csalad.hu - Kiáltvány a vírus ellen
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Kiáltvány a vírus ellen

Takács Bence
2020. ápr. 3. 16:00
Apajegy(zet)

Kifakadtam. Nem bírom. Feladom. Még úgy is nehéz, hogy másokhoz mérten nekem valamivel könnyebb. De akkor is elegem van. Megismétlem, hátha megértesz: ELÉG, takarodj már innen.

Megölt gondolatok világjárvány idején

Szóval megjöttél. Kopogtatsz az ajtómon, szeretnél a személyes életterembe belépni. Körülnézni.

Megnézni, hogy hova akasztom fel a kabátomat, miután hazatérek a télies tavaszban; kinyitni a kis WC ajtaját, hogy fertőtlenítettem-e rendesen; áthatolni az előszobán, rányitni az ajtót a családi központra, ahol az étkező van.

Végigsuhanni a konyhapulton, ahol a szebb időkben pőrén egy deszkára dobva szeleteltem a húst, aprítottam hozzá a hagymát, zellert és a fűszereket.

Benézni a hűtőmbe, hogy vajon egy-két hétre, vagy akár hónapokra halmoztam-e fel.

Bemászni a lisztek és cukrok közé, ahonnan legutóbb a molyokat kergettük ki, szemenként számlálva a nehezebb időket.

És nem állsz meg, ránk zúdulsz a nappaliból, ahol vasárnapi békeidőkben a jól megérdemelt nyújtózásaimat élveztem, a szigorúan sportmeccsre állított tévében.

Megnézed a kertet, hogy átrendeztem-e, gondoztam-e, ültettem-e, leolvasod, hogy van-e még bennem remény az újjáéledő – mert egyszer ugye ennek is vége lesz! – életre.

Kopogtatsz. Álmában leped meg a gyermekeimet, akik, bár koruk nem indokolná, hogy ebből valamit is értsenek, mégis magukra húzták szavaid, tetteid, nyelvi fejlődésük szótárát te írod, gondolataikat te formázod, kérdéseik mögött már te állsz: „apa és anya meg fog halni, de mi, azaz a gyerekek itt maradunk?”.

És ránk nyitsz a hálónkban, a lopott suttogó szavaink közé morzsolod a félelmet, a bizonytalanságot, a rejtélyt és a halált.

Bekopogtattál, de én nem nyitok neked ajtót! Utállak mindenestül, úgy, ahogy vagy, ahogy átalakulsz, ahogy terjedsz, ahogy elvetted azt, ami által embernek véltük, vélhettük magunkat. Mert megszüntetted a ritmust, ahogy éltük a hétköznapok, hétvégék változatosságát, a pihenés és a rendelt munka ütemét. Megölted a bizalmat, ahogy egymás felé fordult az ember, kezet fogott, a másik szemébe nézett és beszélgetett. Kivetted a szánkból a szót, fejünkből az értelmet, mozgatórendszereinkből az endorfin okozta kimelegedést. Elvetted a munkánkat, bezártál az online – így kissé embertelen – élettérbe. Kiüresítettél. Minket, embereket. Emberek által épített örökségeket. És leromboltad a háromgenerációs együttélés szépségeit, elvetted a saját anyámat és apámat, bezártad a testvéreimet, száműzted a barátaimat. Tudd meg, hogy nem utállak, egyszerűen – és már némán – gyűlöllek. Úgy, ahogy egy ember tiszta és teljes szívből teheti ezt. Takarodj az életünkből, takarodj a házamból, takarodj belőlem, takarodj innen el!

Kiűzetés az Édenből

Helye a létezésnek, a lélegzésnek, a bizalomnak, a hitnek, a tisztaságnak, az őszinteségnek, a rettegésmentes perceknek van.

Mert bár az ajtómon kopogtat, nem engedem be. Nem leszek jó házigazdája, nem kínálom, nem várom, nem kérdezem. Elzavarom. Remélem, megérti – majd egyszer –, hogy neki itt, most és mindörökre nincs rendelt helye. Helye a létezésnek, a lélegzésnek, a bizalomnak, a hitnek, a tisztaságnak, az őszinteségnek, a rettegésmentes perceknek van. Helye az életnek van, és annak, hogy háború idején is a kultúra az egyetlen kapaszkodó erő, hát még békeidőkben. Én ezt várom, vágyom már vissza. A rendet. Az életemben. Amit felépítettem pár tíz év alatt, amire berendezkedtem, amit elfogadtam, és amit tőlem elviseltek. Vágyom vissza a tavaszi napfényt, a baráti grillezéseket, gyermekeim kipirult arcát, ahogy barátaikkal motoroznak, vagy épp futkosnak, vágyom nagyon a társaságra, az emberekre, az emberi (nem virtuális) gondolatokra, vágyom, hogy újra legyen bizalom, és hogy újra láthassam azokat, akiket a szűk családomon kívül tényleg szerettem. Kérem vissza a megszokott, rendes, gyötrelmesen szép, bátorítóan nyugodt életemet. Mert ezt az egyet még te sem veheted el, a szervezetembe pedig azért sem engedlek. Nem engedhetlek. Mások miatt érzett felelősségem miatt, no meg magam miatt sem.

Olvassa el a szerző korábbi írásait is: