„Az volt az álmom, hogy nagycsaládos apuka legyek”

Két éve élsz Szentendrén a családoddal. Igazán szép helyre költöztetek!  

– Nagyon szeretek itt lakni. Egyébként sok szép kamaszkori emlékem is fűződik ehhez a városhoz. Akkoriban a legjobb barátom itt élt és én éveken át napi rendszerességgel jártam ki Gergőhöz Budapestről. A szabadidőnkben együtt róttuk az utcákat, és éltük a gondtalan tinédzser éveinket, rengeteg jó élményt őrzök abból az időszakból. Sőt, itt kezdtem el életem legelső üzleti vállalkozását. 16 évesen napszemüveget árultam a Fő tér környékén, és ez a biznisz olyan jövedelmező volt, hogy egy évvel később részben ennek a hasznából állítottam színpadra az első magánszínházi produkciómat. Utólag visszagondolva, 17 évesen pont azt csináltam, amivel most is foglalkozom, csak időközben eltelt bő 30 év, és történt egy s más. (nevet)

Jól tudom, hogy más szálon is kötődsz ehhez a városhoz?

– Valóban, hiszen a feleségem szentendrei lány. Ráadásul Zitának és a nővérének gyerekkori vágya volt, hogy ha egyszer családot alapítanak, akkor egymás mellett éljenek, egymás melletti telken építsék fel az otthonukat, és a gyerekeik majd együtt nőjenek fel. Mostanra a lányok álma valóra vált, mert szomszédok lettek-lettünk. Sőt, Zita és Zsuzsi ebben az évben együtt vártak kisbabát, úgyhogy idén a sógornőméknél is gyarapodott a család, náluk is van már három gyermek. Ennél meseszerűbben nem is alakulhatott volna ez a történet (mosolyog). Kíváncsian, örömteli izgalommal várom, mit tartogat még számunkra a jóisten, mert ahogy a mondás is tartja, ember tervez… Ha csak az elmúlt 10 évemet nézem, nem gondoltam volna, hogy így alakul a sorsom, és ilyen irányt vesz az életem. Egy évtizeddel ezelőtt Lóci fiammal gyakorlatilag kettesben éldegéltünk.

Mi pedig 2012 tavaszán beszélgettünk utoljára: akkoriban a szakmai és a magánéletedben is jócskán kijutott a változásokból. Már túl voltál a válásodon, és a nehéz időszak után kezdett visszatérni a jó kedélyed. Azóta eltelt 11 esztendő, és ma már háromgyermekes apuka vagy.

– És nem lehetek elég hálás a sorsnak, hogy harmadszor is megélhetem az apaság csodáját.

Mennyiben jelent mást neked ez az érzés most, mint az első fiad születésekor?

– Annak idején, amikor megtudtam, hogy az akkori feleségem kisbabár vár, nem tudtam elképzelni, milyen érzés lesz apává válni. Nekünk, férfiaknak a baba világrajövetelekor kezdődik az igazi, kézzelfogható kapcsolatunk a gyermekünkkel, akkor kezd kialakulni az a bizonyos kötelék. Ebből a szempontból az anyukákhoz képest le vagyunk maradva 9 hónappal. Onnantól fogva nekünk, apukáknak egy kicsit hosszabb időbe telik, mire eljutunk a picivel való megismerkedésünknek abba a fázisába, amikor már pajtások leszünk, és megtapasztaljuk az apává válás semmihez sem fogható csodáját. Később, a második fiam, Levente születése előtt másfajta félelmeim voltak: a következő gyermekemet vajon fogom-e tudni úgy szeretni, mint a nagyfiamat, mert eleinte ezt elképzelhetetlennek tartottam. Az is felmerült bennem, mi lesz, ha az „újat” valamiért jobban fogom szeretni. Ilyen és hasonló kétségek gyötörtek, aztán amikor Levi megszületett, megnyugodtam, hogy feleslegesen aggódtam, és hogy nem kell kettéosztani a szívemet és a szeretetemet. Abban a pillanatban, amikor a karomban tartottam a második fiamat, azt éreztem, hogy a szívem kétszeresére nőtt. A harmadik gyermekem, Olivér világra jövetelének pillanatában pedig háromszorosára nőtt, úgyhogy örömmel állapítottam meg: a szeretet nemhogy nem osztódik el, hanem minden gyermek érkezésével növekszik bennem, és nincs annál boldogabb állapot, mint amikor ilyen „sokfelé” tudok nagyon szeretni.  

