Régen is ilyen aktív voltál?

– Sosem kerültem a munkát, mindig szerettem dolgozni! Sokáig irodában, majd pénzügyi előadóként dolgoztam, de menyasszonyiruha-kölcsönzőnk is volt, fagyiport is gyártottunk, bébiszitterkedtem és masszászsfoteleket is árultam.

Egy pénzügyi előadó miért kezd el fagyiport gyártani?

– Amikor az élettársam nyugdíjas lett, láttam rajta, hogy túl hirtelen neki a váltás, nem érezte jól magát munka nélkül. Akkor találtuk ki a menyasszonyiruha-kölcsönzőt és a fagyipor készítést. Mindkét vállalkozás felfutott, sok munkát adtak, jól mentek. Sanyinak is jól esett, hogy tovább dolgozhat, én meg örültem, hogy ebben segíthetek neki. Én a munkám mellett szabtam-varrtam, fagyiport csomagoltam, és mindenfelé szállítottam is. Aktív időszak volt!

Aztán egyszer csak elmentél Amerikába…

– Elmentem, mert szerettem volna, ha Miskolcról Gárdonyba, a lányomék közelébe tudunk költözni, ehhez pedig pénz kellett. És persze egy kis bátorság… Akkoriban annyit tudtam angolul, hogy „exit”, de a gyermekek felügyelete mellett hamar beletanultam, pár hónap múlva pedig már mindent el tudtam ott intézni. Szerettek a családok, akiknél voltam, Las Vegasba és Hollywoodba is elvittek. De így is nagyon nehéz volt az a három év nekem és az itthon maradt családnak is. Mire hazajöttem, addigra Sanyi aktív közreműködésével már felépült az új ház Gárdonyban, mindenki benne lakott, csak én hiányoztam. Nagy volt akkor a váltás, nehéz volt otthagynom a miskolci otthonomat, azt a vidéket, ahol több mint ötven évet éltem, a rokonokat és a sok jó barátot. De megérte. Pár hónap múlva megszületett a legidősebb unokám, Anna. Akkoriban helyezkedtem el egy masszázsfotelt árusító cégnél, azt a munkát is nagyon szerettem.

Lehet, hogy te mindent szeretsz, amivel foglalkozol?

– Igen, én tényleg mindent szerettem csinálni! Persze lehet, hogy nem mindegy, hogyan állok a dolgokhoz.

Közben tragédia történt a családban…

– Igen, meghalt Sanyi, aki huszonnégy évig hűséges társam volt. A halála olyan mélyen érintett, hogy keresnem kellett valamit, ami megnyugtat. Séta közben egyszer megláttam egy plakátot: hobbifestést hirdetett. Felhívtam a festőt, és onnantól két évig minden csütörtökön nála festettem. Benső, lelki megnyugtatás volt ez akkor nekem, jó volt arra, hogy kezeljem a magányt. Azt éreztem, hogy ez most épp nekem való! Elsőként egy pipacsmezőt festettem – ott volt előttem a másolni való kép, a vászon, a paletta, kikevertem a színeket, és egészen jól ment a festés. De szerintem mindenkinek menne, másolni biztosan mindenki tud! A sok nyugodt óra hatására aztán szép lassan megnyugodtam, a festés kivezetett abból a lelkiállapotból, amibe Sanyi halála után kerültem. Akkor már azt éreztem, hogy nyitnom kell.

Ekkor jött a kórus?

– Két év után belülről meggyógyultam annyira, hogy kívántam a társaságot, a külső hangokat. Amikor először elmentem az énekkarba, azt mondtam a karvezetőnek, hogy én csak hallgatni és szemlélni jöttem. De pár perc után velük énekeltem! Azóta is imádom, lassan hat éve járok oda. A társas éneklés csodás érzés, valakivel együtt énekelni különleges dolog… Jót tesz a léleknek, ezt érezni kell!

Éppúgy, mint a nevetést, amit több mint két éve menetrendszerűen – a mindennapi mosolygáson kívül is – megteszel?

– A barátnőm annak idején elhívott magával, hogy nézzünk meg egy hahotajóga alkalmat. Tetszett nekünk az óra, külön élveztük, hogy a szabadban tartották. Aztán gondoltunk egyet: mi lenne, ha mi is elindítanánk ezt Gárdonyban? Megcsináltuk a plakátot, összehívtuk a csapatot. Én lettem a gyakorlati felelős, a barátnőm meg az elméleti részt vitte. Azóta hóban, fagyban, esőben és napsütésben hetente találkozunk a tóparton! Nagyon lelkes a csapat, nagyjából tízen vagyunk. „Gyere csak, nézd, mi van itt – hahahahaha-hahahahaha!” – nagyjából így megy ez nálunk, azon nevetünk, ahogy a másik nevet, a nevetés ragadós. A semmin is lehet nevetni, mert a nevetés gyógyszer, csak nem kapszulában kell beszedni. Természetes feloldás ez belülről, kortól és nemtől függetlenül mindenkinek ajánlom!

A futást is? Nem természetes, hogy valaki jóval a nyugdíj után kezd el sportolni, ahogy te tetted...

– Gyerekkoromban szívreuma miatt fel voltam mentve tornából, sosem futottam. De egész életemben aktív életet éltem, sétálni és kerékpározni mindig nagyon szerettem. Két éve egy barátom indíttatására kezdtem el futni, az első kilométereket akkor még csak a környező utcákban tettem meg. A biztonság kedvéért elmentem a kardiológushoz, hogy mondja meg, fokozhatom-e a tempót, növelhetem-e a távot. Mivel a gyerekkori betegségemnek nyomát sem látta, így lelkesen folytattam a futást, egyre messzebb mentem. Most hetente háromszor 12 km-t futok a közeli parkerdőben. A legnagyobb táv, amit eddig megtettem, 15,6 km volt. Több jóbarátomtól kaptam gyakorlati tanácsokat, és kezdettől fogva élvezem a futást! Mint ahogy a túrázást is, akár kerékpárral megyek, akár gyalogosan.

És mindezek mellett egészen aktívan besegítesz a családod életébe…

– A család támogatása számomra természetes, az, hogy főzök, sütök, vasalok, vagy vigyázok az unokákra, mind kölcsönösen jó nekik és nekem is. Van időm rá, és a sajátjaimnak csinálom – miért ne tenném?

Szerinted min múlik az, hogy ennyi mindent csinálsz?

– Talán a nyitottságon, ami mindig bennem volt, ez nálam alap. Abból a sok mindenből, amit eddig az életem során csináltam, egyiket sem terveztem, csak úgy elém jöttek, és én észrevettem őket. Valószínűleg Valaki mutatja az utat… De az úszást én találtam ki! A vírus előtt elhatároztam, hogy – bár nagyon félek a víztől – megtanulok úszni. El is kezdtem a leckéket, én lennék a legbüszkébb, ha pár hónap múlva már az uszodában is róhatnám a kilométereket!


További érdekes interjúkat olvashat szerzőnktől:

nagyszülőkidőskorinterjútestmozgás