Amikor a fenti mondatokat hallottuk szüleinktől, tapasztalhattuk, hogy a hangjuk utasító, erőteljes, kioktató, testtartásuk fenyegető, fölénk magasodtak, mutatóujjukat akár még rázták is felénk. Ekkor ők „kritikus szülői” én-állapotban voltak. De mit is jelent ez?

Egy pszichológiai elmélet, az ún. tranzakció-analízis szerint háromféle én-állapotban lehetünk, függetlenül attól, hogy van-e gyermekünk, szülők vagyunk-e és mennyi idősek vagyunk. Ezek a szülői, felnőtt és gyermeki én-állapotok. A szülői én-állapotokat is tovább bonthatjuk még, a szülőit a gondoskodó szülői és a kritikus szülői én-állapotra. Akkor találjuk meg az ideális fegyelmezési módszert, ha felnőtt én-állapotban vagyunk, mert ekkor a gyermekkorból hozott élmények, érzelmek nem torzítják el a viselkedésünket. Amikor kritikus szülői én-állapotban vagyunk, kizárólag akkor cselekszünk helyesen, ha oltalmazni, védeni próbáljuk a másikat valamitől. Akár életveszélytől vagy más veszélyes helyzettől, durva igazságtalanságtól. Ekkor nem állunk neki részletesen elmagyarázni, hogy „fordulj csak hátra, kicsim, látod, épp jön egy autó, ami elüt, ha nem szaladsz be az útról.” Ehelyett egyszerűen rákiabálunk és elrántjuk onnan. Ilyenkor nem célunk ártani a másiknak, megbántani őt vagy bűnbánatra, önmaga megváltoztatására késztetni.

Minden más esetben, amikor kritikus szülői énünket mutatjuk, azt feltételezzük, hogy aki rosszul viselkedett vagy nem engedelmeskedett, az rossz, tehát bűnhődnie kell. Azt gondoljuk, ha őt megbüntetjük, akkor a büntetés elszenvedése során felismeri majd, hogy hibázott, emiatt bűnbánatot érez és változtat viselkedésén. A gyakorlat azonban épp ennek az ellenkezőjét igazolja, mivel a büntetés nem tanulást és megbánást eredményez, hanem haragot és ellenséges magatartást és ellenállást a büntetést kirovó személlyel szemben.

A cikk folytatásáért kattintson ide!

A Képmás e havi lapszámában további érdekes cikkeket olvashat.

kisgyermekgyermeknevelésajánlómagazin