Belegondoltunk már abba, hogy a tanárok sokszor jóval többet tudnak a gyermekeinkről, mint mi magunk? Legalábbis igen különleges helyzeteket élnek át ők együtt. Látják a csemetéinket tanulás, laza szünetek, barátkozás és kirándulások közepette, jelen vannak a korai stresszhelyzetekben, a teljesítmény elismerésekor érzett örömben, és a közösségi szárnypróbálgatáskor is. Ezért is egészen különleges életpálya a tanári hivatás.

Tanárként, emberként és anyaként is ott kell lenni

Klauszné Klement Mária negyven éve tanít, idén megy nyugdíjba. Azon a bizonyos első évnyitóján pályakezdőként – a dolgozóknak is kötelező úttörő egyenruhába beöltözve –hetedikesnek nézték, így ment be negyven zizegő harmadikoshoz, az első osztályához. „Úristen!” – kiáltott fel magában, a félelemmel és megdöbbenéssel teli érzésre Marika néni ma is emlékszik. Kezdőként Éva tanító nénitől, akkori kollégájától tanult meg nagyon sok mindent, például azt, hogyan magyarázza el a gyermekeknek nyelvtanból az esetet, amikor az igekötő az ige után áll. Öt éve tanított már, amikor arra gondolt, szerencse, hogy friss tanítóként nem volt vele tisztában, mekkora felelősséggel jár a munkája. Mert az évek alatt okított gyermekek egytől egyig Marika néni saját gyermekei is lettek: egy idő után megértette a lelküket, átérezte a problémájukat. – Én nagyon szerettem tanítani, végig úgy éreztem, a helyemen vagyok.

Nem volt más utam, mint tanítónak lenni!

Úgy is mondhatnám, nem volt más utam, mint tanítónak lenni! Mintha a gyermekek folyamatos érzelmi védőernyőt tartottak volna fölém, szeretetburokban éltem több mint négy évtizeden át – persze, hogy jó volt ez nekem! De kemény időszakokat is megéltem: a negyedikesek búcsúzásakor minden egyes alkalommal azt éreztem, kicsit belehalok az elválásba. Nehezek azok a tavaszok, ott lebeg a fejünk felett, hogy mindjárt vége… Szoktam is mondani, hogy a tanító nem évente öregszik, hanem négyévente négy évet egyszerre! A tanárok másik keresztje az, hogy nehéz lépést tartani az elvárások folyamatos növekedésével, ezek pedig a társadalom, a szülők, és az éppen aktuális fenntartók felől is érkeznek. Az emberek csak töredékét látják a munkánknak, a tanítás szinte csak egyfajta kirakat: a készülés, előkészítés, javítások rejtve maradnak, és akkor még nem beszéltem a szabadidős programok szervezéséről, lebonyolításáról. Rosszul esnek a megjegyzések az ötórás munkaidőről, ami nem annyi, a hosszú nyári szünetről – az sem annyi –, miközben a média közszolgaként is emleget bennünket, ez azért valahol megalázó.

Mi pörgetjük fel a gyermekeket!

– De a kicsik eredetiek! Szenzációsak! – folytatja Marika néni. – Bár nehéz az elválás az alsósoktól, az új tanév előtti augusztusi éjszakákon rendszeresen egy ismeretlen csapattal álmodtam. Tanítványaim között az évek során voltak számomra valamiért különlegesek, paradicsommadaraknak neveztem őket. Ők valamiben „mások”, másképp látták a világot, érdekes volt figyelemmel kísérni őket. Sokukkal még ma is tartom a kapcsolatot, egyikük tavaly nyáron meghívott a születésnapjára. Különös, de már nem az egykori kisfiút látom a negyvenéves emberben, hanem egy felelősségteljes férfit.

Régebben talán egyszerűbb volt gyermeknek lenni...

Marika néni sok-sok tanítványt hazavitt magával gondolatban, és napokig azon morfondírozott, hogyan segíthetné át őket a lelkük kisebb-nagyobb nehézségein. Mert a pedagógusi pálya legfontosabb része nem is a tanítás, hanem a nevelés! A gyermekekkel nemcsak tanárként, hanem emberként, sőt gyakran anyaként is ott kell lenni, mert a kicsik gyakran sok sérüléssel érkeznek az iskolába. Régebben talán egyszerűbb volt gyereknek lenni, ma minden értelemben annyira sokfelől érkeznek a tanulók, hogy igazán résen kell lennie annak a tanárnak, aki lépést, érzéseket, iramot akar velük tartani. De Marika néni meggyőződése, hogy nem véletlenül küzdünk annyit a mai gyermekekkel: mi gyorsítjuk a világukat, a tömérdek feladattal felpörgetjük és nyugtalanná tesszük őket. A tanító néni szerint a kevesebb tananyag mélyebben áttanulmányozva jóval eredményesebb lenne, pláne, hogy a mai csemeték nagyon széleskörű tudással és ismeretekkel rendelkeznek. Ezért kell tanárként ma egy kicsit polihisztornak is lenni. – A jó az, hogy bár a nyugdíj miatt az egyik szemem sír, a másik nevet, teljesen nyugodt szívvel hagyom itt az iskolát, mert nagyszerű tanítók váltanak engem! Éppúgy bízom bennük, mintha magamnak adnám tovább a gyermekeket…

Nem kell, hogy a pedagógus mindennek a tudója legyen!

