Tóth Gabi: Játszótéri játszmák - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Tóth Gabi: Játszótéri játszmák

Tóth Gabi, fotó: Falus Kriszta
2021. jún. 20. 14:00
Tóth Gabi – Kendőzetlenül

Elmondani nem tudom, milyen hálás vagyok azért, hogy újraindult az élet. Hannikám számára egészen új korszak kezdődött és rohamos fejlődésnek indult. Ahogy szocializálódik, úgy érik újabb és újabb ingerek, és úgy tapasztal meg mindent, amit egy másfél éves gyereknek meg kell tapasztalnia. Meg olyat is, amit nem kellene… szerintem… még nem.

Szeretném a lányomat mindentől megóvni, de nem tudom. Tisztában vagyok vele, hogy a minket ért hatásokból tanulunk, fejlődünk, erősödünk, de néha nagyon nehéz. Amikor látod a gyermeked szemében a meglepetést, aztán csalódást, netán a rémületet, akkor szinte lehetetlen nem közbelépni. Megszakad a szívem, hogy nem tudom azoktól a „élményektől” megkímélni, amik például a játszótéren érték sajnos nem is egyszer. A játszótéri anyukákról külön tanulmányt lehetne írni. Ne izguljon senki, nem fogok, de azért pár mondat erejéig meg kell említenem néhány olyan jelenséget, amikre nem voltam felkészülve.

Rászólni vagy nem rászólni?

Mindenekelőtt van az az anyuka, aki látványosan utál. Mármint engem. Ezért amikor megjelenünk az „ő territóriumán”, teátrálisan ignorál, nehogy már ’elhiggyem magam’. Szinte szemmel ver, de ami a nagyobb baj, Hannit is, és amikor az ő gyereke közeledik hozzánk, rászól, hogy ne jöjjön ide. Egy kétszer két méteres homokozóban viszonylag nehéz távolságot tartani, ezért még mindig sűrű szemforgatások közepette elrángatja a gyereket, jó esetben nem rángatja, hanem valamilyen mondvacsinált indokkal arrébb tessékeli. Ami ilyenkor a legjobban megvisel, hogy lehet látni, amikor kettő vagy több gyerek van: a kisebbek még ösztönösen, kedvesen, az eredendő jó szándékkal közelednek, a nagyobbak már a szülői mintát követve úgy, ahogy Anya elvárja. A „kedvencem”, amikor egy nagyobb gyerek a múltkor – szeretném hinni, hogy nem kifejezetten gonoszságból, inkább csak viccesnek gondolván – megijesztette Hannit, úgy, hogy a kezével félelmetes karmokat imitálva, ijesztő hangon elkezdte mondani a lányomnak, hogy ő a farkas és meg fogja enni. Sikerült, Hanni megijedt, sírni kezdett és az anyukája (aki végignézte az egész jelenetet) nem szólt rá. Lefagytam… nyilván azonnal elkezdtem vigasztalni a lányomat, és közben próbáltam megérteni, hogy vajon miért nem szól rá egy szülő a gyerekére egy ilyen helyzetben. Nem sikerült megértenem. Engem nem így neveltek. Félre ne értsetek, nem voltam szent. Ha provokáltak, tudtam durva lenni, ha bántottak, megvédtem magam, volt, hogy verekedtem is, de soha nem bántottam volna szándékosan a nálam kisebbet vagy gyengébbet. Biztosan tudom, hogy Anyuék nem is engedték volna. És igen, én is rászólnék Hannira.

Határok és határtalanság

Amúgy is egyre inkább azt gondolom, hogy egy gyereket nevelni kell, nem hagyhatunk mindent rá. Abban is biztos vagyok, hogy az, hogy lefektetjük a szabályokat, még biztonságot is ad neki, mert látja a határokat. Értem én, hogy egy gyerek szereti feszegetni a határokat, de ha azok eleve nincsenek, mit feszegessen? Az előző posztban ecseteltem, hogy nem sok mindent sikerült betartani azokból a dolgokból, amiket elhatároztunk a gyereknevelés kapcsán, de azt nem említettem, amire büszke vagyok. Az egyik ilyen például, hogy következetesen nem vettük Hannit magunk közé az ágyba. Mindig a saját ágyában aludt, és egy ideje a saját szobájában is. Ebből nem engedek. Azt sem hagyom majd, hogy bántsa a gyámoltalanokat, bár biztos vagyok benne, hogy igénye sem lesz rá. Olyan tiszta, olyan őszinte szeretettel közeledik mindenkihez, remélem, ez így is marad. Ezért féltem az ilyen, fent említett élményektől, mert ő még most szembesül azzal, hogy nem mindenki jó és kedves. Az eddigi kis világa kis túlzással az otthonunkra korlátozódott, illetve a nagyszülők és a tesóm szintén védett kuckóira. Ő eddig csak kedvességgel találkozott és olyan emberekkel, akik szerették és bármit megtennének azért, hogy őt mosolyogni lássák, a közömbösség, ijesztgetés teljesen ismeretlen jelenségek voltak számára.

Anyukák, segítsük egymást!

Szóval kedves anyukák a játszótéren, játszóházban, utcán, téren, bárhol. Kérlek titeket, segítsünk egymásnak! Ne ítélkezzünk, ne arra neveljünk a gyerekeinket, hogy bántsák a másikat! Néha elég csak egy kedves mosoly, vagy annyi, hogy legalább nem fordítjuk el a fejünket. Mindenkinek van rossz napja (nekem is), senki nem tud mindig kedves lenni (én sem… sőt), de legalább törekedjünk rá!