015: minden a feje tetejére állt!

Költözés, ovikezdés, újabb terhesség. A 3 dolgot szép fokozatosan terveztük, de ez nem jött össze. Emma érzékeny kislány, aki a maga 3 évével nehezen viselte a sok változást, ezért mellette maradtam megint, amíg elalszik. Csakhogy nem kalkuláltam a terhességi fáradtsággal: az első trimeszterben hamarabb elaludtam, mint a lányom, így elkezdtünk megint együtt aludni. Az evidens volt, hogy nem a kistestvér érkezésére időzítem a visszaszoktatást, ezért még fél évig velünk aludt Emmus.

A 6 éves „parák”

A lányom rájött, hogy gyermekek is meghalhatnak. Ez olyan félelemmel töltötte el, hogy nem mert elaludni. Jöttek a nagy beszélgetések, az összebújva elalvás, de hosszú távú megoldáson törtük a fejünket. Nekünk az esti gyerekjóga és a mesepszichológia segített, konkrétan 2 nap után!

Mostanra persze már szereti az ágyát, hiszen ő is nagylány, de azért lelkesen él mindig a lehetőséggel, ha megengedjük, hogy velünk aludjon.

Teodor, a „jóalvó”, akit eltérített a nagytesó

Ez egy jóval rövidebb történet lesz, hiszen Teó még csak 34 hónapos, emellett alvás szempontjából olyan, amilyen gyermekre titkon minden szülő vágyik: pici korától egyedül alszik el. Természetesen nála is volt nehézkesebb időszak, de még akkor is maximum 5 percet vett igénybe az altatás. Hangsúlyoznám, hogy nem azért alakult ez így, mert a második gyerek már nő, mint a dudva, és nem ugrottam az első nyikkantására. Ha szüksége volt rám, igenis ugrottam. Egyszerűen ő ilyen típusú: szeret jókat aludni. A „problémák” 2 hónapja kezdődtek: Teó elkezdett félni a sötétben, amit lehetett volna azzal orvosolni, hogy mellette maradok, amíg elalszik. Emma azonban mindenképpen segíteni akart, és azt tanácsolta az öccsének, hogy ha fél, menjen csak át nyugodtan anyáékhoz, ott jókat lehet aludni. Nem kellett neki kétszer mondani...

Anyávalalvós napok

Amikor Teó jön, nem zavarom vissza a helyére, megvárom, míg elalszik, majd visszaviszem az ágyába. Olyan is előfordul, hogy hajnalban mindkét gyermekünk a szülői ágyban köt ki, és a férjem átköltözik Emma szobájába. Bevallom, imádok a csupavigyor gyerekeim mellett ébredni. Szerencsére most már Teó is elég nagy ahhoz, hogy bevezessük az „anyávalalvós napokat”: velem alszanak, amikor apa focizni megy, és ha betegek (ez utóbbi nekem fontosabb, ugyanis képtelen vagyok elaludni, ha nem tudom magam mellett őket).

Minden bizonnyal lehetne a gyermekek altatását jóval egyszerűbben is intézni, de fontos, hogy ebben a családban mindenki boldog és kiegyensúlyozott legyen. Ha ehhez az kell, hogy újra és újra fölülírjuk az alvással kapcsolatos szabályainkat, ám legyen! Ettől még nem lesznek akaratos, elkényeztetett kölykök, ellenben elképesztően erősíti a szülő-gyermek kapcsolatot, ha odafigyelünk a lelki szükségleteikre.