Mindjárt a beszélgetés elején megtudom, hogy Sándor bácsi hatgyermekes családból származik, a Nógrád megyei Szécsényben született és nevelkedett, ott végezte el az általános iskolát, majd az esztergomi ferences gimnáziumban tanult tovább.  

– Ugyanabban a középiskolában, ahová a bátyám is járt – utal a meghatározó kezdetekre Anna néni, aki szintén hatgyermekes családban nőtt fel. 

Benyus Sándor: János volt a legjobb barátom, akivel az érettségi után is tartottuk a kapcsolatot. Tudtam, hogy van egy húga, de akkor még nem ismertem Annát személyesen. János esküvőjén találkoztunk először. 

Benyus Anna: A bátyám Sanyit kérte fel tanúnak, de ahhoz képest, hogy a testvérem milyen sok szépet és jót mondott róla, ő szinte rám se nézett, mert egy másik lánnyal mászkált a lakodalomban. 

B.S.:  Az esküvőt követően Budapesten találkoztam újra Annával, amikor az itt élő bátyját látogatta meg.  Akkoriban már én is a fővárosban laktam.   

B.A.: János többször is elhívott hangversenyre, én pedig szívesen mentem, és ezeken a koncerteken rendszeresen összefutottam Sanyival. Aztán ahogy egyre többet beszélgettünk és sétáltunk együtt, egyre nagyobb örömmel fogadtam az udvarlását. 

B.S.:  A mi kapcsolatunk nem volt szerelem első látásra, de minél többször találkoztunk, annál jobban megismertem Annát, és annál jobban tetszett nekem.   

B.A.: Rájöttünk, hogy azonos az életfelfogásunk, azonos örökséget hoztunk magunkkal otthonról. Mindkettőnk számára fontos volt az istenhit, a család- és a hazaszeretetet. Amikor elhatároztuk, hogy összeházasodunk, egyetértettünk abban, hogy egyházi esküvőt szeretnénk, mert komolyan gondoltuk, hogy életre szóló szövetséget kötünk, és hogy életünk végéig kitartunk egymás mellett jóban-rosszban. Abban is megegyeztünk, hogy annyi gyereket vállalunk szeretettel, ahányat ad a Jóisten. 1964-ben házasodtunk össze. 

„Mindig mindennek tudtunk örülni” 

Anna néni elmondása szerint mindketten tisztes szegény családból jöttek, de nem bánták, hogy nem voltak gazdagok, mert így is boldogan vágtak bele a közös jövőbe. Hamarosan megszületetett az első fiuk, azután fokozatosan gyarapodott a család… 

– A házasságunkat egy kiskonyhában kezdtük, onnan költöztünk át egy szoba-konyhás lakásba – meséli Anna néni. – Miután az ötödik gyerekünk megszületett, kaptunk egy panellakást Újpalotán, ami hatalmas fordulatot jelentett az életünkben. Kezdve azzal, hogy a vízcsapból melegvíz jött! Fantasztikus élmény volt, amikor teleengedtük a fürdőkádat: előtte az Üllői úti lakásban az előszobában lavórban mosakodtunk. A nyolcadik gyereknél kaptuk némi protekcióval ezt a négy és fél szobás belvárosi lakást, ahol a mai napig lakunk. Az isteni gondviselés egyébként egész életünket végigkísérte: ahogy jöttek a gyerekek, úgy nagyobbodott a lakásunk. Sokszor gondolkodtam azon, végül is nem baj, hogy nem voltunk gazdagok, és hogy nem volt meg rögtön mindenünk. Így legalább mindig mindennek tudtunk örülni, és minden nap érezhettük a Jóisten gondoskodó szeretetét. Például azon a sok évtizeddel ezelőtti napon, amikor csengettek, mi kinyitottuk az ajtót és a folyosón egy óriási doboz várt bennünket, feladó nem szerepelt rajta. Kibontottuk és egy automata mosógép volt benne. Most, nemrég tudtam meg, hogy kitől kaptuk, miután az illető meghalt. Olyan is előfordult, hogy nem tudtuk kifizetni a számlánkat, és egyszer csak a hiányzó összeget ott találtuk a levelesládánkban…  

– Rengeteg segítséget kaptunk – jegyzi meg Sándor bácsi.  

– Pedig nem is kértük. Soha senkinek nem panaszkodtunk, már csak azért sem, mert előfordult, hogy nem néztek minket jó szemmel, és azt mondták, hogy ennyi gyerekkel az állam nyakán élősködünk. Csak éppen azt felejtették el olyankor, hogy tíz, idővel adózó állampolgárt nevelünk az országnak.  

„Mindegyik gyerekünkre ajándékként tekintettünk” 

Anna néni és Sándor bácsi hat lányt és négy fiút nevelt fel, a legidősebb és a legfiatalabb gyermekük között 20 év a korkülönbség.  

