Hetenként egyszer, de van, amikor kétszer itt trappol el az ablakunk alatt egy kis zöld lovas kocsi. A kocsi előtt két ló üget, a hátuljához kötve egy felnyergelt, derűs magaviseletű póni próbálja utolérni a kocsiderékba rakott szénahalmot. Nem látni rajta csüggedést, hogy sose éri el. A bakon szemébe húzott kalappal, nyakába kötött piros kendővel nagybajuszos, szakállas, bozontos férfi ül. Leginkább valami vadnyugati film magányos hősének nézem, sosem tudom kivenni, hány éves lehet. Mellette egy süldőlány, tíz-tizenkét éves forma, nyúlánk, hosszú hajú, hol hátrakötött kendőben, hol kalapban, lófarokban, hol csak úgy szállnak utána a szabadon hagyott fürtjei. Nézem a naptárt, péntek van, délelőtt, mindenki iskolában, dologban, ezek meg itt kocsikáznak. 

De nem csak innen ismerem őket. Lóhátról is. Leginkább késő délután, de van, hogy kora reggel egyszer csak meghallom a paták aszfaltot verő, semmivel össze nem téveszthető csattogását. Ahogy a patazajra a Süti kutya rohan a kerítéshez, úgy sietek én is az ablakhoz. A férfi mindig elől üget, a kislány a pónin mögötte. Nem néznek se jobbra, se balra, nem köszöngetnek, nem intenek, nem emelnek kalapot. Sosem beszélgetnek, se a kocsin, se a lovon. Arcizmuk nem rándul. Hol északi, hol déli irányban ügetnek végig a kertvárosi utcán, nem tudom, honnan indultak, merre tartanak és hová érkeznek meg. Már számtalanszor gondoltam arra, hogy biciklivel utánuk megyek, és a végére járok, kicsodák. De jobb ez így. Hogy az égvilágon semmit sem tudok róluk, játékot enged a képzeletnek. Az egy utcával odébb araszoló autócsorda közelében szabadnak látom őket, szolgaságot nem ismerő szabad lovasoknak. Magamban így is hívom a férfit és a kislányt: A Szabadok.

Akkoriban volt még egy teljességgel Szabad ember a közelemben. Nekem a legdrágább. Fatális történések, napról napra bekövetkező drámák sorozata nyomán kívül rekedt az esendő mindennapokon. Még megmetszette a szőlőt, egyetlen sort hagyott csak, aztán megszakadt a film… Kívül került minden gúzsba kötő hálón, csapdán, vermen. Hogy hol van, nem tudom, de a sejtelemnél erősebb bennem a bizonyosság, hogy a meggyötört, tehetetlen, néma testben a lelke szabad. 

Morzsolom, morzsolgatom... Semmik vagyunk. És minden vagyunk. Porszem vagyunk. És a Teljesség vagyunk. Kiszolgáltatottak vagyunk. És Szabadok vagyunk. 

Súgom halkan, gyere vissza! És sóhajtom, ami jó neked, úgy legyen… Hív a vidám póni, a piros kendő a bakon, ott messze a forrásod, a piros ceglédi kannák… 

Az a minden porcikájában szabad bajai lány, akit úgy szeretünk, egy verset küldött: 
Nevessünk! 
Szenvedtünk már érte. 
Rajzoljunk Napot az éjsötétre! 
Fessünk virágot kövekre, hóra. 
Felejtsük el, hogy lenne-volna! 
Van mindenünk, ami csak számít! 
Szívünk…! 
És könnyünk úgy világít 
Fekete rögökön, 
Tócsákban, sáron, 
Hogy aki keres, 
Az, ránk találjon…

blog