Sallai Orsolya tizenöt éve van a tanítói pályán, kedves, energikus örökmozgó. – Eredetileg magyar szakos tanár akartam lenni, de a gimiben volt egy balesetem, ami miatt nem sikerült túl jól a felvételim – meséli a kicsik Orsi nénije. – Kényszerből átpártoltam a tanítóképzőbe, de őszintén mondhatom, sosem bántam meg! A próbatanítások alatt aztán eléggé megrémültem: akkor fogtam fel, hogy sokszor napokat kell készülni a negyvenöt percekre. Döbbenet volt ez akkor számomra, el sem tudtam képzelni, hogy fogom bírni a folyamatos műszakot. Persze akkoriban minden máshogy működött: nem létezett digitális segédanyag, az írásvetítő volt az egyetlen eszközünk, amire nekünk kellett a vetítésre váró dolgokat felrajzolni. Izgalmas időszak volt, kezdő tanítóként sokkal többet tanultam, mint a főiskola négy éve alatt összesen! Ott volt például a fegyelmezés kérdése: át kellett gondolnom, mi az, amit megengedhetek a gyermekeknek, és mi az, amit nem, úgy, hogy közben szerethető maradjak, és ne váljak házisárkánnyá? Hogyan férjen bele a negyvenöt percbe minden, amit szeretnék? Hogyan tanítsam meg a kétjegyű számokkal való osztást azoknak, akiknek az egyszerűbb műveletek is nehézséget okoznak? És hát az is kiderült, hogy a rugalmasság milyen fontos egy tanító számára: akkoriban hajlamos voltam kétségbe esni, ha valami elmaradt, változott, vagy nem sikerült. Ma már tudom, hogy minden javítható, pótolható, újraalakítható. Ezen a pályán egyébként ezerféle elvárásnak kéne megfelelni, mostanra elfogadtam, hogy ez lehetetlen.

Rugalmasság és elhivatottság nélkül nehezek lennének a mindennapok.

De rugalmasság és elhivatottság nélkül tényleg nehezek lennének a mindennapok. A jó tanár szerintem nemcsak tanítani, hanem formálni is akarja a gyermekeket. Annál is inkább, mert a tanítás teljesen más ma, mint ahogy az régen volt: sokszor nehéz fölvenni a lurkókkal a versenyt, mert ők gyakran hamarabb megtalálják és beszippantják az információt, mint mi. Tudnunk kell elfogadni, hogy nem mi vagyunk „mindennek a tudója”, ennél jóval fontosabb, hogy tudjunk rugalmasak lenni a gyermekek érdeklődésének megfelelően.

Cicát simogatni neten vagy élőben

Hogy milyenek voltak a csemeték tizenöt évvel ezelőtt? Orsi néni szerint szabálykövetőbbek, de önállótlanabbak, mint ma. – Talán a mobilok miatt alakult ez így: a telefonozást kontroll nélkül nagyon károsnak gondolom a gyermekekre – mondja a tanítónő. – Bár én abszolút digitális eszköz párti vagyok, tanórán is hasznos egy-egy jó telefonos program, az általános iskolában még igenis meg kell mondani a gyermekeknek, hogy mikor, mivel és mennyit foglalkozhatnak. Mert akármennyire is fejlettek a mai iskolások, még nincs megfelelő önkontrolljuk. És míg mi digitális bevándorlók vagyunk, a mai kamaszok már digitális bennszülöttek – talán ezért nem érzik, miért nézünk rájuk ferde szemmel, amikor telefonon nézik az osztálytárs kiscicájáról készült vlogot ahelyett, hogy elmennének, és élőben megsimogatnák az állatot… De a gyermekek alakíthatók, formálhatók! Számomra fontos, hogy jól érezzék magukat a bőrükben akkor is, ha kikerülnek a kezeink alól. Mert mi elkezdünk valamit, a belőlük kialakult alapanyaggal pedig a felsős kollégák tovább dolgoznak. Képlékeny kis lények ők, akár a szintén ma divatos slime…