Július vége óta fut a mozikban a Pesti balhé című akció-vígjáték. A film egyedüli női szereplőjeként milyen érzésekkel gondolsz vissza a tavalyi forgatásra?

– Nekem az akció-vígjáték nem a műfajom, de nagyon örülök, hogy ebben is kipróbálhattam magam. Már csak azért is, mert valószínűleg tíz-tizenöt év múlva már nem fogok ilyen típusú moziban szerepelni, legalábbis ennyit futni, esni és kelni biztosan nem. Feszített tempóban dolgoztunk, és leginkább az volt a nehéz, hogy kilencven százalékban éjszaka forgattunk; mellette többen még próbáltunk is a színházban és/vagy játszottunk esténként. Fizikailag megterhelő időszak volt, de rengeteget röhögtünk, és a jó hangulat sok mindenért kárpótolt bennünket, úgyhogy mi rettenetesen élveztük a közös munkát. Nem utolsósorban olyan remek kollégákkal álltam a kamera előtt, mint Mészáros Béla, Elek Ferenc, Jászberényi Gábor, Szabó Simon, Inotay Ákos, Hegedűs D. Géza, Reviczky Gábor és Crespo Rodrigo.

Az idei tavasz mindannyiunk számára nagyon másképp alakult, mint ahogy azt terveztük. Neked mégis egy örömteli esemény kapcsolódik ehhez az életünket fenekestől felforgató időszakhoz, hiszen a kisfiad pont akkor született, amikor a koronavírus-járvány tetőzött április elején. Hogyan élted meg az akkori helyzetet?

– Őszintén szólva a mi életünket alapvetően nem bolygatta meg a vírus, ugyanis a kisfiunk miatt egyébként is „be lettünk volna zárva”, tehát amolyan karanténszerűségben éltünk volna azokban a hónapokban. Úgyhogy ilyen szempontból nekem nem hozott túl nagy változást a járvány: engem ez az egész helyzet másképp érintett, mint a kollégáimat, akik számára ez egy rendkívül kemény időszak volt, tele bizonytalansággal.

Újdonsült kismamaként mindenképpen új időszámítás kezdődött az életedben.

– Ha szabad ilyet mondanom, nekünk még jól is jött a több hónapos kényszerpihenő, mert így a férjem (Pallag Márton színművész, a Forte Társulat tagja – a szerk.) is otthon lehetett velünk, és sok időt tudtunk együtt tölteni hármasban. Annak pedig kifejezetten örültünk, hogy nem jöttek-mentek a babalátogatók, és így volt időnk összeszokni, összerázódni és megismerni egymást, mint újdonsült család. A férjem az első pillanattól kezdve kiveszi a részét a kicsi körüli teendőkből, rengeteget foglalkozik a babával, és nagyon jó érzéke is van hozzá, úgyhogy igazán szerencsés vagyok: csodálatos szimbiózisban élünk mi hárman. Összességében tehát engem nem viselt meg a vírushelyzet, de természetesen most már nagyon elegem van belőle. Rettenetesen utálom már, hogy ez van, mert édesanyám és a családom Szerbiában él, és a szeretteim sokáig nem látogathattak meg. Anyukám két hónappal a kisfiam születése után tudott csak átjönni megnézni az unokáját. Akkor találkozhattunk, ami nagyon jó volt, de most már megint nem tudunk.

2009-ben végeztél a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és már eddig is igazán sikeres pályát tudhatsz magad mögött. Nagyjából mostanra tervezted a gyermekvállalást, vagy abszolút a sorsra bíztad ezt a kérdést?

„Mostantól már minden a kisfiamhoz képest van és lesz, ő áll a fontossági sorrend élén.”

– Azt mindig tudtam, hogy akarok gyereket, mert mindig is vágytam rá, de ehhez ugyebár kellett egy megfelelő apuka-jelölt is. Amikor megismerkedtem a későbbi férjemmel, egyértelművé vált számomra, hogy vele akarom leélni az életemet, és hogy neki akarok gyereket szülni. Bár harmincöt éves vagyok, csak két-három évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem erősen az az érzés, hogy mielőbb szeretnék édesanya lenni, és hála istennek a sors úgy hozta, hogy mostanra megadatott nekem ez a csoda. Azt gondolom, hogy én abszolút most értem meg az anyaságra, minden szempontból. Fiatal színésznőként én is tele voltam ambícióval, én is megéltem az Ide nekem az oroszlánt is!-korszakot, ami nálam már egy ideje elmúlt, de legalábbis alábbhagyott. A jövőben is kíváncsian várom a jó munkákat, a szép feladatokat, de már nincs bennem az a fajta szerepéhség és az a fajta telhetetlenség vagy folyamatosan „többre vágyás”, mint amit korábban éreztem. Amikor megtudtam, hogy babát várok, teljesen magától értetődően engedtem el Anna Karenina szerepét a Vígszínházban, és egy pillanatig sem érzem azt, hogy bármit elszalasztottam volna, vagy bármiről le kellett volna mondanom amiatt, mert lett egy gyerekem. Harmincöt éves koromra én már bőven kiszórakoztam magam, buliztam eleget, és szakmai téren is maximálisan elégedett vagyok azokkal a lehetőségekkel, amik az eddigi pályám során megtaláltak. Mostantól már minden a kisfiamhoz képest van és lesz, ő áll a fontossági sorrend élén. Attól kezdve, hogy ő megszületett, a döntéseimben már elsősorban az motivál, hogy azok miként befolyásolhatják Benedek mindennapjait, a jövőjét.

