„A saját gyermekeimet is úgy akartam nevelni, ahogy a Lóczyban”

A tököli rabkórházban született Edina, aki a csalad.hu-nak mesélte el korábban megrázó és egyben felemelő történetét arról, hogy állami gondozásban nevelkedett, majd örökbe fogadták. Meghatározó időszaknak nevezte a csecsemőotthonban töltött éveket az életében, és a mai napig jó kapcsolatot ápol azokkal a „lóczys” gondozónőkkel, akik hét és fél éves koráig nevelték.

Dr. Majoros Mária 20 éven át volt a Lóczy utcai Csecsemőotthon munkatársa, 7 éven keresztül közvetlenül Pikler Emmi mellett dolgozott. Szavai szerint ott tanulta meg mindazt, amit az egészséges csecsemők és kisgyermekek fejlődéséről, gondozásáról és neveléséről, az intézményes kisgyereknevelés pedagógiájáról tudni kell. Dzsamba Rozália 32 évig volt az intézmény állományában, 11 évig gondozóként foglalkozott a gyerekekkel. Most ők idézik fel a Lóczyban töltött éveket, mesélnek kötődésről, elválásról, felemelő pillanatokról.  

Mit kell tudnunk Pikler Emmiről, mitől vált legendássá az általa alapított intézmény?  

Majoros Mária: Pikler Emmi 1946-ban kezdte megszervezni a Lóczy utcai Csecsemőotthont. Konkrét elképzelése volt arról, hogyan építsen fel egy intézményt család nélküli gyerekek számára, hogy ott a gyerekek a lehető legkevésbé sérüljenek. Ő egy több nyelven beszélő, világot látott reformpedagógus és gyermekorvos volt. A háború után olvasta azokat a tanulmányokat, amelyek az intézeti nevelés ártalmairól szóltak. Szeretett volna kipróbálni egy olyan modellt, amiről azt gondolta, az által a gyerekek fejlődése hasonló lesz a családban nevelkedőkéhez. Ezt sikerült is megvalósítania. Az állami gondozásban felnövő gyerekek körében a 60-as években végzett felmérések megállapították, hogy néhány gyerek viselkedése, beszédkészsége pozitív irányban eltért a többiétől és kiderült, hogy ők mind a Lóczyból jöttek. Ezután egy nagy utóvizsgálat indult a WHO segítségével, ennek eredménye szerint a nálunk nevelkedett gyermekek iskolázottság, és minden más szempontból megfeleltek a KSH akkori adatai szerint a hasonló korú fiatalokra jellemző tulajdonságoknak.      

Milyen szempontrendszer szerint építette fel az intézetet?    

M.M.: Rendkívül fontos szakmai alapszabály volt például a csoportállandóság – a gyerekek ugyanabban a kislétszámú csoportban nőttek fel, és a gondozónői állandóság, ami azt jelentette, hogy a csoportokhoz állandó gondozónők tartoztak. Ha váltani kellett, és új gondozónő lépett be a csoportba, akkor az nagyon tapintatosan, és fokozatosan történt meg. Úgy építette fel Pikler az egész otthont, hogy ott minden ember egy célért küzdött. Zseniális szervező is volt, mert csupa olyan embert gyűjtött maga köré, akik ugyanazt akarták elérni, nevezetesen, hogy a kicsik aktív gyermeki életet élhessenek a családjuk nélkül is, és kötődésre képes, szeretetre méltó és szeretni tudó kisgyerekek legyenek.  Az intézmény aztán 1970-ben az ország összes csecsemőotthonának a módszertani intézete lett. Akkor egy heroikus munka kezdődött, melynek eredményeként később majdnem minden csecsemőotthon nagyon hasonlóan működött, az azokból kikerült gyerekek nagy része komolyan ragaszkodott az intézményéhez.  Én a Lóczy után 18 évig a Gárdonyi Géza utcai Csecsemőotthon vezetője voltam, a kikerülők jelentős része ott is ragaszkodik a régi felnőttekhez, gondozónőkhöz, a pszichológushoz, a főnővér Jutkához, de még a kertész bácsira is jól emlékeznek.  

Mennyire maradt meg napjainkban ez a módszer?  

M.M.: Világszerte tendencia, hogy a csecsemőotthonokat be kell zárni és minden gyereket nevelőszülőhöz kell elhelyezni, ezt sok helyen sikerült is megvalósítani. De például Franciaországban vagy Dél-Amerikában még ma is rengeteg csecsemőotthon működik. A Magyarországi Pikler-Lóczy Társaság nemzetközi kapcsolatai megmaradtak, sőt, egyre bővülnek. A pedagógiai módszert számtalan területen alkalmazzák, például az intézményekben is. A Lóczyból pedig itthon bölcsőde lett.

A gondozónők részéről is megvolt ugyanaz a kötődés, amit az egykori gondozottak részéről tapasztalnak?  

Dzsamba Rozália: A kötődést ki lehetett alakítani, és ki is alakítottuk. Én 18 évesen kerültem a Lóczyba, három csoportot vittem végig. A technikai tudás mellett azt is el kellett sajátítani, hogyan teremtsünk kapcsolatot a gyerekekkel. Nagy segítséget jelentett, hogy naplót kellett vezetni, az által jobban megismertük azt a gyereket, aki ki volt jelölve számunkra, akinek az úgynevezett “saját gondozónője” voltunk. Működött egy nagyon komoly felelősségi rendszer, minden gondozónő kiemelten felelt kevés számú gyerek fejlődéséért, jóllétéért. Fontos szempont volt ugyanakkor, hogy ne anyai kötődés alakuljon ki velük. Általában azok maradtak ott hosszú távon az intézetben, akik látták, hogy mekkora öröm ezt a nehéz feladatot ellátni. Három műszakban dolgoztunk, kollégiumban laktunk, egy zárt közösséget alkotott a lóczys gondozónői gárda. Mindig azt mondtam, hogy ezeket a gyerekeket nem sajnálni kell, hanem szeretni.  

Nehéz lehetett megtalálni az egyensúlyt, a középutat.    

M.M.: Pontosan, de erre voltak a segítő szakemberek. Azért volt fontos, hogy nem anyai érzésekkel kell a gyerekeket gondozni, ellátni, szeretni, mert azzal becsapnánk őket. Egy anyának egy életre szól a kapcsolata a gyerekkel, itt lehet, hogy csak egy évre. Illetve az anyai szeretetbe sok minden belefér, az is, hogy szidom, veszekszem a gyerekemmel, de itt egytől egyig lelkileg sérült gyerekeket neveltünk, ezért megengedhetetlen volt az indulat. Szakembereknek kellett lenni, akik nagyon sokat tudtak nyújtani a gyerekeknek, de az elragadtatott érzéseiket, ha voltak ilyenek, vissza kellett tartani.      

Dzs.R.:  Jól érezték magukat a gyerekek, ezért is jönnek vissza és tartják a kapcsolatot velünk, és mi is nagyon élveztük az ottlétet. Bármikor újrakezdeném. Nemrég találkoztam egy egykori gondozottunkkal, közel 40 éves, ő eddig nem járt vissza, de most keresi a múltját. Megkapta a naplót, a lóczys füzetét, és annyit mondott, amikor végigolvasta, hogy nem gondolta, hogy őt itt ennyire szerették.  

M.M.: Én attól mindig nagyon ideges lettem, amikor jött valaki a csecsemőotthonba és sajnálkozott, hogy bírunk ilyen helyen dolgozni. De az nem volt egy szomorú hely! Éppen az volt a feladatunk, hogy a gyerekeknek boldog gyermekéveket biztosítsunk. Van bennem nosztalgia, hogy ennél szebb dolgot nem nagyon lehet csinálni, mint család nélküli gyerekeknek olyan körülményeket biztosítani, ahol ők hasonló körülmények között élhetik a mindennapokat, mint egy családban.

Mindebből következően akkor az elengedés is nehezebb lehetett, mint egy átlagos intézményben...  

“Ezeket a gyerekeket nem sajnálni kell, hanem szeretni. ”

Dzs.R.: Meg kellett tanulni. Az első gyerekeket sírva engedtük el, de ott volt körülöttünk a pedagógusgárda, az orvosok, a szemlélet és tanultuk az elengedést. Emlékszem, amikor az első gyerek ment haza, zokogtam a lépcsőházban. Akkor odajött Vincze doktornéni, megveregette a vállamat és azt mondta: „Rozi, jó helyre ment, hazament az anyukájával.” Fontos volt megtanulni, hogy ne úgy kössem magamhoz a gyereket, hogy az elválás nagyon megviselje, és meg kellett tanulnom elengedni is, mert neki az volt a jó, ha családba került. Ezt a saját magam védelmében is meg kellett tanulni, hogy ennek örülni kell.  

M.M.: Volt azért egy-két olyan helyzet, amikor kétségeink voltak, nem tudtuk milyen lesz a gyerek további sorsa, azt azért megkönnyeztük. Ami leginkább megviselte az ott dolgozókat, az az volt, amikor egy gyereket más intézménybe kellett tovább adni. Kevés ilyen eset volt, de akkor féltünk, hogy a másik intézményben már nem biztos, hogy olyan jó dolga lesz, mint nálunk volt. Azt általában kudarcként éltük meg, ha nem sikerült a családba juttatás. Fájdalmas volt az is, amikor egy-egy gyerek úgy került vissza a vérszerinti családjába, hogy tudtuk, hogy probléma lesz, de nem lehetett megakadályozni.

Volt a gondozóknak beleszólása abba, hogy egy-egy gyerek kihez kerül?  

M.M.: Nem, hiszen mindig az illetékes hatóság döntött a gyerekek sorsáról. Az új törvény ( 1998, Törvény a gyermekek védelméről…) után már más lett a helyzet, bonyolultabb, de szakszerűbb. Olyan néha előfordult, hogy az örökbefogadó-jelöltek részéről elhangzott néhány kellemetlen megjegyzés a gyerekkel kapcsolatban, ami a gondozónőnek rosszul esett. Ilyenkor ezeket jelezték felénk, hogy lehet probléma az elfogadással.

Dzs.R.: Az volt a feladatunk, hogy a gyereket megismertessük az örökbefogadókkal, meséljünk róluk, és a gyerekkel való kapcsolatot segítsük.    

Arra nem volt példa, hogy a gondozónő fogadta örökbe a „saját” gyerekét?  

“Az nem volt egy szomorú hely! Az volt a feladatunk, hogy a gyerekeknek boldog gyermekéveket biztosítsunk.”

M.M.: Volt, de nem is mindig volt sikeres. Az örökbefogadás egy más minőség. Ott, ahol az érzelmek annyira elszabadultak, hogy a gondozónő nem tudott megválni a gyerektől és inkább magához vette, inkább negatív történeteink vannak.  

Dzs.R.: De az is előfordult, hogy valaki két kislányt is örökbefogadott és nagyon profi módon, szeretetben nevelte őket. Sőt, más örökbefogadó családoknak is segített. Nekem is volt még az első csoportban egy gyerekem, aki most 52 éves, őt nem fogadhatták örökbe. Vele tartom azóta is a kapcsolatot. Annak idején hétvégenként járt hozzánk, nyarakat töltött nálunk, ünnepekkor is sokszor volt velünk, de végül beláttuk, hogy nem lenne jó, ha örökbe fogadnánk. Nem anya-lánya viszony alakult ki köztünk, de megvan a kapcsolat. Vele is megbeszéltem ezt akkor, hogy mindig szeretni fogom, figyelni fogok rá, de nem tudom felnevelni. Mindkettőnknek nehéz volt érzelmileg, de el kellett fogadni.  

Amikor egy gondozónőnek saját gyereke született, megváltozott a viszonya a gondozottakkal?  

Dzs.R.: Nekem nem változott meg a viszonyom a gyerekekkel. Amikor nekem saját gyerekem született, én már úgy éreztem, hogy a saját gyerekeimet is úgy akarom nevelni, ahogy a Lóczyban neveltük a gyerekeket. És a férjemnek is mindent elmondtam, ő is így gondolta és elfogadta. Az intézetben lévő gyerekekhez is ugyanúgy viszonyultam, ugyanúgy tudtam velük foglalkozni, nekem ez nem jelentett problémát.

Azt, hogy a gyerekek hogyan érzik magukat, hogyan élnek tovább az örökbefogadókkal, tudták követni?    

M.M.: Ez mindig a családokon múlt. Mindig úgy búcsúztunk el, hogy ha kérdésük, problémájuk van, keressenek. Majdnem mindenki vissza is jelzett nem sokkal a távozásuk után, de a későbbi életükről nem mindig volt információnk. Viszont azok a dokumentumok, amiket a gondozónők, az intézmény vezetett a lóczys gyerekekről, azok a mai napig mind megvannak.  

Edina is azt mesélte, hogy nagyon sok mindent abból a naplóból tudott meg a saját életéről, amit a Lóczyban vezettek róla. És az sem titok, hogy számára végül újsághirdetésben kerestek örökbefogadót.  

M.M.: Nem volt még meg az a mechanizmus az örökbefogadás folyamatában, ami ma megvan. Az ügyintéző akkor azt mondta: “nincs nálam senki, aki ekkora gyereket örökbe fogadna, keresgéljenek maguk.”  És akkor jött ez az ötlet. Előfordult másokkal is, például Schäffer Erzsi a Nők Lapjában név nélkül írt egy-egy gyerekről, megemlítve a legfontosabb tudnivalókat. Ma már ez elképelhetetlen. Sokkal több a gyermekre váró, mint az örökbeadható gyerek. Az intézetnek mindig egy sikertörténet volt, amikor egy idősebb, hat-hétéves gyereket sikerült örökbe adnia.  

M.M.: Nagyon szép levelet kaptunk pár évvel ezelőtt egy visszalátogató felnőttől, aki megkapta a régi zárójelentését tőlünk, mert a szülei időközben ezt elvesztették. Egyévesen fogadták örökbe, azóta semmit nem tudtunk róla. Azt írta, a napló minden sorából az derült ki számára, hogy nagyon szerették ebben az intézetben. Az, hogy még azt is felírták, melyik foga mikor jött ki, nagyon-nagyon meghatotta.  

Dzs.R.: Arra törekedtünk ezekben a naplókban, hogy ha akár 40 évesen olvassa is valaki, éppen olyan információi legyenek a kisgyerek-koráról, mint egy családban. Mikor állt fel, hogy köpte ki az első spenótot. Rengeteg fotót is megőriztünk róluk. Legalább havonta egyszer, de születésnapokon, karácsonykor is mindig készültek képek. Szívesen emlékszem vissza a karácsonyokra. Minden csoportban volt karácsonyfa és a gondozónők díszítették föl. A nagycsoportban a gyerekek is részt vettek a díszítésben. Ők kaptak egyéni ajándékot is. A gondozónők megkérdezték a gyerekeket, mit szeretnének, és általában meg is kapták, amire vágytak. De minden csoport kapott közös ajándékot is, pl. építő játékokat. Ünnepi vacsorával leptük meg a gyerekeket és énekkel, zenével igazi ünnepi hangulatot teremtettünk. Ha a gyerekeket elaltattuk, mi, gondozónők is kaptunk ünnepi vacsorát és apró ajándékot. Ilyenkor csak mi és a gyerekek voltunk a házban. Meghitt volt a hangulat, szinte családias.

M.M.: Van jó néhány olyan történtünk, ami azt bizonyítja, hogy egészen biztosan nagyon komoly alapot adtunk a gyerekeknek ahhoz, hogy amikor később nehezen alakult az életük, viszontagságok közepette is helyt tudtak állni és fel tudták nevelni a saját gyereküket. Meggyőződésem, hogy kellettünk hozzá mi is, elsősorban a gondozónők, és az őket támogató elkötelezett szakemberek.