Kistarcsai családi házuk tágas és hangulatos nappalijában invitáltak rövid időutazásra, amelynek során a zenével való kapcsolatuk alakulásáról meséltek. Mint megtudtam, Szilvia gyerekkorában furulyázni, majd fuvolázni tanult, a gimnáziumi évek alatt kezdett intenzíven énekelni. Tizenhat évesen került közel a népdalhoz és a népzenéhez. Vas megyében nőtt fel, 21 évesen költözött Budapestre, ahol később az ELTE néprajz szakán diplomázott. Zoltán annak idején zenei általános iskolába járt, ahol hegedülni tanult, majd hosszú évekig basszusgitáron játszott. 2004-ben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékén végzett. Azóta nagybőgősként, valamint a feleségével közös zenekaraik vezetőjeként és zeneszerzőjeként tevékenykedik.

A zene szeretete mindkettőtök gyerek- és fiatalkorát meghatározta. Hol ismerkedtetek meg?

Bognár Szilvia: Annak idején a Makám együttesben találkoztunk, ott dolgoztunk együtt. Ez olyan szempontból is meghatározó volt, hogy adott egy közös alapot, egy közös zeneiséget nekünk, ami aztán elindított bennünket szakmailag is egy közös úton.

Kovács Zoltán: Eleinte csak mint zenésztársak szimpatizáltunk egymással, aztán ahogy egyre többet koncerteztünk, turnéztunk együtt és egyre jobban megismertük egymást, beleszerettem Szilvibe. Ugyan én akkor éppen párkapcsolatban éltem, de ez a szerelem olyan erővel tört rám, hogy szakítottam az akkori párommal.

B. Sz.: Aztán egyszer csak Zoli leutazott utánam Szegedre, ahol én akkor a Válaszút nevű táncegyüttes tagjaként egy előadásra készültem. Hozzáteszem, Zoli addig egyetlen szép szót sem ejtett ki felém, nem kezdett udvarolni, ameddig nem rendezte a sorait, tehát nagyon derekasan és korrektül intézte ezt a helyzetet. Én akkoriban egyedül voltam, egy nagy szerelem után. A mi egymásra találásunk egy nagyon szép és nagyon szeretetteljes folyamat volt. Attól kezdve, hogy összejöttünk, valahogy olyan egyértelműen és magától értetődően alakult minden. 2004-ben eljegyeztük egymást, és egy évvel később összeházasodtunk. Egyébként nekem korábban nem volt szakmabeli párom, mármint tartós kapcsolatom, úgyhogy ez ily módon is új dimenziót hozott, Zolival egy csomó dolog fel sem merült kérdésként.

K. Z.: Legfeljebb csak az, hogy melyikünk gyakorol az akkori pici lakásunkban...

B. Sz.: Egy ilyen helyzetben nem kell megmagyarázni a másiknak, hogy miért akkor van a próba, amikor, és miért akkor érek haza a koncertről, amikor hazaérek. Pontosan tudjuk, hogy mennyi ideig tart egy turné, és hogy mennyi időt vesz igénybe egy munkafolyamat. Másrészt, ha valaki színpadon van, pláne frontemberként, vagy vezető előadóként, az jár egyfajta ismertséggel, népszerűséggel, folyamatos kommunikációval mások felé, és ezt civilként nem feltétlenül egyszerű elfogadni, tolerálni. Egy szakmabeli társ sokkal könnyebben megérti, vagy magától értetődőnek éli meg ezeket a dolgokat.

Az, hogy együtt fogtok dolgozni, magától értetődő volt számotokra?

B. Sz.: Az teljesen egyértelmű volt, hogy közös produkciókat szeretnénk, sőt, azóta több formáció is született, amelyekben együtt dolgozunk. Ezeket többnyire az indukálta, hogy Zolit milyen zeneiség motiválta és izgatta jobban. Így alakultak meg a különböző zenei formációk. Ezek közül a gyerekeknek és családoknak szóló koncerteket adó csapatunk folyamatosan működik, mellette ott van a Bognár Szilvia Sextet, ami egy akusztikus hangzásvilágú csapat, a zeneiségében három zenei világ fonódik egymásba: a magyar népdalok mellett magyar cigány, bolgár, görög népdalok feldolgozásait ötvözzük a jazz és az indiai klasszikus zene jellegzetes motívumaival, hangulataival. És van egy triónk is Király Nóra énekes-hárfaművész barátnőmmel, akivel pedig a 13-20. század magyarországi, illetve európai, egyházi és világi dallamkincséből merítünk.

Házaspárként milyen érzés egy színpadon állni?

B. Sz.: Nekem mindig nagyon megnyugtató, mert tudom, hogy maximálisan támaszkodhatok Zoli szakmai tudására. Én is, meg a csapat is. A fellépéseken elsősorban ez a szakmai viszonyulás számít nagyon sokat.

