Nálunk kicsit korábban kezdődött az egész koronavírus-ügy, ugyanis a párom olasz, a család egy része pedig az északi Veneto régióban él. Így az anyósomon keresztül naponta kaptuk a friss infókat, hogy mi a helyzet Olaszországban. Most, hogy így visszagondolok, egészen sokáig úgy tűnt, semmi komoly nem lesz ebből, hiszen a hetvenkét éves anyósom is körülbelül 2 héttel ezelőttig vígan járt étterembe, vásárolni, sétálni, a párom pedig minden nap legyintett, mikor arról faggattam, hogy „de anyukád biztos jól van?” „Igen, nyugi, nincs semmi baj, a média túlreagálja ezt az egészet, nem kell izgulni!” – jött a válasz minden alkalommal. Aztán hirtelen egyik napról a másikra mindent bezárattak Olaszországban (kivéve az élelmiszerboltokat és a gyógyszertárakat), az embereket pedig felszólították, hogy egyáltalán ne hagyják el az otthonukat. Anyósom egyedül él, a család többi tagja nem messze, de másik házban, így innentől hozzájuk sem mehetett át. Ő egyébként a mai napig számomra meglepő módon jól viseli a helyzetet, kertészkedik, rendezkedik otthon, pedig tipikusan nem egy otthon ülő típus. Szerencsére mindenki jól van a kintiek közül, de minket azért ezen a ponton már kicsit szíven ütött a dolog. Pedig itthon még szinte semmilyen intézkedést nem hoztak akkor. Úgy tűnt, hogy hozzánk talán el sem ér majd a vírus… Legalábbis ezzel hitegettük magunkat. Egyik nap a barátnőm is rámírt Viber-en, hogy mit tudok az olasz helyzetről és hogy kell-e félnünk. Őt is csitítottam, hogy ne izguljon, nem lesz itt semmi és különben is, ez csak egy influenza-szerű valami.

Csak egy kis nátha?

Bennem tényleg nem volt egy pici félelem sem, egészen addig, míg pénteken az ötéves kisfiam, Leo náthásan kelt, ezért úgy döntöttem, nem viszem oviba. Reggeli közben elkezdtem pörgetni a híreket, ahol másról sem volt szó, mint a koronavírusról. Napközben, amint volt 5 percem, újra a híreket bújtam. Mire a párom este hazaért a munkából, teljesen bepörgettem magam. Annyira, hogy még aznap este elmentem gyalog a közeli kisboltba és megvettem az első csomag tartalék vécépapírunkat, sőt, biztos, ami biztos néhány konzerv sóletet, lencsefőzeléket is bedobtam a kosárba. Igazából én sem tudom, mit gondoltam, soha nem eszünk ilyeneket. De azt kell mondjam, valahol átérzem, hogy az embereknek, ha bepánikolnak, az első a gondolatuk az, hogy csak kaja legyen otthon. Na meg vécépapír.

Becsavarodás: tuti, hogy én is koronavírusos vagyok

Aznap este nagyon későn aludtam el, mert természetesen a híroldalakon lógtam. Másnap ugyanez megismétlődött, fejfájással és óriási karikákkal a szemem alatt ébredtem. Szombat reggel megfogadtam, hogy oké, ez nem mehet így tovább, híreket napi maximum kétszer olvasok, és a telefont se veszem a kezembe inkább. Ettől függetlenül addigra már annyi hírt elolvastam, hogy szabályosan azt éreztem, a tüdőmmel valami gond van. Nem fulladtam, de olyan volt, mintha nem tudnám a szokásos módon, egészen mélyen beszívni a levegőt. A fejfájásom sem akart elmúlni, így a páromnak már azt ecseteltem, hogy tuti koronavírusos vagyok, csak lassan jönnek elő a tünetek. Ő persze csak nevetett. De én tényleg teljesen sokkban voltam és azon agyaltam, hogy felveszem a maszkot, nehogy bárki elkapja. Alapvetően nálunk háziszabály, hogy ha valaki beteg, az felveszi a maszkot, így nekünk nem kellett a gyógyszertárba rohannunk, volt itthon bőven. A táskámban is mindig van kézfertőtlenítő. Na jó, mióta megvan a fiunk, kicsit hipochonder vagyok, amivel nagyjából az őrületbe kergetem a párom, de tény, hogy bevált. Szinte soha nem vagyunk betegek. Természetesen ehhez az is hozzájárul, hogy a fiammal állandó hét eleji közös programunk a frissen préselt zöldség-gyümölcs juice készítés (már ő kérdezi sokszor, hogy „Anya, mikor csinálunk levet?”), a különböző vitaminkészítmények pedig katonás rendben sorakoznak a konyhaszekrényben. Úgyhogy a lényeg: mi nem most kezdtünk el felzárkózni immunerősítésből és kapkodva beszerezni néhány doboz C- és D-vitamint.

#maradjotthon

Sokkal nagyobb fejtörést okozott, amikor bejelentették, hogy hivatalosan is bezárnak itthon az óvodák, iskolák. Nem mintha magamtól már ne döntöttem volna el, hogy akármi lesz is, az én fiam bizony mostantól itthon marad. Szerencsések vagyunk, mert a párom multinál dolgozik olyan pozícióban, ami simán végezhető home office-ból is, és nekem sem kellett aggódnom, hiszen én viszonylag régóta alapból otthonról dolgozom. Belegondolni is rossz, hogy milyen lehet azoknak, akik most egyik napról a másikra elveszítették az állásukat vagy teljesen ellehetetlenült a munkájuk, csődbe ment a vállalkozásuk. Elképesztően hálás vagyok, hogy nálunk nem ez a helyzet és habár nagyon sokszor tudatosítom ezt magamban, most még erősebben elfog a hála érzése minden egyes nap. Hálás vagyok emellett azért is, hogy ugyan 60 év fölöttiek a szüleim, de mindketten nagyon jól tartják magukat, sportolnak, egészségesen táplálkoznak, minimum 10 évet letagadhatnak. Ettől még persze nagyon aggódom értük, mert sosem lehet tudni és hát apukám elég makacs is. A minap kijelentette, hogy „márpedig ő nem fog otthon ülni”. Húsz percig győzködtem (sikertelenül), mi miért döntöttünk amellett, hogy itthon maradunk és kizárólag akkor tesszük ki a lábunkat az ajtón, ha kimegyünk a közös kertbe levegőzni (ahol soha nincs egy lélek sem), vagy ha már muszáj venni valami ennivalót. Mert amellett, hogy mi sem szeretnénk elkapni, másokat sem akarunk a tudtunkon kívül megfertőzni. 5-10 napig is lappanghat a vírus a szervezetben, így gyakorlatilag teljesen egészségesnek tűnő emberek is átadhatják egymásnak. Pontosan ez történt Olaszországban is, és nézzük meg, most hol tartanak.

Jó, de mi lesz a gyerekkel?

A nagy eltökéltség ellenére bevallom, nem kicsit félek tőle, hogyan fogunk így ki tudja, meddig, gyerekkel a nyakunkban dolgozni, aki 5 évesen maximum 20 percre képes lefoglalni magát, különben szórakoztatást igényel. Ja, kivéve, ha mesét néz, de mesét nem nézhet napi 8 órában. Szóval ez bizony megköveteli a komoly csapatmunkát, és valószínűleg végül én leszek az, aki többet fog a fiunkkal társasozni és festegetni. A főzést felosztottuk, 2-3 napig tudjuk ugyanazt enni, a gyors és tápláló recept-ötletek pedig már megvannak a fejemben. Az első néhány napon vagyunk túl, egy-két idilli közös családi kártyapartin és filmezésen, plusz egy komoly veszekedésen a takarítás felosztása miatt. Biztos, hogy lesznek itt még viták, a bezártság miatt kiborulások és nehézségek, de igyekszünk nem kinyírni egymást. Rengeteg tervem van, hogy mire lehet még kihasználni az itthon töltött időt: többek között napi meditációra, jógára, nappali közepén táncolásra, rendszerezésre, a teraszon virágok ültetésére, olvasásra, és nem utolsó sorban a gondolataim rendezésére. Van egy mondás, miszerint nem az számít, hogy mi történik veled, hanem az, hogyan éled meg. Ezt most jól a fejembe vésem és azon leszek, hogy ebből is kihozzuk a maximumot!

Ezek a cikkek is érdekelhetik még a csalad.hu-n:

(fotó: Shutterstock)

otthoncsaládkisgyermekkoronavírusotthon a család