Ön június közepén hetvenöt éves lett. Hogyan viszonyult ehhez az évfordulóhoz?

– Nem hetvenöt lettem, hanem ötvenhét, ugyanis visszafelé kell olvasni a számokat (mosolyog). Legalábbis én annyinak érzem magam. Sőt, néha még annyinak sem.

Lefogadom, hogy önt a munka tartja fiatalon.

– A járvány előtti időszakban valóban rengeteget dolgoztam. Tagja vagyok több utazó színháznak, és ez sok vidéki előadással jár. A végén már nagyon fáradt voltam. Ezt persze nem panaszképpen mondom, mert való igaz, hogy ebben a korban már a sok feladat élteti az embert. Ezzel együtt jól jött egy kis pihenés, bár a karantén alatt sem tétlenkedtem: színdarabot írtam, a meglévő szerepeim szövegeit gyakoroltam, és végre volt időm kezelni a közösségi profilomat. Pontosabban újra elkezdtem foglalkozni vele. Azóta szerencsére nagyon beindult a Facebook-oldalam, szépen emelkedik a nézettsége, már közel nyolcezren követnek. Fontosnak tartom, hogy jelen legyek a közösségi médiában, mert az is egyfajta jelzés arról, hogy vagyok, hogy dolgozom, ráadásul meg tudom osztani a gondolataimat is a követőimmel. Egyébként is azt mondják, hogy aki nincs fent az interneten, az sehol nincs.

Talán kevesen tudják, de ön a Magyar Írószövetség tagja és számos színdarab szerzője.

– Ez idáig tizenhét darabot írtam, ebből jelenleg hatot játszanak szerte az országban.

Ráadásul a Börtönszínház című kétszemélyes darabja, amelyet rendezőként is jegyez, a tengerentúlon is nagy sikert aratott. Mi több, a kollégájával angol nyelven adták elő a drámát.

– Az egy különösen izgalmas munka volt, nagyon büszke vagyok rá, már csak azért is, mert azért az alakításért megkaptam a legjobb férfi színésznek járó elismerést a New York-i Midtown Nemzetközi Színházi Fesztiválon 2009-ben.

Az írás mikor gyűrűzött be az életébe?

– A Budai Nagy Antal Gimnáziumba jártam, ahol volt egy nagyszerű tanárunk: egy komoly irodalmár ember, nagy Mikszáth-kutató, Rádics Károly, aki önképzőkört vezetett az irodalmat kedvelő, verselni és írogatni szerető diákoknak. Harmadéves gimnazista voltam, amikor a Magyar Rádió Ifjúsági Osztálya pályázatot hirdetett, és a tanár úr javaslatára mindenki írt egy novellát, majd az általa legjobbnak vélt műveket, köztük az enyémet is, beküldte a rádióba. Legnagyobb meglepetésemre az írásommal dobogós helyezést értem el, jutalmul pedig ott lehettem a novellám dramatizált felvételén a rádió stúdiójában. Ez már önmagában óriási élményt jelentett, mert a saját szememmel láthattam, ahogy az általam megálmodott figura Bodrogi Gyuszi hangján szólal meg. Ott kezdődött a színház iránti rajongásom: attól kezdve szenvedélyesen színházba jártam, faltam az előadásokat. Ezek után számomra magától értetődő volt, hogy az érettségi után a Színművészeti Főiskolára jelentkezem.

A szülei mit szóltak ahhoz, hogy színésznek készült?

– Édesapám jogászként azt szerette volna, ha követem a pályáján, ahogy a kisebbik bátyám. Négyen voltunk testvérek, én vagyok a legfiatalabb. Az idősebb fivérem mérnök lett, a nővérem pedig műszaki rajzoló. Sajnos ők ketten már nem élnek. Édesapám elfogadta a pályaválasztásomat, de mivel egy nagyon reálisan gondolkodó ember volt, azt mondta: a színészetet is, mint mindent, csak akkor és csak úgy érdemes csinálni, ha az ember tényleg magas szinten műveli. Azt javasolta, hogy gondoljam át még egyszer, hogy biztosan ezt az utat választom-e. Bennem akkor már erősen élt a vágy, hogy színész legyek, és nagyon hittem abban, hogy jól döntök. Attól kezdve, hogy felvettek a főiskolára, édesapám nagy érdeklődéssel figyelte a pályám. Egyszer meghívtam egy vizsgaelőadásomra, ami után könnybe lábadt szemmel azt mondta, örül, hogy nem beszélt le erről a hivatásról. Később, amikor sorra jöttek a nagy sikert arató szerepeim, színpadi és filmes alakításaim, apám láthatóan megnyugodott, és már rendkívül büszke volt rám.

