Nem volt könnyű elkezdeni az interjút Varga Erikával. A rákospalotai családi ház kertjében előbb a vendégektől transzba esett két kutya kíváncsiságát kellett csillapítani, hogy aztán a beszélgetésnek is aktív résztvevői legyenek. Majd Erikának választottuk ki a megfelelő kiegészítőket, mert szerinte az egyszínű ruhát mindig fel kell dobni valami színessel. Amikor ő elkészült, és a kutyák is elnyúltak a lábunknál, akkor én nem tudtam levenni a szemem a szabóasztal fölé helyezett, üvegből készült csodacsillárról, amin ezer színben játszott a nap sugara. A próbababán feszülő ruhát és a mellé helyezett bársonyos-virágos táskát pedig már el is képzeltem magamon. A hangulat egy pillanat alatt vált meghitté és családiassá.

Gyönyörű, virágos, színes ruhák, táskák. Nő legyen a talpán, aki ellen tud állni a honlapon szereplő kollekciónak. Ám itt, a szabásra váró textilek, a különleges gombok, a csillogó ékszerek között, a hatalmas teraszajtón beáramló fény mellett egészen varázslatos a hangulat. A Romani Design életérzés is?

– Egy olyan márkát képviselünk, amelyiken látszik, hogy mi, a tulajdonosok a színekbe, a mintákba, a motívumokba vagyunk szerelmesek. Azt szokták ránk mondani a nemzetközi piacon, hogy a magyar Dolce Gabbana vagyunk. Jó, ez persze egy kis túlzás, hiszen lehetőségekben és eredményekben nagyon messze állunk tőlük.

Kik a megrendelők? Csak roma nők?

– Van egy nemzetközi ügyfélkörünk, és vannak hazai értelmiségi, művész vevőink is. Nem csak romák, és nem csak lányok. Az biztos, hogy olyanok keresnek meg minket, akik tudják, mit akarnak, és nem az útkeresés elején járnak. Erős, határozott emberek. Vannak olyan megrendelőink, akik a cigánysághoz való kötődésüket szeretnék kifejezni a ruháinkkal. Másoknak kevésbé fontos a társadalmi misszió, csak magát az adott ruhát kedvelik meg.

A cél mégiscsak a misszió, nem?

– Ezért kezdtem bele az egészbe 10 évvel ezelőtt. Nem divattervező akartam lenni, hanem a társadalmi üggyel akartam foglalkozni. A divat csatornáin keresztül szerettem volna vizuális üzenetet közvetíteni. Ez a szerelem nemcsak engem ejtett rabul, hanem a húgomat, Helenát, sőt édesanyámat is. Kialakult körülöttem egy olyan kis csapat, amelynek tagjai ugyanígy gondolkodnak.

Kislánykorodban is szerettél ruhákkal foglalkozni?

– Koravén gyerek voltam, nem egy nőcis kislány. Az öcsém és a húgom ellátásában sok feladatom volt. A ház körüli teendőkből is kivettem a részem, nagyon sok állatunk volt. Édesanyám nagyon szépen öltözködött, varratta a ruháit. A nagyi viszont maga varrta a tradicionális viseletét. Anyu kortárs ruhákban járt, hiszen ő városba ment férjhez, a nagyi meg falun élt. A mámival sok ruhát varrtunk a babáknak, és persze nekünk, gyerekeknek is, anyuval meg faliképeket és díszpárnákat hímeztünk, lakásbelsőt szépítgettünk. Tehát már akkor fontos volt az alkotás, a kézzel készítés öröme. Aztán ötvösnek tanultam, aranyműves lettem. Jó 15 évet töltöttem el a szakmában, mielőtt a Romani Design-t kitaláltam volna. Volt egy önálló műhelyem saját ügyfélkörrel. Jól ment az ötvösség. Egy ideig aztán a két szakmát egyszerre műveltem, de az egyiket el kellett engednem, és ez az eredeti szakmám lett. Fontos volt számomra, hogy az alkotói munkámhoz kapcsolódjon egy társadalmi hasznosság, a közösségemért végzett segítő munka.

A családból hozod az összetartás igényét?

– Az apukám ágán mi egy óriási család vagyunk, ott nyolc testvér volt. Az anyai ágon is nagy a rokonság. Nagyon fontos volt, hogy a közösségen belül figyeltünk, segítettünk egymásnak. Az anyai nagymamám a háború idején volt fiatal. Elvitték a férfiakat a családból, és a nőknek egyedül kellett megoldaniuk mindent. A nagyi nagyon kreatív volt. Kemencét épített, vályogot vetett, amiből felhúzott egy szoba-konyhát. Az egész falunak sütötte a kalácsot és a finom kenyeret. A közösségért ő mindig sokat tett, és ebben partner volt a testvére is. Férfiak ugye nem voltak, ezért a nők összefogtak, és közösen nevelték a gyerekeket, tudtak a földdel bánni, mindent megtermeltek, állatokat is tartottak.

Tehetséges fiatalokat karolsz fel. Hogyan segítesz?

– Tehetséggondozó programot működtetünk, amelyben megpróbálunk segíteni a nehézsorsú fiataloknak. 18 éves korom óta foglalkozom tehetséggondozással, mentorálással. Abban hiszek, hogy fontos a saját kulturális identitás megélése, az erről gondolkodás rendbetétele. Sok esetben van szégyenérzet a fiatalokban, elfordulnak a romaságtól, amikor az iskolában vagy máshol bántják őket a cigány származásuk miatt. Fontos ezeket helyre tenni, megbeszélni. Ha ezek az alapok megvannak, akkor lehet őket segíteni a pályaorientációban. Fontos annak megélése, megértetése, hogy nemcsak a nagyon sokszor kilátástalan, lehetőségek nélküli otthoni mintát másolhatják le, hanem lehet belőlük valaki.

Mi ennek az útja?

– Kétféle. Elérhetővé tesszük számukra a kapcsolati tőkénket. Gyakorlati szinten mutatunk be konkrét szakmákat nekik a tehetséggondozó projekten belül. Egy másik programban pedig kifejezetten azokkal foglalkozunk, akiket érdekel a szakma, a szabás, varrás, tervezés. Ők itt tanulhatnak nálunk a varrodában, a stúdióban.

Innen a környékről jönnek?

– Vidékről is akár.

Akár be is csöngethet valaki az utcáról?

– Régen volt ilyen, ma már szigorúbb vagyok abban, kit engedek be. Arra nincs időm, aki nem gondolja komolyan. Vannak nemzetközi és hazai diákjaink, velük komolyan kell foglalkozni. A tehetségprogramosokkal viszont nem kifejezetten az a célunk, hogy varrónők legyenek, hanem az, hogy felismerjék, megvan bennük a képesség, érték ahhoz, hogy fodrász, sminkes, színész, előadóművész váljék belőlük. Abban segítünk, hogy ráébredjenek arra, hogy ők ezt képesek megcsinálni. Ha szükséges, az iskolával is felveszem a kapcsolatot. Hetente, kéthetente találkozunk, egy turnusnak mindig az a vége, hogy készülünk valamilyen produkcióval. Addig megtanulják a szép járást, hogyan kell ruhatárat kialakítani, milyen a szép smink, miért fontos, hogy rendben legyen a külsőnk. Találkoznak fotóssal, Bíró Eszter színésznővel, Mautner Zsófi gasztrobloggerrel, az énekes Horányi Julival, modellekkel, több művész barátunkkal. Fodrászmester jön hozzájuk. Roma és nem roma művészek, mesterek avatják be őket a munkájukba, mesélnek az életükről.

A családdal is felveszed a kapcsolatot?

– Nagyon fontos, hogy a mentor és a család között bizalmi kapcsolat alakuljon ki. Ebben szigorú vagyok, fontosnak tartom, hogy a szülő is hozzátegyen a gyerekek fejlődéséhez, de soha nem kérek lehetetlen dolgokat.

Minden évben új tematika szerint alakítjátok a kollekciót. Mi az idei témája?

– A neve Blueprint. Minden kollekcióval társadalmi és kulturális üzenetet közvetítünk. Idén a magyar és roma kulturális identitás kapcsolódására hívjuk fel a figyelmet. Arra, hogy a magyar cigány embert romából és magyarból gyúrta a Jóisten. A romák is a magyar kultúra részei, annak képviselői. A kollekció azt fejezi ki, mennyire fontos a cigány és nem cigány emberek együttműködése. Ezt most a kékfestő anyagokkal fejezzük ki. A saját minták tervezése után következik a digitalizálás, majd pedig olasz textilnyomó manufaktúrákban elkészül maga a textília, a méteráru.

Mi a családi munka felosztása?

– Hozok egy konkrét ötletet, felvázolok néhány skiccet, amit a csapat közösen átbeszél, itt kiderül, hogy a saját területeken hogyan és mit lehet hozzátenni. A legnagyobb részt együtt csináljuk Helena húgommal, aki zseniális mintakészítő is, amellett, hogy fantasztikus, egyedi táskákat készít. Másik húgommal, Bogival az adott kollekció fontos alapgondolatait, az éves stratégiát, akciókat és kampányokat, projekteket, valamint a forrásgenerálás elemeit rakjuk össze és menedzseljük. Csapatunk fontos tagja még az édesanyám, akinek kezei között a Romani kézműves babái készülnek, melyekről többen mondták már, hogy nem babák, hanem szobrok. No, és persze még vagyunk egy páran, a csapatunkhoz még öten tartoznak, akik a különböző projektekhez csatlakoznak. Mi így vagyunk egy kerek egész.