Utóbbi persze nem könnyű a szülőnek sem, mégis sokan hisznek abban, hogy a gyermeknek hosszú távon jobb, ha maga fedezi fel, meddig mehet el, hol húzódnak a határok.


Közéjük tartozik az amerikai Pam Moore, aki futóedző és persze kisgyermekes anyuka is. Ő a játszótéren tisztes távolból figyeli másfél éves gyermekét, amint felfedezi maga körül a világot, amibe néha bizony beletartozik némi kavicsdobálás vagy az is, hogy mondjuk homok kerül a szájába.


Ugyanígy kikerülhetetlen az elesés, amire persze egy közelben álló anyuka felkapja, amitől aztán a gyermek csak még jobban sír. Ilyenkor ugye illik megköszönni a segítséget, a gyermek megnyugtatása után pedig visszavonulni a megfigyelő posztra - írta Pam.


“A kislányom elesésére reagálva a másik anyuka aláásta az anyai tekintélyem - nyilván nem tudatosan, de akkor is így éreztem. Úgy gondolta, akkor cselekszik helyesen, ha az ösztöneire hagyatkozva a gyermekem megmentésére siet. Mozdulata mélyén az a feltételezés is meglapult, hogy én is így cselekedtem volna, ha odafigyelek; hogy én is megakadályoztam volna az esést, ha érdekelt volna” - folytatta.

Pedig egyáltalán nem arról van szó, hogy a Pamhez hasonló szülőket nem érdekli a gyermekük, csak egyszerűen úgy gondolják, nem kell a széltől is óvniuk őt.


“Sokkal egyszerűbb lenne állandóan a lányom mellett lenni, fogni a kezét, tartani, ahogy a játszótéren a különböző mászókákon kalandozik. Én is meg akarom óvni őt minden veszélytől, de visszafogom magam, hiszen hogyan tanulja meg, mi veszélyes és mi nem, ha állandóan óvom őt?” - tette fel a valóban elgondolkodtató kérdést Pam Moore.