Az országos ismertséget és népszerűséget az Egy óra múlva itt vagyok című tévésorozat hozta meg az ön számára, amelyben Láng Vinceként remekelt. Aztán jött a Jó estét nyár, jó estét szerelem című film főszerepe, majd a Palacsintás király udvari bolondja, hogy csak néhányat említsek a legemlékezetesebb alakításai közül.

– Való igaz, hogy nagyon szerencsésen indult a karrierem: a pályám elejétől kezdve fantasztikus szerepeket kaptam, és egymást érték a jobbnál jobb felkérések. 1968-ban vettem át a színészi diplomámat, de '67-től már dolgoztam: filmeztem és a Thália Színházban játszottam. Azóta eltelt több mint ötven év, és ha most visszatekintek, azt mondom, hogy nagyon szép életmű van a hátam mögött. És mondom ezt úgy, hogy persze nemcsak sikereim voltak, hanem sok kudarc is ért. Ezzel együtt ezt az ötvenhárom évet már senki nem veheti el tőlem, és ez szívet melengető érzés. Most jó lenne még valami emlékezeteset és maradandót létrehozni, és azzal búcsúzni a színészi pályától.

Netán már ötlete is van ezzel kapcsolatban?

– Rengeteg elképzelésem van, tele vagyok tervekkel, de van egy ötletem, ami mindennél jobban izgat. Annak idején huszonöt évesen főszerepet játszottam a nagy sikerű Jó estét nyár, jó estét szerelem című filmben, ami úgy fejeződik be, hogy a sötétruhás fiút gyilkosságért elítélik. Azt nem tudni pontosan, hogy halálra ítélik vagy életfogytiglanra, mindenesetre én most megírtam a folytatást olyan módon, hogy a fiú életfogytiglanit kap, negyven év után kijön a börtönből és belecsöppen a 21. század digitális világába-őrületébe. Engem nagyon megfogott ez az alaphelyzet. Ezzel próbálok most házalgatni. Kell hozzá egy jó dramaturg, egy jó rendező, egy producer, de elsősorban egy olyan befogadó tévécsatornát keresek, ahol lehetőséget látnak ebben a produkcióban. Úgy gondolom, hogy a közönséget érdekelné a folytatás, és én nagyon szívesen eljátszanám a főszerepet a negyven évvel későbbi történetben.

Az ön szakma iránti elkötelezettségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy húsz évvel ezelőtt alapított egy színiiskolát. A Harsányi Színjátszó Stúdió azóta is sikeresen működik.

– Mi nem elsősorban színészeket képzünk, tehát nálunk a növendékek nem kifejezetten színészmesterséget tanulnak, hanem elsősorban arra készítjük fel a fiatalokat, hogy megfelelően tudjanak kommunikálni, tudjanak élni a képességeikkel, a tehetségükkel, és megfelelő szinten tudják kifejezni a gondolataikat, az érzelmeiket. Mondhatnám, hogy az életre készítjük fel a növendékeket, bár kétségtelenül sok tanítványunk van, akit komolyan érdekel a színjátszás. Az iskolát egyébként most már a nagyobbik lányom vezeti, méghozzá nagyszerűen. Elfogultság nélkül állíthatom, hogy Melinda nagyon érti a dolgát, mert kitűnő pedagógus. Emellett kiválóan ír és jól rendez.

A másik két gyermeke mivel foglalkozik?

– A kisebbik lányom a műszaki egyetemen végzett biomérnök szakon, és Németországban találta meg a boldogulását. A fiam Hollandiában végezte a jogot, a családunkban ő vitte tovább a nagypapai örökséget. Ő jelenleg kétlaki életet él, hol itthon van, hol odakint, és egyelőre jól bírja az ingázást. Úgyhogy nagyon büszke vagyok mindhárom gyerekemre.

Ön több mint negyven éve él boldog házasságban.