Hét évig voltál a Radnóti Színház tagja, majd négyévnyi szabadúszás után tavaly a Vígszínházhoz szerződtél. Ennyire hiányzott már a társulati lét?

„a szabadúszás négy éve életem egyik legszebb és szakmailag a legcsodálatosabb időszaka volt”

– Azt mindenképpen el kell mondanom, hogy a szabadúszás négy éve életem egyik legszebb és szakmailag a legcsodálatosabb időszaka volt: imádtam minden pillanatát. Kilenc különböző helyen dolgoztam, különböző műfajú előadásokban: játszhattam a Madách Színházban, a Radnótiban, Trafóban, a Jurányiban, a Hatszín Teátrumban, a Szkénében, Székesfehérváron. Rengeteg kollégával megismerkedtem és nagyszerű szerepeket kaptam, egymást érték a jobbnál jobb lehetőségek. Nekem az első pillanattól bejött a szabadúszás, és tényleg hihetetlenül jól alakultak a dolgaim, de persze nem tudtam, hogy ez a fantasztikus időszak vajon meddig fog kitartani. Egyrészt féltem, hogy a szerencsecsillagom hirtelen leáldoz, másrészt azt is tudtam, hogy előbb-utóbb szeretnék gyereket, és akartam egy biztonságos bázist, akartam, hogy legyen egy biztos hely, ahová visszavárnak, ahol számítanak rám. Mondjuk, azt nem gondoltam, hogy a kisfiam ennyire gyorsan szeretne megérkezni hozzánk (mosolyog).

A Szent István körúti teátrummal régóta különleges kapcsolatot ápolsz.

– A Vígszínházhoz mindig is volt egy erős kötődésem. Az egyetemen Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter osztályába jártam, és a szakmai gyakorlatomat is a Vígben töltöttem. Az utóbbi két évadban vendégként is játszottam ott több előadásban, úgyhogy ismerős közegbe kerültem. Az elmúlt években Eszenyi Enikő többször is megkeresett, hogy szerződjek oda, de aztán úgy alakult, hogy tavaly jött el az ideje annak, hogy a társulat tagja legyek. Épphogy leszerződtem, amikor kiderült, hogy babát várok.

Azóta történt egy változás a Víg életében: Rudolf Péter lett a színház igazgatója. Terveid szerint mikor térsz vissza a színpadra?

– Péterrel azt beszéltük meg, hogy január-februárban lesz már egy próbafolyamatom. A Pesti Színházban márciusban mutatjuk be Yasmina Reza: Bella figura című komédiáját Török Ferenc rendezésében és a mostani évadban azt az egy előadást fogom próbálni és játszani. Szerintem pont jól fog nekem esni egy kis színházazás, mert addigra a kisfiam már kilenchónapos lesz, és valószínűleg én is vágyni fogok már rá, hogy dolgozzak. Viszont így, hogy csak egy előadást vállalok és havi négy-öt estém lesz foglalt, talán Benivel szemben sem lesz lelkiismeret-furdalásom.

Amikor egyeztettük a beszélgetésünk időpontját, a telefonban említetted, hogy a kisfiad másfélhónapos kora óta végigalussza az éjszakát...

– Nagy-nagy örömünkre (mosolyog), de azért cserébe napközben ezt „kompenzálja”, ami azt jelenti, hogy időnként remekül elvan egyedül, de ha úgy dönt, hogy őt szórakoztatni kell, akkor maximálisan elvárja, hogy vele foglalkozzunk. Beni egy nagyon kedves, barátkozó, mosolygós baba, de ha valami nem tetszik neki, akkor annak bizony hangot ad. Igazi kis pasi!

(fotó: Dömölky Dániel, Glódi Balázs)

interjúszínházkisgyermekbabavárás