Szoboszlaiék titka: „Soha nem kergetünk álmokat”

Szoboszlai Dominik játékjogáért 20 millió eurót fizethetett az RB Leipzig 2020-ban, ezzel minden idők legdrágább magyar játékosa lett. Hogyan jutott idáig, és Szoboszlaiéknak miért sikerült az, ami nagyon sok magyar családnak nem? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ a 2020 nyarán készült interjúban Dominik szüleivel, Szoboszlai Zsolttal és Németh Zsanettel.

Amikor összeházasodtak, ilyennek képzelték a Szoboszlai családot, mint amilyenné mostanra lett?

Szoboszlai Zsolt: Először is, rögös út vezetett a boldogító igenig. Többször próbáltuk ki, hogy milyen a másik nélkül, míg rá nem jöttük, hogy úgy rosszabb. Egymás hiánya hozott össze véglegesen bennünket, és amikor a közös jövő mellett döntöttünk, azt sem bántuk már, hogy albérletben kell kezdenünk.

Nagyon fiatalon köteleződtek el. Hány évesek is voltak?

Németh Zsanett: Zsolt huszonhárom, én pedig néggyel fiatalabb, azaz tizenkilenc.

És nem sokáig halogatták a gyermekvállalást.

N.Zs: Kétéves házasok voltunk, amikor Dominik megszületett.

Sz. Zs.: A fiunk érkezése engem is válaszút elé állított, hogy futballistaként itthon próbálkozom tovább vagy egy alsóbb osztályú osztrák csapathoz szerződök, több pénzért.

Nyilván az utóbbi lehetőség mellett döntött, és rögtön szét is szakadt a család?

Sz. Zs. Ausztriában hetente egyszer kellett edzenem és egyszer játszanom, és szerencsémre utánpótlás edzőként alkalmazott a Csákvár, ezért itthon sem kellett lógatnom a lábam. Tehát a család egyáltalán nem szakadt szét. Nagyon is együtt maradt.

Ifjú szülőként hallgattak-e bárkinek a gyermeknevelési tanácsaira, vagy inkább saját érzéseikre és tapasztalataikra hagyatkoztak?

Sz. Zs.: Nyolc, illetve tizenhárom éves voltam, amikor édesanyámat és édesapámat is eltemettük. A bátyám volt a gyámom, ezért nekem nem volt követhető családi modellem.

N. Zs.: Nekem pedig elváltak a szüleim, de édesanyám hozta a klasszikus nagymamai szerepet, és sok-sok jó tanáccsal látott el bennünket, miközben egyáltalán nem akarta ránk erőltetni az akaratát.

Hány éves volt Dominik, amikor meglátták benne a futballistát?

N. Zs.: Háromévesen már csak lábbal volt hajlandó a labdához nyúlni. Zsolt pet palackokat rakott le a szobában, és Dominik szlalomozott közöttük.

Gondolom, úgy, ahogy ezt látta az édesapjától.

Sz. Zs.: Meg azoktól a hét-nyolcéves gyerekektől, akikkel akkortájt foglalkoztam. Mert nem csak vittem az óvodába, de érte is én mentem, és onnan meg sem álltunk a csákvári edzésekig, ahol végig velem volt. Figyelt és igyekezett mindent lemásolni.

Miben volt kiemelkedő a hároméves Dominik?

Sz. Zs.: Ügyességben, céltudatosságban, akaratosságban. Örökösen versenyzett, és mindig nyerni akart. Ha előbb értem el az ajtót, mint ő, akkor órákig ült sírva a lépcsőházban. Hatévesen pedig arról győzködte a játékvezetőt, hogy játsszák újra a mérkőzést, amelyen vesztettek.

És a papa sosem hagyta nyerni a fiát?

Sz. Zs.: Sosem hagytam nyerni, ha nem ő volt a jobb. Arra szorítottam, hogy tudja, a győzelmekért meg kell dolgozni, és meg kell szenvedni.

Ugyanazzal az eltökéltséggel oktatta futballra Dominikot, mint amilyennel Polgár papa, a későbbi sakkfenomén lányait?

Sz. Zs.: Ha ez azt jelenti, hogy láttam-e magam előtt az elérendő célt, akkor igen a válaszom.

Mi volt ez a cél? A nemzetközi élvonal?

Sz. Zs.: Az volt a célom, hogy egyszer eljátsszák Dominiknak a Bajnokok Ligája és a magyar himnuszt.

Tipikus történet. Az apa a gyerekétől várja el elpuskázott álmainak a megvalósítását. Ebbe néhányan már belerokkantak.