K. Z.: Attól kezdve, hogy elkezdtünk együtt dolgozni, saját lemezen, vagy saját produkción, a céljaink is közösek lettek, hiszen mindkettőnk számára ugyanolyan fontossá vált, hogy a közös csapatunk szakmailag minél sikeresebb legyen. A saját formációinkban, amelyekben együtt muzsikálunk, nem „csak” együtt állunk a színpadon, hanem együtt alkotjuk, vesszük fel az ott elhangzó dalokat: ezek is a mi közös gyerekeink, és ez rendkívül inspiráló.

Ezek szerint nálatok abszolút bejött és jól működik a közös munka?

B. Sz.: Egyrészt, ez egy rendkívül erős kötődés és kapcsolódási pont. Házaspárként olyan mélységben ismerjük egymás gondolatait, érzéseit, stílusát, rezdüléseit, ami rengeteget jelent a közös munkánál. Zoli tudja, milyen a hangterjedelmem, mik az erősségeim, mi áll jól nekem zeneileg, és olyan dalokat ír, amelyek kiemelik a hangomat. Lehet jó összhang egy zeneszerző és egy énekes között akkor is, ha „csak” munka- és alkotótársakként dolgoznak együtt, és kell, hogy legyen, de ez a fajta kapcsolódás még inkább erősíti a köztünk lévő egységet. Ugyanakkor mindig ott van az érem másik oldala, merthogy ez a helyzet természetes módon sokkal több konfliktusforrást eredményez, mert így nemcsak a mindennapok kihívásaival kell szembenéznünk, és nemcsak a családi életünk, a gyereknevelés kérdéseit kell összeegyeztetnünk, megoldanunk, hanem a szakmai kérdéseket is. Ezzel együtt törekszünk arra, hogy a szakmai nehézségeket ne hozzuk haza, és az itthoni-családi esetleges nézeteltéréseket se vigyük fel a színpadra.

Nem lehet könnyű...

B. Sz.: Nem az! Zoli egyébként sokkal könnyebben tud átlépni ilyen határvonalakat, én nehezebben tudom szétválasztani a kettőt, és rosszabbul viselem az efféle megpróbáltatásokat. Főleg, ha érzelmileg erősen hat rám egy adott konfliktus, mert ha nagyon zaklatott vagyok miatta, akkor a színpadon nem tudok úgy teljesíteni, ahogy szeretnék. Ezért is igyekszem nagyon odafigyelni arra, hogy elkerüljem az ilyen helyzeteket.

K. Z.: Szilvivel sok mindenben különbözünk, de az alapvető dolgokban megegyezik az értékrendünk. Egyformán látjuk a világot és egyformán gondolkodunk az életről, és ez a legfontosabb.

B. Sz.: Én eléggé izgága típus vagyok: szeretek jönni-menni, szeretem a társaságot, és nagyon intenzív tudok lenni. Zoli sokkal nyugodtabb, megfontoltabb, és a baráti köre is jóval szűkebb, mint az enyém. Ő következetesebben végigviszi a feladatokat is, míg én jobban hagyatkozom a megérzéseimre.

K. Z.: Nyilván köztünk is vannak nézeteltérések, mi is vitatkozunk időnként, hozzáteszem, legtöbbször apróságokon kapunk össze, ami persze az adott esetben különösen idegesítő tud lenni. De abban, hogy milyen elvek szerint, milyen értékek mentén éljük és irányítjuk a családi életünket, éppúgy egyetértünk, mint abban, hogy szakmailag milyen irányba tartsunk, és hogy milyen célokat tűzzünk ki magunk elé. A mi házasságunkban is akadtak nehezebb életszakaszok, de egymást támogatva, a családunk fontosságát szem előtt tartva sikeresen túljutottunk ezeken a megpróbáltatásokon.

B. Sz.: Konfliktushelyzetben mi is arra törekszünk, hogy toleránsan, megértéssel viszonyuljunk a másik véleményéhez, a vitás kérdésekben megpróbáljuk közelíteni az álláspontjainkat, ha és amennyire lehet. Mindezt változó sikerrel, de nagy igyekezettel. Tanuljuk az elfogadást és sokszor a humor is jó mentőöv.

A gyerekek születése nyilván megannyi változást hozott az életetekbe. Szilvi, hogyan élted meg az anyává válást?

B. Sz.: Már majdnem harmincéves voltam, amikor a legnagyobb lányunk, Janka született. Nagyon-nagyon vártuk őt, mégis az ő érkezése – amellett, hogy csodálatos élményt jelentett –, hatalmas feladatot is adott nekem. Én igazából nem tudtam előre felkészülni arra, hogy a kisbabánk teljesen fel fogja borítani az addigi életünket, a napirendünket, és hogy attól kezdve minden alárendelődik az ő létének. Ez a felismerés bizonyos tekintetben sokkolóan hatott rám, ráadásul Janka olyan kislány volt, aki egyfolytában igényelte, hogy foglalkozzunk vele. Úgyhogy Zoli rengeteget játszott a kicsivel, ebben ő volt az odaadóbb és a türelmesebb. Ebből adódóan viszonylag sok idő eltelt, amíg úgy éreztem, hogy már tudok vállalni egy második babát. Amikor ez a gondolat megfogalmazódott bennem és lélekben felkészültem az újabb várandósságra, rögtön megfogantak az ikrek – mintha az élet be akarta volna pótolni a kihagyott időt.

