“Ezt egy hurrikán sem tépné szét”

Igyekszem majd nem túl csöpögősre írni, de nem ígérhetek semmit.  

Szóval nemsokára Valentin nap, és éppen ma veszi kezdetét a Házasság hete. Tudom, örök vitatéma, hogy érdemes-e ünnepelni a szerelmet egy-egy arra kijelölt napon, de szerintem senkit nem kéne, hogy zavarjon, ha valaki úgy dönt, megajándékozza a párját egy ilyen ünnepen, mert neki így esik jól. Én most nem is ebbe akarok mélyebben belemenni, mi nem csinálunk ebből olyan nagy ügyet, max. elmegyünk vacsorázni ezen a napon, de lehet, hogy most egy kiadós alvást jobban értékelnék. Viszont a Házasság hete arra késztet, hogy elgondolkodjak a házasságunkon, mennyi mindenen mentünk keresztül az elmúlt években és milyen sok közös kalandunk volt. 

Olyan erős szövetség van köztünk, hogy egy hurrikán sem tépné szét. Szikla szilárd alapokra épült a kapcsolatunk, ugyanakkor még mindig meg tudjuk lepni a másikat. A Krausz legalábbis engem nagyon. És igen, baromi jókat szoktunk veszekedni, és elárulok egy titkot, káromkodni is szoktunk, mint a kocsis, amolyan olaszos/magyaros virtussal, de pont ilyenkor fontos, hogy milyen alapokra épül egy kapcsolat. Ha minden alkalommal megsértődnénk egymásra, amikor veszekszünk, akkor már biztosan nem lennénk együtt. De mi jól kiüvöltözzük magunkat, aztán duzzogunk pár órát, majd minden megy tovább. És ezt meg tudjuk ismételni többször is egy héten, de a lényegen nem változtat, a szövetségen, aminek igenis van jelentősége. Igenis fontos, hogy felvettem a nevét, és a mai napig el tudok érzékenyülni, ha a gyűrűmre nézek. 

A szimbólumoknak számomra van jelentősége. Arra emlékeztetnek, hogy összetartozunk és különös jelentéssel bírnak, ezért nagy becsben tartom őket. Amit azonban még nagyobb becsben tartok, azok a pillanatok, amikor ráeszmélek, hogy mennyire szerencsés vagyok. Amikor lopva figyelem a két imádott lényt, ahogy egymásra néznek.  Ahogy látom a férjem szemében a csillogást, miközben rohan felé a lányunk és egymás karjaiban hosszasan megpihennek. Ahogy egymás cinkosai, amikor engem kell megtréfálni. A férjem, aki gyermekkorában elvesztette az édesanyját, aki akkor elzárta az érzelmeit és hét lakat alá rejtette, a lányunk által elővette újra a kulcsokat és ismét ki tudja mutatni az érzelmeit.

Igen, engem is szeret. Tudom! És én is kapok tőle olyan megnyilvánulásokat, amiket a kapcsolatunk elején nem gondoltam volna, hogy valaha képes lesz adni. Azt tudtam, hogy ha szeret, akkor nagyon szeret, de abban nem voltam biztos, hogy ki is tudja mutatni valaha. Adtam neki időt, hogy először kialakuljon benne az érzés, azután ízlelgesse, majd megszokja és végül hagyja felszínre törni. Nem mondom, hogy mindig könnyű volt, mert persze néha én is siettetni akartam. Néha én is aggódtam, hogy megnyílik-e valaha nekem ez az ember, és képes lesz-e feltárni a szívét annak minden bánatával, félelmével, örömével, szorongásával. És képes lett. Tudom, már írtam, hogy az én férjem a zord macsó külső mögött nagyon mély érzéseket rejteget, de most megint írom, mert részben pont ezt szeretem benne a legjobban. 

Szeretem, hogy részese lehetek, ahogy férjjé válik. Mert nem leszünk attól azonnal jó házastársak, hogy aláírjuk a papírokat. Senki nem tudja, hogyan kell jó férjnek vagy feleségnek lenni, azt idővel megtanuljuk. Jó társakká válni idő kell, jó apává válni pedig még több idő és odafigyelés. Viszont nem csak én adtam időt neki, a Krauszom is kivárta, hogy elmúljon az az időszak, amikor egy baba igazából csak az anyukájára vágyik és az anya is csak a gyermekére. Amikor olyan erős az anya-gyermek kötelék, hogy abban szinte nincs is helye egy harmadik személynek. 

Ebbe sok férj nem tud beletörődni és nehezen viseli, hogy a párja már nem csak neki szenteli az idejét, vagy ami még rosszabb, a figyelmét. Nyilván a Krauszomnak sem volt könnyű, hiszen ő sem a türelméről híres, de valahogy túljutottunk ezen az időszakon is, és nem meggyengült, hanem megerősödött a kapcsolatunk. Mert már nem „csak” lángolunk, hanem folyamatosan őrizzük azt a bizonyos parazsat. Már nem csak a szexi pasit látom benne, hanem a gondoskodó férjet, az óvó apát, az érzékeny társat és a mindenre elszánt családfőt. És szerintem erről szól a házasság. Örülök, hogy Te vagy a férjem, Krauszom!