Sz. Zs.: Belerokkantak, ha a gyerek nem elég tehetséges, a szülő meg álomvilágban él. Csakhogy én sosem keseregtem azért, mert csak néhány NB I-es meccsig jutottam el. Sokkal több nem volt bennem. Edzőként meg láttam, hogy Dominikban benne feszül a lehetőség, csak ki kell belőle hozni.

Az igazán jó edzők azért is sikeresek, mert a szükséges mértékben könyörtelenek is tudnak lenni. De egy apa nem akarhatja a gyermeke szenvedését. Tévednék? Önben sosem került konfliktusba az edző és az édesapa?

Sz. Zs.: Alapvetően smirgli természet vagyok, aki az esze után megy, és nem a szíve vezérli. Amikor a játékosom lett Dominik, megbeszéltük, hogy nem kivételezhetek vele. Ezért a pályán nem is szólíthatott apunak. A helyzet furcsaságát jelzi, hogy sokáig nem is szólított sehogy. Ha pedig valamit nem csinált teljes szívvel, akkor ugyanúgy megbüntettem, mint a többieket.

Mondana példát?

Sz.Zs.: Az egyik meccsen a harmadik figyelmeztetés után leparancsoltam a pályáról, pedig még bőven volt hátra idő.

Súlyos. Miért tette?

Sz. Zs.: Már miénk volt a mérkőzés, és Dominik komolytalankodott. Nem tekinthettem el a büntetésétől, mert rossz példát mutatott a többieknek. Nem állítom, hogy nem kellett a számba harapnom, amikor láttam a fiam elkeseredettségét, és azt, hogy bőg az öltözőben, de tudtam, hogy minden más döntés az egész csapatra nézve lett volna káros.

N. Zs.: Amíg élek, nem felejtem azt a pillanatot. Szívbemarkoló volt.

Zsanett, ott volt azon a meccsen?

N. Zs.: Hol lettem volna máshol? A férjem és a fiam mellett volt a helyem.

Egymás között megbeszélték, hogy Dominik fejlődése és a papa által kitűzött cél mennyi lemondást követel majd önmaguktól?

N. Zs.: Hittem Zsoltnak és bíztam Dominikban, ezért maximálisan támogattam őket. Emiatt sosem volt köztünk konfliktus. Az említett esetben sem, amikor pedig az anyai szívem nagyon fájt.

Mit szólt Zsanett, amikor megtudta, hogy a tizennégy éves fiát Salzburgba kell költöztetni? Akkor sem lázadt?

N. Zs.: Nem ért váratlanul a hír, és tudtam, hogy Dominik fejlődése megköveteli a váltást.

Nem féltette a kicsi fiát az idegen nyelvű országban?

N. Zs.: A salzburgi akadémia nekem is felajánlotta az Ausztriába költözést. Dominikkal abban állapodtunk meg, hogy egyedül megy ki, de ha igényli, azonnal követem.

És nem igényelte.

N. Zs.: Nem. Az akadémia kollégiumában szigorú rendre fogták a gyerekeket. A kezdeti nyelvi nehézségeket pedig egy burgenlandi magyar kapusedző hidalta át. Tolmácsolt Dominiknak, aki fél év alatt szépen megtanult németül. És az első időszakban az is segítségünkre volt, hogy péntekenként hazautazhatott a fiunk, mert ugyan kint készült, de az MTK színeiben játszotta a bajnoki mérkőzéseket. Vonattal jött és vonattal ment, itthon pedig feltöltöttük szeretettel.

Amikor útjára engedte Dominikot, biztos volt abban, hogy nem fog sírva hazamenekülni?

N. Zs.: Biztos nem voltam, de bíztam benne, hogy veszi az akadályokat.

Zsolttól kérdezem, miért volt nyilvánvaló, hogy Dominiknak el kell mennie az országból, ha el akarja érni a célt?

Sz. Zs.: Ismertem a hazai közeget. Tudtam, hogy amíg kézben tudom tartani a fiam fejlődését, addig nem fog félrecsúszni, de utána ez könnyen megtörténhet.

Ennyire rossz véleménnyel van a hazai közegről?

Sz. Zs.: Pontosan fogalmaz, mert a közegről, a futballellenes hangulatról, az utánpótlás világban a szülői hozzáállásról nagyon rossz véleménnyel vagyok. Szakmai dolgokról meg ne kérdezzen, mert sosem fogom kritizálni a magyar edzőket.

Miért nem?

Sz. Zs.: Mert távol áll tőlem mások munkájával foglalkozni.

Dominik lassan öt éve Salzburgban acélosodik, azóta sok mindent történt a magyar fociban. Ha ma lenne tizennégy éves, ma sem tartaná itthon?