Másképp viszonyultok a munká(k)hoz, amióta szülők vagytok?

B. Sz.: Janka pici korában sokat jött velünk a koncertekre, vele elég intenzíven éltük meg a kisgyerekes időszakot, de amikor hat évvel később az ikrekkel lettem várandós, tudtam, hogy két babával ez a forgatókönyv nem fog működni. Amíg Tünde és Borka (Borbála) kicsik voltak, legfeljebb néhány órára, később fél-egy napra mentem el otthonról, mert szoptattam őket hároméves korukig, és ez meghatározta, hogy milyen távolságban vállaltam fellépést.

K. Z.: Amikor a lányok kisebbek voltak, két szeretett dadusunk is volt. A családból pedig elsősorban Szilvi anyukája szokott jönni és vigyázni a gyerekekre, amikor koncertünk van és mindketten színpadon vagyunk. Ő Vas megyében lakik és minden alkalommal 250 kilométert utazik azért, hogy mi el tudjunk menni koncertezni, de nyilván nem kérhettük-kérhetjük tőle minden alkalommal, hogy tegyen meg ekkora távolságot, ezért is volt szükségünk a plusz segítségre.

Az ikrek most 9 évesek, a nagylányotok pedig 15. Hogyan tudjátok összehangolni a szakmai és a családi életeteket?

B. Sz.: Azt kell, hogy mondjam, hogy három gyerek mellett nagyon nehéz helytállni, még úgy is, hogy Zolival megosztjuk a feladatokat. Bármikor nyugodt szívvel rábízhatom a lányokat, mert teljes mértékben ellátja őket, és abszolút jól viseli a „női túlerőt”. Sőt, én úgy gondolom, hogy Zoli nagyon jó lányos apuka.

K. Z.: Amióta megszülettek a gyerekek, nem tudok olyan intenzíven dolgozni, mint azelőtt, legalábbis ami az alkotómunkát illeti. Amíg a gyerekek kicsik voltak, általában éjszaka jutott időm a zeneszerzésre, a felvételek készítésére, és sokszor hajnalig dolgoztam. Ez most is előfordul időnként, de most már esténként sokszor nem érzek elég energiát magamban ahhoz, hogy nekiálljak komponálni.

B. Sz.: Én gyakrabban/könnyebben rá tudom venni magam este a munkára, merthogy én napközben „kierőszakolom” magamnak az énidőt: hetente egyszer elmegyek lovagolni, mostanában heti egyszer jógázom is, és időnként beiktatok egy kávézást egy-egy kedves ismerőssel. Szükségem van az efféle feltöltődésekre, de ilyenkor, amikor napközben megrövidítem a kvázi munkaidőt, akkor este, amikor a gyerekek már alszanak, bepótolom az elmaradásaimat: megírok néhány e-mailt, egy-két ajánlót, vagy összeállítok egy promóciós anyagot, de olyan is előfordul, hogy este megyek be a stúdióba felénekelni valamit. Nem egyszerű összehangolni a feladatokat, ráadásul az elmúlt két évben a pandémia miatti kényszerű bezártság sok szempontból nehezítette a helyzetet, de összességében sikerrel vettük az akadályokat.

Közel két évtizede fonódik össze a magán- és a szakmai életetek. Mitől működik ilyen jól a szövetségetek?

B. Sz.: Ez mindenképpen egy kivételes helyzet, mert a három gyermekünk mellett a közös alkotás által időről időre újabb daloknak is életet adunk, ami egyfajta folyamatos megújulást jelent a kapcsolatunkban. Hogy mi kell ahhoz, hogy a mi szövetségünk szakmailag és magánéletileg is jól működjön? Erre sosincs recept. Popper Péter, akinek az előadásait nagyon szerettem, valahogy úgy fogalmazott ebben a kérdésben, hogy egy kapcsolat addig él, ameddig a benne lévők „úton vannak”. „Amíg még tartanak valahonnét valahová.” Ebben fontos, hogy tudjuk előre vinni és kölcsönösen segíteni, inspirálni egymást. Ez az „aranyszabály” ránk fokozottan érvényes, mert ha megbillenünk szakmailag, például ha Zolinak nincsen ihlete, akkor azt én is (meg)érzem, mert nem születik új dal. Ha pedig én nem tudok eleget foglalkozni az énekléssel és/vagy technikailag nem tudok valamit jól megoldani, amit ő nagyon szeretne egy dalba beletenni, akkor ő van „meglőve”, mert én nem tudom továbblendíteni az adott dolgot. Mindig vannak viták, nehézségek, sőt, ahogy az évek múlnak, nyilván mindketten változunk. Ráadásul különböző irányokba változhatunk és ez akár évről évre egy újabb alapra helyezheti a kapcsolatunkat, ami azzal jár, hogy azokat a bizonyos kompromisszumokat újra meg kell kötni, vagy akár másféléket, újakat kell kötni. De amíg tudunk tenni, áldozatot vállalni egymásért, van kellő figyelem, szeretet, kölcsönös tisztelet, tolerancia, amíg úton vagyunk, addig szülőkként és alkotótársakként is visszük előre egymást!