Hogy telt, illetve telik a nyarad?

– Munka szempontjából sajnos sokkal nyugisabban, mint máskor, mert ilyenkor azért bőven dolgozni szoktam. Ez most a nagy szívfájdalmam, mert a pénztárcám is erősen megsínyli ezt a helyzetet, ezzel együtt bizakodó vagyok. Másrészt, ha a helyzet pozitív oldalát nézem, több idő jut a családomra, amit most ki is használok. Egyébként is igyekszem maximálisan kivenni a részem a gyerekekkel kapcsolatos teendőkből. Például a kisfiam szerepet kapott egy musicalban, úgyhogy rendszeresen próbákra járt, ahová főleg én vittem őt, mivel a feleségem dolgozott napközben. Június végén nyaraltunk egy hetet a családdal, úgyhogy teljes mértékben ki tudtam kapcsolódni. Időközben befejeztük a Drága örökösök negyedik évadjának a forgatását: a sorozat az őszi tévés szezonban folytatódik, úgyhogy az a faramuci helyzet állt elő, hogy képernyőn leszek, de közben nincs meló...

A hazai mozik július vége óta játsszák a Pesti balhé című vígjátékot. Ha jól sejtem, alig vártad a premiert.

– Már csak azért is, mert tavaly tavasszal és nyár elején forgattuk a filmet, és igazán jó szívvel gondolok vissza erre a munkára!

Leginkább mit szerettél benne?

– Először is, nagyon tetszett a forgatókönyv. A történet gyerekkori barátokról szól, akik már felnőttek és hosszú évek után újra találkoznak. Amikor is a társaság egyik tagja, egy festő egy őrült ötlettel rukkol elő: lopják be egy festményét egy közelgő neves aukcióra. A srác ezzel is bizonyítani akar az apjának, a barátai pedig úgy döntenek, hogy segítsenek neki ebben a képtelen akcióban. Eltervezik a fordított képrablást, csak hát nem úgy alakul a dolog, ahogy azt ők eredetileg elképzelték... Ez egy rendkívül szórakoztató film, nagyon jók benne a karakterek, és tele van poénnal. Egy sok helyszínen játszódó pörgős sztori: a forgatás mozgalmas és akciódús volt, kaszkadőrmutatványokkal és verekedésekkel. Alapjában véve egy vígjáték, de közben mégis tud olyan pillanatokat okozni, amikor az ember elgondolkodik, és ez a fontos! Nem utolsósorban kiváló kollégákkal dolgozhattam együtt.

Neked volt/van a filmbelihez hasonló, meghatározó baráti társaságod?

– Abszolút. Egyrészt gyerekkoromban nagyon sok helyen megfordultam, mivel több iskolából kicsaptak, és szinte mindegyik helyen szereztem olyan barátot, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot. Másrészt a Szabadság tér, ahol most beszélgetünk, meghatározó szerepet játszott az életemben. Abban a házban nőttem fel (mutat a szemközti épületre), és a barátaim is a környéken laktak, a Garibaldi meg a Zoltán utcában. Ez itt egy kifejezetten pezsgő résznek számított, és a mögöttünk lévő tér volt a mi grundunk, ott fociztunk, ott találkoztunk esténként, oda vittük a kutyát sétálni, és ezek a barátságok erős köteléket jelentettek. Aztán felnőttünk, mindenkinek családja lett, a többség elköltözött: szétszéledt a brigád, de azért tartjuk a kapcsolatot, és nagyon örülök, hogy a mai napig itt vagyunk egymásnak.

Annak idején hogyan jött a színészet az életedbe?

– Apám főállásban újságíró volt, de mellette amatőr színészként tevékenykedett. Az Utcaszínházat ők hozták létre Magyarországon a hetvenes években. Játszott kisebb szerepet az Eldorádó és a Meteo című filmekben, meg a Legényanyában. Ezzel együtt én sosem készültem színésznek. Nem jártam szavalóversenyre, sem színjátszókörbe. Tizenöt éves koromban viszont adódott egy helyzet, amit kihasználtam.

Konkrétan?

– Apám közbenjárásának köszönhetően akkoriban éppen Körmenden jártam suliba, mert ahogy azt az előbb is mondtam, Budapesten már több iskolából is kicsaptak. Ekkor történt, hogy a két legjobb gyerekkori barátom készült az Operettszínházba válogatásra: a Valahol Európában című musicalbe kerestek gyerekszereplőket. Kitaláltam, hogy ha ők mennek, akkor nekem is ott a helyem, és elhatároztam, hogy velük tartok, azt gondolván, ha kiválasztanak, nem kell visszamennem Körmendre. Aztán a sors úgy hozta, hogy megkaptam Sutyi szerepét a musicalben. Így kezdődött, így sodródtam bele, és így lett ez egy nagy szerelem. Aztán idővel benne ragadtam... Először reklámokban szerepeltem, meg statisztáltam, például annak idején egy ismerősünk szervezte a statisztériát a Szomszédok-ba, így kerültem be tizenévesen a sorozatba egy pár mondat erejéig. Az első komolyabb munkám a Moszkva tér volt, ami egy fontos állomás a pályámon. A színészet végigkísérte az életemet, de sosem tekintettem rá úgy, mint egy szakmára, sokkal inkább a hobbimnak tartottam, amit nagyon élveztem. Egyébként nekem az volt a szerencsém, hogy mindig csináltam mást is a színészet mellett/közben: vezettem szórakozóhelyet, dolgoztam kidobóemberként, kisfilmeket, videóklipeket, reklámokat készítettem, és nem utolsósorban egészen komolyan zenéltem. Hosszú évekig anyagilag is szükségem volt arra, hogy több lábon álljak, de most már tizenegy-tizenkét éve leginkább a színészetből és a rendezésből élek.