Fiatal felnőttként nálad benne volt a pakliban, hogy egyszer nagycsaládos apuka leszel?

– Abszolút, mi több, nekem ez volt az álmom. Mindig nagycsaládra vágytam. Olyannyira, hogy erről már egyetemista koromban beszélgettem az apukámmal. Igaz, akkor meg voltam győződve arról, hogy sosem fogok elválni. Egy házasságot és sok, legalább 3 gyermeket terveztem. Az élet azonban sokszor felülírja az ember vágyait, elképzeléseit. Az első feleségemmel nem sikerült a házasságunk, és elváltunk. Bár nem így terveztem, végül minden azt igazolta, hogy végtelenül bölcs döntést hoztunk. Annak viszont örülök, hogy úgy tűnik, és azt látjuk, hogy a most 16 éves kamasz fiam a létező legkisebb lelki sebesüléssel élte meg a válásunkat. Lóci hála istennek nagyon „egyben van”, az anyukájával és velem is mesés a kapcsolata. Bár a mi mesés kapcsolatunk jelenleg körülbelül kéthetente 1 találkozásra redukálódott, mert az utóbbi időben elég hátra sorolódtunk a fontossági sorrendben, ami, hozzáteszem, teljesen természetes egy 16 éves kamasznál. Nála most a barátok és persze a szerelme állnak az első helyen, most ők a fontosak, no meg a másik szerelme, a versenysport. Lóci ugyanis junior magyar válogatott golfversenyző, és ez a pozíció rengeteg kötelezettséggel jár. 

Ha jól sejtem, a középső fiaddal viszont a korábbinál is több időt töltesz együtt, főleg, amióta megszületett a kisöccse.

– Az utóbbi hónapokban hihetetlenül elmélyült a kapcsolatom Levivel. Már jóval Olivér érkezése előtt tudatosan készültünk arra, hogy megerősödjön a viszonyunk, mert tudtam, hogy hamarosan én leszek az első számú társa, és egy ideig „anyából” kevesebbet kap majd. Júniusban még befejeztem egy nagy munkámat a színházammal, a Fórum Színházzal, aztán a nyár közepén sikeresen lezajlott az általunk létrehozott Lepencevölgyi Nyár című színházi fesztivál első évada Visegrádon, ami után jó érzéssel tudtam elmenni „szülési szabadságra”. Csuda klassz nyarunk volt az idei! Levikével rengeteg időt töltöttünk együtt. Megtanítottam bringázni, barangoltunk az erdőben, kavicsoztunk a Duna-parton. Ezek az apa-fia programok nemegyszer a gyerekkoromat idézték. A mai napig meghatározó emlékem, amikor édesapám először adta a kezembe a svájci bicskáját, hogy kifaraghassam az aznapi kirándulásunk során gyűjtött tobozt. Most azt látom, hogy Levi is mérhetetlenül fogékony mindenre. Nagyon nyitott, érdeklődő kissrác, ahogy annak idején Lóci is az volt.

Ők ketten hogyan viszonyulnak egymáshoz?

– Levi bálványozza a bátyját, és amiben csak lehet, igyekszik utánozni a nagytesót. Az pedig különösen szívet melengető, amikor odajön hozzám, és arra kér: Gyere, apa, csinálj egy „Lóci kedvencét”! Olyankor úgy pörgetem meg őt, ahogy annak idején Lóci mindig kérte tőlem. Azt is nagyon jó látni, amikor a 16 éves nagyfiam, aki már magasabb nálam, teszi ugyanezt, játssza Levivel ezt a játékot, amit 10 évvel ezelőtt vele találtunk ki. Akkor lett az ő kedvence, és azóta ez már fogalom a családban. Titkon azt remélem, hogy pár év múlva Levi fogja ugyanezt a játékot játszani az öccsével „Lóci módra”. Édesapaként hihetetlen érzés figyelemmel kísérni ezt a folyamatot!  A nagyfiam egyébként odaadó tesó, és odafigyel a kicsikre. Olivérrel most még nem nagyon tud mit kezdeni, azon túl, hogy szereti a picit. Inkább csak jelen van az életében, de jelen van, és ez a fontos. Levi is imádja a kisöccsét: amikor bennünket megpuszil, a babát sem hagyja ki a sorból. Ugyanakkor láthatóan élvezi a helyzetet, hogy nagyfiúként ő már sok mindent meg tud csinálni, amit Olivér még nem, mert még kicsi hozzá... Levi lubickol a büszke báty szerepében.  

Hogyan menedzselitek a háromgyermekes mindennapokat?

