Már elhagytam a második falut. Mentem szépen, tempósan, megnyújtott léptekkel, és nem mertem arra gondolni, mi lesz, ha beáll a sötétség. Könnyű pára ült az Ipoly vékony csíkja fölött, a harsogóan zöld májusi rét széléről már hazamentek a horgászok. Senki nem járt az országúton. Ha autó jött, hiába intettem. A bennülő lassított, aztán sebességet váltott és tovább ment.  

A délelőtti könnyű fáradtság megült a lábamban. Hirtelen ötlet volt. A gyerekek a nagymamánál, a férjem vidéken, szabad ez a napom, megnézem az öreg házat ott a pincetetőn. Tizenketten vettük, legyen valami kis bungalónk az apró börzsönyi faluban, ahonnan sokfelé túráztunk, hol jelzett utakon, hol a kisvasúttal, de leginkább csak úgy nekivágtunk gyalogosan. Szerettük az öreg vályogházat, aminek ablakán őszi füstök szivárogtak be, a diólevél kesernyés illata terjengett és összekeveredett a kakukkfű fűszeres szagával. Akkor még havas telek voltak, nagyokat szánkóztunk le a völgybe. De a nyár és a tavasz is elvarázsolt. Mélyebb volt itt az ibolya illata, kékebb a szirma. S nyáron az Ipoly kimélyített partjai közt a boldog fürdőzéseket nem adtuk volna semmilyen strandért.  

Kora délelőtt értem a házhoz, épp csak benéztem, és nekiindultam. A Kopasz-domb kitaposott ösvénye levitt a völgybe. Onnan már nincs visszaút, visz a lábad, húz az erdő, beszippantanak a zöldülő rengeteg avar- és ázott földszaggal terhes útjai. Délutánra keveredtem vissza a faluba. Az utolsó buszt lekéstem, a szobi vonatállomásig sok kilométer van előttem.  

A házat csak úgy tessék-lássék zártam be. A kíváncsiak úgyis benéznek, de nem látnak mást, mint amit évek óta láthatnak, néhány cserépbögrét, mázas tálat, a belső szobában emeletes vaságyakat matraccal és háromfelé szaladó, ujjnyi repedést a falon.  

A faluvégi nagykanyar után még bő órányi gyalogút, míg kiérek az országútra. Nagyritkán jön egy autó, de egyik sem áll meg. Hosszú a tavaszi nap, de egyszer csak véget ér. A narancsvörös ég még világít, aztán ahogy a nap egyre mélyebbre bukik, eltűnnek a hosszú talányos árnyékok. Hirtelen sötét lett. Botot kellett volna hoznom, jöhet valami kóbor kutya. Vagy ember. Már bántam, hogy nekiindultam. Megmondta a szomszéd, asszonyfélének nem tanácsos errefelé sötétben egyedül járnia. Könnyű félelem fut át rajtam. Elhessentem. Felnőtt nő vagyok, gyerekeim vannak, el kell valahogy jutnom a szobi állomásra. Gyalogolok, hátha jön valami jármű és felvesz.

De az országút kihalt. Összehúzom a dzsekimet, még jobban kilépek. Már vaksötét van. A csönd most nem nyugtat, inkább félelmet kelt. Ekkor messze, szemből egy lámpa tűnik fel. Motor. Egyedüli motoros, gondolom, és valamiért összerezzenek. Szinte megkönnyebbülök, amikor elrobog mellettem. A csillagtalan ég alatt csönd van megint.  

És ekkor újra hallom a berregést. Most a hátam mögül. A motoros visszafordult. Mindjárt utolér. A gyomrom kicsit remegni kezd és deréktájtól a gerincemen fölfelé kúszik a szorongás. A motoros lefékez mellettem. Szemtelen fesztelenséggel kérdi.

– Jó estét! Hova ilyen egyedül?

Fiatal gyerek. Talán húszéves. Mondom, hogy lekéstem a buszt, a vonathoz megyek. A fiú végigmér. Van a nézésében valami… valami kétértelmű. A keze kinyúl, aztán visszahúzódik. Mondom, gyerekeim vannak. Hallgat, néz. Megigazítja a sisakját.  

– Üljön föl, a kilencest még elérjük.  

Rossz utakra gondolok, vad motorosokra, úton átfutó őzre, balesetre. És erre az idegen, tétova mozdulatú, kiismerhetetlen fiúra.

– Inkább gyalog megyek.  

Szinte kiabál, amikor mondja.

– Ne majrézzon, üljön föl!

Nekiindulunk. Öreg, lestrapált motor. A fiú húzza a gázt.

A térdemmel szorítom az ülést, és csöndesen reszketek. A gyerek hátra szól.  

– Fél?

– Nagyon.

Lassít. Hatvanas tempót tart, így érünk be Szobra. Az állomáson még látjuk a kifutó vonat lámpáit.  

Látja, elérhettük volna, mondja csalódottan a fiú. Pénzt szorongatok, nyújtom feléje. Nem fogadja el. Végigmér, aztán elköszön. Most várhat éjfélig, veti oda.  

Amikor utána nézek, elfog valami hálával vegyes szégyenérzet. Nem bíztam benne. Ha bízom, elérjük a vonatot. Ami nekem könnyebb hazajutás, de számára ennek az esti kalandnak a koronája. Siker. Férfias tett. Hogy megcsinálta. Vagány volt, segített egy ismeretlen nőnek, hogy elérje a vonatot. Ezt vettem el tőle. Ezt vette el a bizalom hiánya.

Tudom. Hallom az ellenérveket, megúsztad, rossz utak, sötét, baleset… Igen, és mégis. Sosem fogom elfelejteni az arcát, ahogy mondta: látja, elérhettük volna…

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélembiztonságsegítség