Milyenek az unokázós napok?

– Nagyon aktívak! Mind a négy gyermekünk tőlünk alig pár percnyire lakik itt, a fővárosban, aminek nagyon örülünk, de a felsőmocsoládi családi kisbirtokon is gyakran összegyűlik a család. Az a hely egy gyermekparadicsom! Az unokákkal kirándulunk, együtt rosszalkodunk a Balatonban, bejárjuk a környék és Felsőmocsolád érdekes helyeit, kertészkednek a feleségemmel, egymás között kerékpár- és gokartversenyt rendeznek, trambulinoznak, és ott vannak az állatok, amikből már jó sok van: nyúl, kacsa, póni, ló, kutya, macska, de egér is akad… Lassan elég nagyok lesznek ahhoz is, hogy elmenjünk együtt egy-egy sporteseményre – ezt nagyon várom! Tervezünk egy kerti kisházat építeni, ahol együtt aludhatnak mind! Nagyon jó nekik együtt, nem véletlenül nem akarnak onnan Budapestre hazajönni…

Ennyire összetartó a nagycsalád?

– Mi egy beszélgetős család vagyunk, és régen is azok voltunk. A családi ebédeket, ha csak tehettük, együtt költöttük el, mindent megbeszéltünk, minden évben együtt nyaraltunk – a gyerekek valamiért még huszonéves korukban is igényelték ezt. Azt gondolom, hogy a nevelés egy gyönyörűszép közös játék! Virginiával, a feleségemmel azokat a bizonyos nevelési helyzeteket nagyon jól ki tudtuk használni, jól vettük a serdülőkor „akadályait” és az elengedés nehézségeit is. A gyerekeink az ilyen korszakokban szokásos időszakos eltávolodás után rendre visszatértek a közelünkbe, ez talán a bizonyíték arra, hogy jól csináltuk. Most már a saját családjaikért vállalnak felelősséget, és ez így van rendjén, jó látni, ahogy különbözőképpen élnek, és mégis jó együtt lenni.

Hogyan tudott működni az alakuló fiatal család, amikor Lajos az egyetemen tanított, magas szinten kézilabdázott, és edzősködött is egyszerre?

A feleségem fizikai és lelki értelemben is otthont teremtett, és azóta is ezt teszi.

– Való igaz, hogy azokban az években, a nyarak kivételével, a szokásos módon nem voltam jelen a családban napközben, és gyakran hétvégén sem, perceket és órákat próbáltunk egymásra kiszakítani a sűrű munkanapokból. Virginia egy kőkemény asszony, aki ezek után sem azért várta, hogy hazajöjjek, hogy átpasszolhassa nekem a gyerekeket, és ő végre nyugton lehessen egy kicsit. Nem, ő mindig abban gondolkodott, hogy ha végre otthon vagyok, akkor ez közös idő legyen a családnak. A feleségem fizikai és lelki értelemben is otthont teremtett, és azóta is ezt teszi. De eljött az idő, amikor a szöuli olimpiára készülve egy tizenkét hetes felkészülési távollét után a kisfiam egészen eltávolodott tőlem, a kapcsolatunk bizonytalanná vált. Ekkor mondtuk azt, hogy ez így nem mehet tovább, a hattagú család fejlődését normális keretek között itthon nem tudjuk megoldani. Jött a Quo Vadis?, vagyis a Hogyan tovább? – kérdése, és hosszas mérlegelés után kimentünk Németországba.

Ott újra egymásra találtak?

– Németországban a Bundesligában egyedüli magyar edzőként kellett helyt állnom, és bizonyítanom, hogy oda való vagyok, mégis sokkal többet tudtam a családommal lenni, mint azelőtt bármikor. Ott csak egy állásom volt, és megéltünk belőle, ráadásul a csapat a Magyarországon szokásosnál jóval kevesebbet edzett, bár én ezt egy idő után azért növeltem. Minden nap közösen ebédeltünk, a hétvégénk egyik napja szabad volt – exponenciálisan megnőtt az egymásra fordítható minőségi időnk! Az egyedüli nehézség az volt, hogy meg kellett oldanunk a kapcsolatot a hazával, de a feleségemnek köszönhetően ez is nagyszerűen sikerült. Célul és feladatként tűztük magunk elé a gyerekek erős magyar kötődésének fenntartását, és ezt csak tudatos neveléssel lehetett megvalósítani. Amikor ők a szünetekben hazajöttek, múzeumba, színházba jártak, próbálták a korosztályuknak való összes kulturális eseményt végiglátogatni, ami segíti megtartani őket magyarnak. Persze közben a lelki kapcsok is megmaradtak: a gyerekeink az unokatestvérekkel teniszeztek, pingpongoztak, hajóztak.

Nem gyakori, hogy tíz év külföldi tartózkodás után egy család hazatér…

Tíz évnyi németországi tartózkodás után karácsonykor koccintottunk a feleségemmel a hazajövetelre, január elsején összepakoltunk, és hazajöttünk.

– Tény, hogy jól beilleszkedtünk odakint, nagyon szerettek minket a kollégák, a tanárok és az ottani barátok is. A gyerekeink amellett, hogy mindvégig büszke, magyar gyerekek maradtak, az iskola legjobb tanulói közé tartoztak – jobban tudták Goethét és Schillert, mint a német diákok –, mégsem tudtunk tovább maradni. Hogy miért? Mert nem akartuk, hogy a gimnázium elvégzése után a német egyetemre bekerülve, ottani párt választva a gyerekeink sorsa megpecsételődjön, és németekké váljanak. Tíz évnyi ott-tartózkodás után karácsonykor koccintottunk a feleségemmel a hazajövetelre, január elsején összepakoltunk, és hazajöttünk. A következő fél évben tanárokat fogadtunk, és az új tanévet már magyar iskolákban kezdték a gyerekek. Tíz év kihagyással ugyanolyan kiválóan teljesítettek, mint addig. Én visszamentem az akkori Testnevelési Főiskolára tanítani, és a női válogatott edzője lettem – a következő hét évben folyamatosan a világ legjobb hat csapatába tartoztunk.

De az élet más meglepetést is szánt ekkoriban Önöknek.

Nincs annál szebb dolog, mint a múltat a jövővel összekapcsolni a következő nemzedékek számára.

– A feleségem szakbiológus, de a gyerekek születése után, az én feszített munkatempóm mellett, nem tudta ezt a szakmát végezni. Amikor hazajöttünk, feltettük magunknak a kérdést: nagyok a gyerekek, sínen vannak, hogyan tovább az ő élete kapcsán? A válasz hamar megérkezett, elég váratlan formában. A családjuk 1812-ben felépített kastélyát, amit államosításkor elvettek, aztán kisemmiztek, iszonyúan leromboltak, majd elhanyagoltak, meghirdették visszavásárlásra. A Bánó-Kacskovics kastélyt a külföldről hazatérő nagybácsi ekkor megvette, de felújítani már nem volt ereje, föltette tehát a feleségem és négy testvére körében a kérdést: ki vállalja a munkát? Mi voltunk azok, akik erre igent tudtunk és mertünk mondani. Nem volt könnyű az elhatározás, hiszen akkoriban pályázni is alig lehetett, ráadásul a kastély körüli régi családi birtokok sajnos már nincsenek magyar kézben. A Németországban tíz, és Veszprémben öt év alatt megkeresett pénznek ezzel meg is lett a helye, Virginiának pedig az újabb élethivatása. De szerintem nincs ennél szebb dolog, mint a múltat a jövővel összekapcsolni a következő nemzedékek számára. Virginia itt is csodálatos munkát végzett, de a fejlesztésnek még egyáltalán nincs vége. Sajnos a negyvenéves leromlás közepette a falu kiöregedett, de reméljük, hogy mi meg tudjuk fordítani a sorsát.

Közben a Testnevelési Egyetem rektoraként ön is épít…

– Hétközben az időm óráról órára be van osztva, annyi a teendő. De megéri. Olyan birodalom épül itt, ami a világon kevés van! Kis egyetem vagyunk, de nagy a hatásunk. Labdajátékos révén stratégiai gondolkodó voltam világéletemben, látom azt, hogy a sport nemcsak izmok és erők játéka, hanem matematikától fizikáig, táplálkozástudománytól pszichológiáig mindent magában foglal. Ehhez építjük a világszinten is egyedülálló tudományos hátteret, egy komplex egyetemi bázist.