Az év legmelegebb napján ellepték a gyerekek a Balatont a Zánkai Erzsébet-táborban. Van, aki most jött ki a vízből, van, aki most megy be a vízbe, vagyis a víz az úr. Akik kellően lehűltek, napoztak, játszottak, vagy – mivel hétfő van – az érzékenyítő programon vettek részt. Hétfőnként ugyanis a Nem Adom Fel Alapítvány tapasztalati szakértőinek segítségével ismerhetik meg a gyermekek, milyen sérülten élni és boldogulni.

Nagyon, nagyon, nagyon nehéz

Áron szájjal festett, ami önmagában sem könnyű, de az, hogy a hajáról még csöpögött a Balaton vize, semmiképp nem tette egyszerűbbé a dolgát. Esti tájat készített csillagokkal, fával, virágokkal. Meg kellett várni, míg elkészül a remekművel, persze utána sem volt bőbeszédű.

– Hú, ez nagyon nehéz. Hiába akarok egyenes vonalat húzni, görbe lesz, a szám is elfáradt már. Nem bírom tovább, de tök jó volt kipróbálni.

Veronika, az egyik szakértő segítette a munkát. Ő veleszületett csípőficam miatt nehezen jár, de ez az aktivitását nem csökkentette, kedves, de rendkívül határozott. A kisebb utakra botra támaszkodva indul, ha messzebb szeretne menni, kerekesszékre van szüksége.

– A szájjal festésnek az a lényege, hogy megmegmutassuk, milyen érzés, amikor valaki nem tudja használni a kezét. Mivel táborban vagyunk, az is fontos, hogy jól érezzék magukat a gyerekek, élvezzék, amit csinálnak. Ezt egy jó mókának fogják fel, de azt azért érzik, megélik, mennyivel nehezebb kar nélkül élni.

Tamara ült le festeni, fagyi készül, csak a foga közé szorult az ecset, muszáj volt használnia a kezét.

Nehéz volt?

– Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon. Borzasztóan nehéz vonalat húzni, formázni, meg kifesteni is. Mindig vissza kellett fogni magam, hogy ne használjam a kezem.

Az ecsetet is szájjal vetted ki a dobozból?

– Á, dehogy.

Megpróbálod?

– Jaj, nem, nem akarom. Na, jó, mégis, de szerintem nem fog sikerülni.

Tamara belevaló kislány. A tábor egyik pedagógusa, Veronika és én egy emberként szorítottunk neki, sőt, ötleteket is adtunk, mit kellene tennie.

– Próbáld a nyelvedhez tapasztani, és úgy emeld ki.

– Inkább gördítsd fel a nyelveddel.

– Vedd le a szemüveged, úgy könnyebb lesz.

Végül sikerült, a szájában volt az ecset, csakhogy keresztben, és nem hosszában. Szájmozgatással nem sikerült az átfordítás, a térdei közé szorította az ecset kiálló részét, és így mozdította a helyes irányba.

A sérültek is teljes életet élnek

A gyerekek a kerekesszékkel közlekedést is kipróbálhatták, így mi is átsétáltunk a helyszínre Veronikával. Felkapta a botját, a másik kezével belém karolt. Azt mondja, nincs meg a kellő egyensúlya, ezért kell a segítség. Beültünk egy-egy kerekesszékbe. Azonnal éreztem, hogy valamit nem jól csinálok, mert már gurultam is hátra a kissé lejtős talajon. Le kell fékezni, ez a kerekesszék egyik titka.

Segíteni kell, ha bottal vagy kerekesszékkel közlekedővel találkozunk, vagy azzal inkább csak hátráltatjuk, esetleg megbántjuk őt?