– A feleségemmel, Ildikóval 1973-ban jöttünk össze, és négy évig együtt éltünk, mielőtt összeházasodtunk.

A neje szakmabeli?

– Végzettsége szerint iparművész, de elég korán abbahagyta a pályát, és attól fogva elsősorban a családanyai teendőire összpontosított.

És ezek szerint civil társként jól tolerálta azt a fajta rendhagyó, rendszertelen életet, ami az ön színészi pályájával jár együtt.

– Igen, és hozzáteszem, ezt kevés „kívülálló”, vagyis nem a művészvilágban dolgozó házastárs bírja és viseli jól, különösen ilyen hosszú időn keresztül. A feleségem szerencsére bírta, amihez nyilván rengeteg türelemre és megértésre volt szükség a részéről, hiszen a közös életünk tőle sokkal több alkalmazkodást igényelt. Nekem viszont nagyon sokat jelentett és jelent az, hogy Ildikó megteremtette és folyamatosan biztosítja számunkra a nyugodt, kiegyensúlyozott, szeretetteljes családi hátteret, amiért nem lehetek elég hálás neki.

Kétszeres nagypapaként mennyi ideje jut az unokáira?

– Igyekszem minél több időt tölteni a gyerekekkel, bár nem olyan könnyű összeegyeztetni a szabadidőnket. A lányunokám tizennégy éves, és egyre jobban érdeklődik a képzőművészet iránt. Ügyesen rajzol és fest, emellett nagyon jól ír. Az öccse tizenegy esztendős, igazi kiskamasz srác, lelkesen focizik, és jó adottságai vannak a labdarúgáshoz. Szeretek az unokáimmal lenni, a társaságukban mindig feltöltődöm, és mindig nagy élvezettel hallgatom, amikor magukról és a mindennapjaikról mesélnek.

Tudom, hogy már régóta van egy hobbija. Mikor kezdett el karatézni?

– Annak idején a Fiúk a térről című film forgatására készültünk olyan nagyszerű kollégákkal, mint Darvas Iván, Huszti Péter, Bujtor István, Tahi Tóth László, hogy csak néhányukat említsem, és a rendező, Szász Péter kérésére megtanultunk néhány karatefogást, ami akkor még újhullámosnak számított Magyarországon. Egy feketeöves mester volt a segítségünkre: mindannyian elsajátítottuk a szükséges mozdulatokat, gyakorlatokat, de egyedül engem érintett meg ez a sport. A forgatás után csak én maradtam ott, mert folytatni akartam... Úgyhogy megtanultam az alapokat, és hangsúlyozom, hogy az alapokat, mert egydanos feketeöves mester vagyok, ami még „semmi”, de nekem elég arra, hogy a magaménak tudjam ezt a gyönyörű sportágat. A karaténak egyébként akkor vettem igazán nagy hasznát, amikor fiatal voltam, mert a földön tartott.

Ezt hogy érti?

– Egy fiatal művésznek nagyon sikamlós ez a pálya, és kezdőként még könnyen megcsúszhat rajta az ember, mert ha egyik pillanatról a másikra ismert és népszerű lesz, akkor könnyen a fejébe szállhat a dicsőség, és ha nem tudja jól kezelni a sikert, akkor előkerülhetnek a narkotikumok és egyebek. A másik véglet is veszélyes: ha nagyon nem megy a szekér, akkor meg az a probléma. Ám ha valaki elmélyül egy ilyen harcművészetben, akkor jó eséllyel elkerülheti az efféle veszélyeket. Ezért is nagyon ajánlom a mai fiataloknak is a küzdősportokat.

Ön a mai napig is ennek köszönheti, hogy ilyen jó formában van?

– A formagyakorlatok valóban nagyon jó kondiban tartanak. A karate önfegyelemre tanít, testi és lelki erőt ad, és lehetőséget teremt az elmélkedésre, a befelé fordulásra, a megtisztulásra. Sokkal több, mint egy sport: ez egy életstílus, egy életforma is, és bizonyos iránymutatást is ad a mindennapi élethez. Segít a problémák megoldásában, a fájdalom feldolgozásában, a napi küzdelmek megvívásában, mindenre megadja a magyarázatot, és nem utolsósorban végtelen nyugalommal tölt el.