Régóta vágytál arra, hogy kipróbáld a rendezést is, vagy abba is belecsöppentél?

– Annak idején a Moszkva tér forgatásán testközelből láttam, hogyan készül egy ilyen nagy film, és azt is, milyen a jó csapat. Akkor és ott azt mondtam, ha valami, akkor ez az, ami engem igazán érdekel. Nem akarom megsérteni a színész-énemet, de a rendezésben tudok igazán kiteljesedni.

A beszélgetés elején említetted, hogy a kilencéves fiad épp egy musicalben próbál.

– Az Erkel Színházban augusztus 20-án mutatták be a Puskás musicalt Szente Vajk rendezésben. A fiam a kis Grosicsként szerepelt benne.

Ezek szerint a srác örökölte a színészi vénádat?

– Ez az egész abszolút az ő döntése volt, amiben a feleségem is, én is teljes mértékben támogattuk. Úgy voltam vele, a színházasdi nyári elfoglaltságnak sem utolsó, ráadásul keres vele egy kis pénzt, közösségben van, és azt is megtanulja, mit jelent egy csapatban dolgozni. Egyébként már játszott egy évadot a Pesti Színházban, és az is nagyon tetszett neki. Aztán ha majd tizennégy évesen azt mondja, hogy ő pék akar lenni, akkor meg majd elmegy egy olyan iskolába, ahol péknek lehet tanulni.

Bár gondolom, viszonylag kicsi az esélye annak, hogy az akar lenni...

– Ki tudja?! (nevet) Mi rengeteget sütünk meg főzünk együtt otthon, a gyerekek lelkesen gyúrják a tésztát, és imádnak mindent, ami kreativitást igényel. Lehet, hogy ez most furcsán hangzik, de én is sokkal jobban ki tudok teljesedni akkor, amikor a két kezemmel alkotok, hozok létre valamit: óriási sikerélményt jelent, ha készítek egy finom pizzát. Ma például még tökfőzeléket kell csinálnom fasírttal, mert az ötéves kislányom tegnap leadta a rendelést... Otthon általában én főzök, de vannak bizonyos kaják, például a cukkinikrémleves, a meggyleves, a rakott krumpli vagy a paradicsomos rákos tészta, amikben a feleségem remekel.

Honnan a főzés iránti affinitásod?

– Mondhatni, a konyhában nőttem fel (mosolyog). Gyerekkoromban együtt éltünk a nagymamámmal, aki olasz származású volt, Triesztben született. Nagyon szeretett és nagyon jól tudott főzni, mi több, örömmel vegyítette az olasz és a magyar konyha ízeit. Amikor hazaértem a suliból, mindig terített asztallal várt... Később aztán anyám vette át a helyét, most már ő a nagyi a családban, és ő készíti a finomabbnál finomabb ételeket az unokáknak.

Érezhetően sok szép emléket őrzöl a régi időkről.

– Az, hogy együtt éltünk a nagymamámmal, több szempontból meghatározó volt számomra. El sem tudom képzelni, milyen lett volna az életem, ha nem vele lakunk. Apám meglehetősen szabad és intenzív életet élt, három házasságából és egy házasságon kívüli kapcsolatából összesen hét gyereke született. Jó viszonyban voltunk, de hozzá kellett szoknom, hogy ő nincs velem minden nap. Ellenben a nagymamám mindig mellettem volt: hozzá mentem haza, ő rakta elém az ételt, ő bocsátott utamra, amikor edzésre indultam, és amikor onnan hazajöttem, tőle kaptam uzsonnát. Aztán délután anyu hazajött a melóból, megnézte a leckémet, este pedig együtt vacsoráztunk... Így működött a mi háromgenerációs famíliánk, és én jól éreztem magam abban a közegben. Ezért is igyekszem minél több időt tölteni a családommal. Szeretek napi szinten foglalkozni a gyerekeimmel: elvinni őket óvodába, iskolába, különórákra, értük menni, közös programokat szervezni, közös élményeket gyűjteni. Számomra fontos, hogy minden nap kivegyem a részem az életükből.

(fotó: RTL Klub, Emmer László, privát)