– Én, ha segítségre van szükségem, szólok. Ha például kiszállok a metróból, és fel szeretnék jutni a felszínre, odamegyek valakihez és megkérem, hogy segítsen fellépni és leszállni a mozgólépcsőről. A szóváltás persze nem könnyű, mert a legtöbben a telefonjukat nyomkodják, a fülükben meg ott a fülhallgató. De van másik véglet. Amikor például a zebrán szeretnék átjutni, azt megoldom egyedül. Ám nem egyszer fordult elő, hogy odajött valaki, hiába tiltakoztam, felnyalábolt és már vitt is magával az út túloldalára.

Veronika azt mondja, fontos megérteni, hogy ha bármilyen sérüléssel él valaki, teljes életet élhet, nem kell őt sajnálni, de lenézni sem.

– Van életünk, felkelünk, öltözünk, munkába járunk. Lehet, hogy egy kicsit aprólékosabbak a mindennapjaink, de ettől még ugyanazokat tesszük, mint mindenki más.

Több fiú csatakos hajjal, testéről csöpögő vízzel odahuppant mellénk, minket is jócskán lefröcsköltek.

– Csókolom, kipróbálhatom a széket? Bele szabad ülni?

– Igen, de vigyázz vele. Egyébként mi itt nem magázódunk, tegezzük egymást. Szia, Vera vagyok.

– Csókolom, vagy szia. Vihetem akkor? Hú, ez marha nagy buli, gyere már tesó. Feri, hallod, gyere már!

És Gyuri már rohant – gurult – is a barátok felé, pörgött, forgott a székkel, megpróbált kétkerekezni vele. Óriási borulás lett a vége. Veronika elmagyarázta a srácoknak, hogy ezek többszázezer forintos eszközök, és van, aki csak ilyennel tud közlekedni. Kérte, vigyázzanak rá.

– Jól van, elnézést kérek, hogy elestem vele.

Vera aztán felállt a kerekeszékből, hogy visszamenjen a szájjal festő csapathoz. Az, hogy ő valóban nehezen mozog, nagyon meglepte Gyurit, nem erre számított.

– Tényleg nem tetszik tudni járni? Miért? Segítsek?

Vera, miközben belém karolt, másik kezében megfogta a botot, és elmondta Gyurinak, hogy mi van a lábával. Az addig idétlenkedő, túlpörgött fiú csendre intette a társait, és a még mindig vicceskedő barátját kiszállította a székből.

Fölösleges berregni a jeleléshez

Gábornál a jelnyelvet tanulta a gyerekek egy másik csoportja, ez volt talán a legnépszerűbb program. Gábor felmutatott egy képet, és ki kellett találni, hogyan kell eljelelni. Nem nagyon sikerült. Szinte mindegyik ábránál hangokat is kiadtak, berregtek, brummogtak, cincogtak a gyerekek. Gábor nem győzte csendre inteni őket, és a fülére mutatott, hogy ezt egy siket úgysem hallja. Megtanulták például a repülő, a helikopter, a vitorlás, villamos, a motor, az autó, a vonat, a pók, a krokodil és még vagy húsz tárgy, élőlény jelelését. Jókat nevettek, a póknál például nem volt mindegy, hogy mennyire emelik fel az ujjukat a karjukról. Attila, egy tizenéves fiú azt mondta, ez nagyon nehéz feladat. Talán tíz jelre emlékszik, pedig neki vannak siket ismerősei, így néhány szót már ismert.

Gábor egyébként 33 éves. Vízilabdázik és triatlonos. Biciklifutárként keresi a pénzét. A beszélgetésben Csorba Éva, az alapítvány tréningcsapatának munkatársa, szervezője segített, ő ugyanis jól ismeri a jelnyelvet. Gábor elmondta, hogy egészségesen született, 3 éves korában vírus támadta meg. Lázas volt, és a hallása is elkezdett csökkenni. Azóta is folyamatosan romlik, telefonálni például nem tud.

Nehéz megtanulni a jelnyelvet?

– Nem olyan könnyű, négy év kell a folyékony jeleléshez, egyébként egy kétéves tanfolyam elvégzése már elég a kommunikáláshoz.

