Szeretek vonaton utazni. Azt szoktam mondani, a vonaton minden megtörténik. Még az is, ami nem. Egy dunántúli utazásról jöttem meg tegnap. Reggel indultam, hazafelé a Keletiben elértem az utolsó metrót.

A kisfiúval egy szárnyvonalon utaztunk együtt. Másfél éves lehetett. Talán valamivel több. A szüleivel mentek hazafelé a nagyvárosból, néhány megálló után egy kicsi, virágzó hársfák árnyékolta állomáson szálltak le. 

A gyerek igazi örökmozgó. Dús szöghaja félhosszúra vágva, eltakarja a homlokát, néha a szemét is. Lecsúszik az ülésről, visszamászik, elindul a szemben lévő néni felé, visszajön. Megbízhatóan jár, ügyes terpesszel védi ki a kanyarok dülöngélését, egyensúlyoz, stabil a mozgása, a kis test ügyesebb a mozgó vonaton, mint egy kapaszkodó esetlen felnőtt.  Azaz, hogy mindezt épp hogy bemutatja és villámgyorsan elindulna, de vagy anya vagy apa azonnal felkapja, visszaviszi a helyükre. Ilyenkor üvöltve tiltakozik, majd egy pillanat alatt elhallgat, már valami más köti le a figyelmét. Nagy szemekkel figyeli a világot, benne utasokat, kalauz nénit, elfutó tájat, házakat, erdőt, mindent, amit lát. Apja védelmében rövid ideig ott áll a csomagoknak szóló kis padkán - jól kilát onnan mindenfelé - aztán megint menne. Nem hagyják. Jön az üvöltés, a szülők csitítva csillapítják, kekszet kap, üdítőt, beszélnek hozzá, legyél csöndben, legyél jó kisfiú, tegnap milyen jó voltál, most mi van veled...? 

Pedig a kisfiú most is jó. Okos, tud figyelni, most éppen anyja ölében ül, szemben vele, azt játsszák: mutasd meg az orrod? Hol a pocid? Hol a füled? A szemed? Mindent megmutat, aztán elunja, és menne megint. De nem hagyják. És újra kezdődik a huzakodás. Jaj, tegnap milyen jó kisfiú voltál...! 

Úgy mondanám, úgy súgnék a két, a külvilágot észrevenni nem akaró, hallgatag, talán röstelkedő felnőttnek: legyenek nyugodtak. Látni, hogy a kisfiú az első gyerekük. Ők negyvenesek. Az apa csöndes óriás. Anya vékony, halk szőke, odaadó. Szóval úgy mondanám, hogy nincs semmi baj ezzel a kisfiúval. Egyszerűen, csak kéne kicsit hagyni, hogy menjen. Akár sétálni vele, van hely, kevés az utas és lám, most anyja kezén el is indulnak. Mert ez a kisfiú ma sem rossz. Csak ma valahogy izgágább. Talán másképp ébredt. Kora délután van, szinte biztos, hogy elfáradt. Ki tudja, mi mindent látott a nagyvárosban? A sok látvány, a sok inger a kicsi gyereket sokkal jobban elfárasztja, mint minket. Amúgy minket is fáraszt minden benyomás, csak mi már "viselkedünk". És nem minden nap egyformán.  
                            -----
Egy másik utazáson egy hatéves forma kislány volt az útitársunk. Anyukájával mentek, mint kiderült a nagymamához. Az út már hosszú volt és átszállás is várt rájuk. Mikor érünk már oda, kérdezte folyton a kislány, nyafogott is hozzá, forgatta copfos csinos kis fejét és unta a pucérra vetkőztetett barbibabát, a képeskönyv se kötötte le, anyukája meséje se. 

Az anyukája egyszer csak elővett egy nedves törlőkendőt. Add ide a kezed, tiszta maszat lettél, mondta és megtörölgette. A kislány szeme felcsillant. Anyu, takaríthatok? És vette a törlőkendőt és akkurátusan először az ülés karfáit, aztán a kis asztallapot az ablaknál, utána az ablakot törölgette. Alaposan. Aztán ránézett a kis szürkévé lett rongyikára. Anyu, adj egy tisztát, ez már totál kész! Kapott egy tiszta törlőkendőt és takarított tovább. Amikor végzett a körletükkel, átnézett óvatosan oda, ahol ültem. Összemosolyogtunk. Jöhetek takarítani? kérdezte és jött és takarított nálam is, míg csak minden úgy nem ragyogott, ahogy a kis szőke copfos nagy fekete komoly szeme. 

Hát ezért mondom, a vonaton minden megtörténhet. Még az is, ami nem...