Sz. Zs.: Egymillió százalék, hogy nem. A futballinfrastruktúra valóban hatalmasat fejlődött itthon, de minden más nagyon messze van még az ideálistól. Hogy csak egy példát említsek, Dominik még csak tizenhat éves volt, és az osztrák városban már hátba veregette a portás, az orvosi rendelőben meg közös szelfit akartak vele készíteni a vele együtt várakozó ismeretlenek. Azért az ilyen jelenetekre itthon még várnunk kell.

Ha gyors számadást készítünk, akkor a 19 éves Szoboszlai Dominiknak már ötször is eljátszották a Bajnokok Ligája himnuszt, és a válogatott mezét is magára ölthette. Mi több, mind a két fronton beköszönt az ellenfelek kapujába. Apuka és anyuka hátradőlhet, mert elérték a célt. Mi most az újabb álom?

Sz. Zs.: Soha nem kergetünk álmokat, nagyon is a földön járunk. Amikor Dominik Salzburgba szerződött, akkor Esterházy Mátyással, fiunk menedzserével pontos stratégiát dolgoztunk ki. Megterveztük a fejlődés követhető útját. Ambiciózus, de nem elérhetetlen tervet készítettünk. Sokan ott buknak el, hogy egyszerre túl nagyokat akarnak lépni, és elvétik a lépcsőfokokat. Dominik pályája elképesztően gyorsan ívelt fel az elmúlt években, ezért most nem szabad túlhajszolni. Sőt, lassítani kell. Csak lépcsőről lépcsőre haladhatunk felfelé. Ma még nagyon is jó helyen van Salzburgban. Keringenek a hírek világhírű csapatok érdeklődéséről, de nem azokra figyelünk. Kivárjuk a megfelelő pillanatot a váltásra. Egy futballista karrierje jó, ha harmincöt éves koráig tart, aki kisiklik, annyi időt veszít, amit már nem tud bepótolni.

És meddig tart annak a futballista-apukának a tanácsadói mandátuma, akit sikerekben már régen lehagyott a fia? Nem gyomrozta még meg azzal, hogy apa, nekem te ne dumálj?

Sz. Zs. Dehogynem. Csak nem veszek róla tudomást. Azt mondom neki, hogy ha nem hallgatsz meg, akkor ez és ez lesz a következmény, és két hét múlva azért fogsz könyörögni, hogy segítsek, én meg nem fogok segíteni.

És hat ez a fenyegetés?

Sz. Zs.: Eddig még hatott. Én tudom, hogy Dominik mi munkát tett bele a futballba, ő meg tudja, hogy én, de mondhatom úgy is, hogy mi mit adtunk hozzá. Hiszünk egymásban.

Miért sikerül Szoboszlaiéknak az, ami nagyon sok magyar családnak nem? Hogyan vált a fiukból Európa egyik legtehetségesebbnek tartott futballistája?

Sz. Zs.: Nincs erre rövid válasz. Mindenekelőtt benne volt Dominik, benne az egy irányba húzó család, a klubom, a Dominikot is nevelő kis Főnix Gold sajátos képzési rendszere, Esterházy Mátyás menedzser, benne volt a salzburgi akadémia, és az ausztriai közeg jótékony hatása.

Van-e valami speciális rituáléja a Szoboszlai családnak? Gondolok az ünnepekre vagy közös nyári utazásra.

N. Zs.: Mi semmilyen ünnepet, se születésnapot, se karácsonyt, se húsvétot nem a napján tartunk, hanem akkor, amikor Dominik velünk van. Akkor teljes a család. Három és fél éves Szofi húga is akkor nyaggathatja ezernyi kérdéssel a bátyját.

Sz. Zs.: A legutóbbi születésnapomon például a Salzburg az Anfield Roadon, a Liverpool otthonában lépett pályára. Naná, hogy ott voltam a lelátón, és nem itthon mulattam. Csak azt kértem Dominiktől, hogy a játéka legyen méltó az ünnephez. És ország-világ láthatta a tizenkilenc éves fiunk produkcióját. Igazán büszke voltam rá, és arra gondoltam, hogy az edzői szigor, a pályáról leparancsolás és az öltözői bőgés nem volt teljesen hiába való.

Visszatérve az első, de meg nem válaszolt kérdésre, 20 évvel ezelőtt ilyennek képzelték a Szoboszlai család életét?

Sz. Zs.: Egyáltalán nem. De nagyon nem bánjuk, hogy ilyen lett.

N. Zs.: Ebben sincs közöttünk vita.

(fotó: www.facebook.com/dominik.szoboszlai.5, privát)