A legtöbb siket asztalosnak, kárpitosnak tanul, de ha okos és ügyes, akár főiskolát is végezhet, mint Gábor barátja, a szintén rendkívül sportos alkatú Ádám. Azt mondja, azért is jó, hogy itt lehetnek a táborban, és ilyen sok gyerekkel találkoznak, mert még mindig sokan azt hiszik, hogy aki hallássérült, az értelmi fogyatékos, de minimum buta. Itt aztán látják, hogy nem így van. Ezért is nagyon jó, hogy az Erzsébet-tábor lehetőséget ad a találkozásra.

Könnyű, mégis nehéz a Lorm abc

Viki nem lát, és csak egy beültetett implantátum segítségével hall. Egy-két hónappal ezelőtt derült ki, hogy ritka, születés közben keletkezett génmutáció miatt alakult ki az állapota. Látását 11 évesen, a hallását 3 éves korában veszítette el. Amikor az első gyermekét megszülte, akkor romlott a mai szintre az állapota. Vikinek egyébként 2 gyermeke van, a 10 éves Dóri, aki örökölte édesanyja betegségét, és a 12 éves Bendegúz. A nagyobbat 1,5 éves koráig egyedül nevelte Viki úgy, hogy nem látott, és egyáltalán nem hallott. Egy zajérzékelő jelezte, ha sír a baba. Ekkor jött az implantátum beépítésének lehetősége, ami sikeres volt, így, ha az ahhoz tartozó szerkezetet a fülére helyezi, akkor hall.

– Ez itt egy siketvak állomás, ahol azt mutatjuk be, hogy az így élő gyerekekkel hogyan kell kommunikálni. Szerintem nagyon fontos, hogy az ép gyerekek tudják, és természetes élethelyzetnek tartsák, hogy vannak, akik nehézséggel élnek.

Körülbelül 10-en ülték őt körbe. Elmagyarázta a lányoknak, hogy egy siketvak embernek nem lehet elmondani a napirendjét, tárgyakkal kell megmutatni neki, mit kell csinálnia. Megmutatta a Lorm abc-t, aminek az a lényege, hogy a tenyér egy-egy pontjának érintésével egy-egy betűt írnak le. A lányok ezt egymáson gyakorolták, nem volt könnyű dolguk még úgy sem, hogy ők látták a papíron, mit és hogyan kell megérinteni.

Szeretetben, jókedvűen élnek

Csorba Éva, az alapítvány tréningcsapatának munkatársa, szervezője elmondta: hétfő az ő napjuk itt a táborban. Reggel busszal jönnek, délután 6-ig itt vannak. Olyan tapasztalati szakértőket választott a csapatba, akik megváltozott munkaképességűek, valamilyen sérültséggel élnek, de azt már feldolgozták, a mindennapjaikat szeretetben, életvidáman élik.

– Ez nagyon fontos szempont, hiszen táborozó, jókedvű gyerekekkel foglalkoznak. Az iskolások visszajelzése nagyon érdekes. Sokan mesélnek arról, kinek segítettek már. Itt a kollégákkal azt a kérdést is tisztázzák, mikor kell, és mikor nem kell a támogatás, ehhez pedig minden segítséget megkapnak a tábor szervezőitől.

Nincs vége az Erzsébet-táboroknak!

A nyári tábor még két hétig tart. Idén csaknem harmincezren nyaralhatnak Zánkán egy-egy hétig. Valamennyi turnusban naponta több mint harminc tartalmas és fejlesztő program közül választhatnak a gyermekek, a foglalkozások mellett komoly- és könnyűzenei koncerteken, színházi előadásokon is részt vehetnek, sőt, a tudományok iránt érdeklődők is találnak programot. Hősök érkeznek hozzájuk, megismerkedhetnek a mentők, a tűzoltók, a rendőrök és a katonák munkájával. Az Erzsébet Táborok programjai egész évben tartanak, a táborozások mellett fővárosi gyermekprogramokat is szervez az Erzsébet Alapítvány.

táborerzsébet táborokérzékenyítés