Sankó hamarosan iskolás, Maja pedig már az ovis éveit tapossa, így egyre inkább feszít a gondolat, hogy mi lesz, ha már nekik is telefon kell majd. Főleg Sankó miatt jut ez egyre gyakrabban eszembe. Viszem őket reggel, és megyek is értük, így nem szükséges, hogy el tudjam érni őket telefonon. Inkább amiatt aggódom, meddig tudom kihúzni, hogy ne szippantsa be őket a cyber világ. Tippelem csak, de valószínű, hogy jövőre, mikor az elsőt kezdi, több osztálytársának is lesz már mobiltelefonja.

„Így erősödik fel az abnormális viselkedés a közösségi média által, és torzul el a valóságos világ a virtuális mellett.”

Biztos sokan hallottatok már egy nemrég megjelent dokumentumfilmről, amely hátborzongató képet fest a jövőnkről, a valóságról. A Facebook, a Google és az Instagram egykori fejlesztői próbálják felhívni a figyelmünket arra, mit művel az adatkapitalizmus a mentális egészségünkkel és a demokráciával. Olyan az egész, mintha egy thrillert néznénk, szülőként folyamatosan görcsbe szorult a gyomrom. Rettegek ettől az elidegenedett világtól. Nem akarom, hogy a gyerekeim így szocializálódjanak. Az internet világa egy olyan virtuális tér, ahol nemcsak a barátok találhatnak könnyen egymásra, hanem a szabályszegők, a táplálkozási zavarral küzdők vagy akár a cyberbűnözők is. Ezekben a csoportokban olyan szervezetet alkotnak, amelyben az adott érdeklődési kör a közösség által elfogadottnak minősül, vagyis normalizálódik. Így erősödik fel az abnormális viselkedés a közösségi média által, és torzul el a valóságos világ a virtuális mellett.

A társadalom tagjai folyamatosan távolodnak el egymástól. Ezt önmagába véve is nehezen viselem, mert rendkívül szociális lény vagyok. Különösen szeretem az embereket megölelni, hogy érezzék, nincsenek egyedül ebben a világban. Egyetlen őszinte, emberi ölelés felbecsülhetetlen értékű a Facebookon, virtuálisan küldött öleléssel szemben.

A barátnőmmel nemrég beültünk egy helyre beszélgetni, és döbbenten láttuk, hogy a tinik úgy ülnek egy asztalnál, hogy többnyire mindenki a saját telefonját nyomkodja. Ha ez még „csak” kezdet a jövőt nézve, akkor nagyon nagy a baj.

„A cybertérben az emberek olyan dolgokat tesznek és mondanak, amit a valóságos világban nem vállalnak.”

A cybertérben az online névtelenség és a gátlásvesztés következtében az emberek olyan dolgokat tesznek és mondanak, amit a valóságos világban nem vállalnak. A fiataloknak, akik kíváncsisággal fordulnak a világ, akár a szexualitás felé, és néha magányosnak érzik magukat, bárhol is élnek a világban, az internet lehetőséget nyújt a felfedezésre, ezzel ők a legnagyobb elszenvedői ennek a cyber csapdának.

Rengeteg szülői közösségben benne vagyok, ahol látom, hogy mennyire naivan reagálnak egy ismeretlen zaklatóra a fiatalok. Ezek az online ragadozók már pontosan tudják, melyik alkalmazásokon keresztül tudnak lecsapni az áldozataikra. Ezért is kell szülőkként tisztában lennünk azzal, hogy a gyerekeink milyen app-okat használnak. Nem is tudom, hogy lehetséges-e a jövőben úgy élni majd, hogy nincs a gyerekünknek otthon saját döntéstámogató informatikai eszköze.

FOLYT KÖV.