– Annak idején azért is hagytam fel a klasszikus színházi léttel, hogy vállalkozóként a magam ura lehessek. Azóta igyekeztem úgy felépíteni az életemet, hogy a munkámat igazítsam a családi életünkhöz, és ne fordítva. A szakmai életem egy része most már Szentendrén és a környékén zajlik. Amikor nyáron úgymond szülési szabadságra mentem, átadtam minden színházi szerepemet, és csak mostanában kezdek érdemben visszatérni a munka világába. Ez azt jelenti, hogy mostantól viszont lesznek olyan esték, nem is kevés, amikor a produceri teendőim miatt nem leszek otthon, mert egy olyan vállalkozást vezetek, ahol bizonyos esetekben a főnöknek ott kell lennie, például, ha vidékre megyünk, vagy ha külföldi turnét szervezünk. De hogy válaszoljak a kérdésedre: egy kis újratervezéssel nagyon klasszul beállítottuk azt a napi rutint, ami mindannyiunk számára maximálisan komfortos és életképes. A reggelek mindenképpen az enyémek, Levit én viszem az óvodába, és igyekszem úgy alakítani a napomat, hogy délután én menjek el érte. Ilyen szempontból sokat segít, hogy a magam főnöke vagyok és én irányítom a saját dolgaimat. Habár rutinos apukaként maximálisan kiveszem a részem a gyerekek körüli teendőkből, meggyőződésem, hogy mostanában Zita az, aki lényegesen többet dolgozik és fizikailag sokkal leterheltebb, úgyhogy minden tiszteletem az övé. Hozzáteszem, ez az állítás minden kismamára igaz, és ezt minden férjnek, apukának tudatosítania kellene magában. Nekünk kell segítenünk abban, hogy az anyuka idegrendszere ne őrlődjön fel az első hónapokban, minél kevesebbet hangsúlyozva azt, amit előszeretettel hangoztatunk, nevezetesen, hogy mi, férfiak milyen sokat dolgozunk és milyen fáradtan térünk haza egy nehéz munkanap után, mert egy édesanya számára ez értelmezhetetlen. Jobb ezt a témát teljesen hanyagolni, és bölcsebb is, ezt csak csendben mondom, egyébként jó tanácsként (mosolyog).

Gondolom, egy kicsi és egy pici gyermekkel a háznál, mostanában nemigen van alkalmatok arra, hogy egymásra is jusson egy kis időtök.

– Ilyen szempontból szerencsések vagyunk, és ezt most gyorsan lekopogom. Sikerült úgy kialakítani a napjainkat, hogy este 10 órára a legextrémebb esetben is elcsendesül a ház, elalszanak a gyerekek. Nekünk Zitával akkor indul az esténk, és ha minden jól megy, akkor van 2-3 szabad óránk, amit nyugodtan, kettesben tölthetünk.

A korábbi találkozásainkkor mindig nagy szeretettel beszéltél a szüleidről, akikhez mindig is erősen kötődtél. Édesapád már nem él, anyukáddal viszont a mai napig szoros a kapcsolatod.

– Nem telik el úgy hét, hogy ne találkoznánk. Vagy mi látogatjuk meg őt Budapesten, vagy ő jön ki hozzánk Szentendrére. Emellett naponta többször beszélünk telefonon. Anyukám sok évvel ezelőtt sztrókon esett át, amiből szerencsésen felépült, egyedül az afázia (a kommunikációt nehezítő nyelvi zavar – szerk.) tünetei maradtak meg nála, mert a beszédközpontja súlyosan sérült. Ezzel együtt csodálatra méltó az a derű, amivel mindig is kezelte a helyzetét. Édesanyám 76 évesen teljesen önálló életet él, megvan a napi rutinja, szellemileg aktív, gondosan ápolja a szociális kapcsolatait, és nem utolsósorban boldog háromszoros nagymamaként vesz részt az életünkben.

Édesapádat többször is említetted a beszélgetésünk alatt. Tőle milyen útravalót kaptál?

– Apukám már több mint 15 éve nincs köztünk és a mai napig fájdalmas emlék az elvesztése. Mostanra feldolgoztam azt a fajta hiányát, hogy olyan formában nincs jelen az életemben, mint ahogy jelen volt, de azt leszámítva, hogy nem tudom őt megölelni, abszolúte úgy érzem és úgy élem meg, hogy a mai napig velem van. Meg tudom beszélni vele a dolgaimat, a problémáimat. Tudom, hogyan reagálna bizonyos szituációkban, hogy miért tolna le adott esetben, hogy mivel biztatna, sarkallna, és azt is, milyen helyzetben mondaná azt, hogy túl szigorú vagyok magamhoz. Nagyon szoros és nagyon intenzív volt a kapcsolatunk, ezért tudott ez a kötelék így megmaradni. Édesapám mindig példakép volt számomra: ha én olyan nyomot tudnék majd hagyni a fiaimban, ha meg tudnám adni számukra azt a biztonságot, mind szellemi, mind fizikai, mind egzisztenciális értelemben, amit apukám adott nekem, meg a családunknak, ha olyan biztos bástyaként tudnék állni a fiaim mellett, mint amilyen biztos pont ő volt az én életemben, akkor elmondhatnám, hogy beteljesítettem az életfeladatomat.

Visszatérve a mindennapi életetek menedzseléséhez, mennyire vagy tervezgető típus?

– A Fórum Színház igazgatójaként egy komoly vállalkozást irányítok, ami igényel egy olyan fajta tervezői agyat, illetve gondolkodást, amely átültethető a mindennapokba, a családi életünk menedzselésébe. Olyannyira, hogy már most a jövő nyaramat rakom össze a naptárban, mind a szakmai, mind a privát programokat, elfoglaltságokat illetően, és ezek nyilván idomulnak egymáshoz. Úgyhogy teljes mértékben tervezgető típus vagyok (mosolyog). Nekem apám halála és a válásom volt az első két olyan hatalmas „pofon” az életemben, amelyek tudatosították bennem, hogy nem én irányítok mindent. Ezek kapcsán tapasztaltam meg először, hogy mit jelent újratervezni. Ám amit akkoriban komoly kihívásként éltem meg, az ma már nem jelent akadályt.  

Most már nem frusztrál, ha egyik napról a másikra kell teljesen új stratégiát felépítenem, mert pillanatnyilag azt érzem, hogy mindenre képes vagyok. És itt most nem az önfényezésről beszélek, hanem arról, hogy 48 éves, 3 gyermekes apukaként fizikailag, lelkileg és szellemileg is nagyon jó formában érzem magam. Pedig egy olyan szakmában dolgozom, amelyet a szakmabeliek túlnyomó része perspektívátlannak tart. Ehhez képest én már a jövő nyarunkat készítem elő. Miközben azzal is pontosan tisztában vagyok, hogy sokaknak nem tetszik, hogy mi ilyen sikeresen viszünk egy vállalkozást egy olyan szférában, ahol sokan nehezen boldogulnak. Én viszont tele vagyok energiával és ambícióval. A jobb napjaimon, és ezek vannak túlnyomó többségben, a ”kétség nem férhet hozzá, hogy meg tudom-e csinálni” hozzáállás jellemez. És amikor erre gondolok, elsőként mindig a feleségem jut eszembe, és azt mondom, ameddig Zitával ilyen szorosan fogjuk egymás kezét, addig bárhol, bármi történhet. Ha holnap valaki azt mondaná, hogy mindaz, ami most van, tehát minden, amivel pillanatnyilag foglalkozom, hirtelen megszűnik, akkor sem esnék kétségbe, mert van még 200 ötletem. Ahogy apukám bátorított mindig: „Fiam, bármi történhet a világban, ameddig a saját ötleteiddel tele van a padlás.”

A beszélgetésünkben többször szóba került a feleséged, akiről mindig nagyon szépen beszélsz.

– Mielőtt megismertem Zitát, csak reménykedni tudtam abban, hogy egyszer lesz egy olyan nagybetűs Társam, szerelmem, valódi szövetségesem, akiért tényleg tűzbe tenném a kezem. Az, hogy nekem megadatott ez a „kiváltságos” helyzet, és hogy egy ilyen csodálatos nővel oszthatom meg az életemet, a jóisten nagy ajándéka. Hamarosan az 5. házassági évfordulónkat ünnepeljük, és bár még csak novembert írunk, jó érzéssel tölt el, hogy idén karácsonykor Zita nővéréékkel együtt összesen 10-en leszünk a fa körül: 4 felnőtt és 6 gyermek. Tavaly még kiegyenlítettebben alakult a „mezőny”, akkor még 4-4 volt ez az arány. Jó látni, hogy teljesült a „lányok” vágya, és a gyerekeink együtt nőnek fel. Ráadásul az én álmom is valóra vált, és alig várom, hogy idén már nagycsaládos édesapaként élhessem meg az ünnep varázsát.