– Bár az elején megbeszéltük, hogy annyi gyermeket fogadunk szeretettel, amennyivel a Jóisten megajándékoz bennünket, megmondom őszintén, amikor összeházasodtunk, nem gondoltam, hogy ilyen népes családunk lesz – mondja mosolyogva Anna néni. – De mindegyik gyereknek nagyon örültünk, és mindegyikre ajándékként tekintettünk, a nehéz anyagi körülmények ellenére is.   

– A gyerekeink egy igazán összetartó, szeretetteljes mikroközösséget alkottak. Szigorú napirend szerint éltünk, mindenkinek megvolt a feladata. Péntekenként a családi takarításból is mindenki kivetette a részét, a kicsik is, a koruknak megfelelően. A nagyobbak odafigyeltek a kisebbekre, segítettek nekik a tanulásban, és szívesen játszottak velük. Megtanultak egymásra figyelni, bocsánatot kérni és megbocsátani, tisztelni embertársaikat, és azt is, hogy mit jelent az önzetlenség. Én kimondottan örülök, hogy ilyen sok gyerekem van, és úgy látszik, az, hogy nagycsaládban nevelkedtek, nekik is sokat adott, mert ők is továbbvitték ezt a „hagyományt”. 

– Nem véletlen, hogy egy híján 40 unokánk van, sőt, van két dédunokánk is, és már érkezik a harmadik – teszi hozzá a büszke nagyapa és dédapa. 

Összetartanak a közös élmények

Anna néni és Sándor bácsi gyerekkorában egyaránt tanult hangszeren játszani, és bár egyikük sem lett hivatásos zenész, a zene a házasságkötésük után is meghatározó szerepet töltött be az életükben. Aztán később az egész családjuk életében is, ami tovább erősítette a köztük lévő szoros köteléket. 

– Sanyi gyerekkorában hegedült és zongorázott, nagyon szeretett volna zenei pályára menni, de a sors közbeszólt. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, édesapaként feltett szándéka volt, hogy a gyermekeit zeneszeretetre és közös zenélésre nevelje.  

Mint mondják, a gyerekek születésük sorrendjében fokozatosan kapcsolódtak be a közös zenélésbe, mígnem megalakult a Benyus Testvérek Kamaraegyüttese (BTK). A különleges családi formáció kezdetben a szülőknek is adott feladatot: Sándor bácsi a hangszerelésben működött közre, valamint ő vezette a próbákat, míg Anna néni a kottaírással és eleinte a darabok betanításával foglalatoskodott. A szülők nagy örömére mind a tíz testvér a zenészhivatás mellett döntött… 

–  A zene csodálatos eszköz, ami szívtől szívig, lélektől lélekig hat, örömet ad annak is, aki hallgatja, és annak is, aki megszólaltatja. Az együtt zenélésnek pedig hatalmas összetartó ereje van. Csakúgy, mint a közös élményeknek, a közös turnéknak, vagy éppen a közös megpróbáltatásoknak, mint amikor annak idején útban a nővéremhez, Franciaországban lerobbant a mikrobuszunk – idézi fel Anna néni az egyik emlékezetes családi kalandot. „A problémákat könnyedén, derűsen vettük. Tudtuk énekelve tolni a lerobbant autót, még úgy is, hogy közben esett az eső. Megtapasztaltuk az ima erejét, hogy Isten nem hagy magunkra. Különösen akkor nem, ha bizalommal kérjük a segítségét. „– Bejártuk Európát a 10 gyerekkel, és szülőként jó volt látni, hogy azok az élmények, amelyekben részük volt a megannyi utazás és fellépés során, kihatott az egész életükre – mondja a férje. 

Nehézségek egyedül 

Anna néni azt azért elismeri, hogy a tíz gyermek nevelése nem kis kihívást jelentett. 

– Főleg úgy, hogy dolgoztam is mellettük – teszi hozzá. – Mondjuk az volt a jó benne, hogy az olvasószerkesztői-korrektori munkát itthonról végezhettem. Ezzel együtt adódtak keményebb időszakok, például azokban az években, amikor Sanyi sokat járt vidékre. És nem tagadom, hogy volt, amikor tanácstalan voltam, nem tudtam, hogy mit csináljak, mert úgy éreztem, hogy nem értek a gyerekneveléshez. A legnehezebb pillanatokban megint csak a Jóisten segítségét kértem…  

– Abban az időben, amikor csoportvezetőként dolgoztam az Országos Zeneműkiadónál, rengeteget utaztam – meséli Sándor bácsi. – Tíz éven keresztül a hét nagyobb részét vidéken töltöttem. Akkoriban leginkább a feleségem foglalkozott a gyerekekkel, és hihetetlen, amit azokban az években végigcsinált egyedül. Főzött, mosott, takarított, kottát írt, korrektúrázott, közben nevelte a gyerekeket, tanult velük, és amikor gyakoroltak a hangszerükön, ő türelmesen ott ült mellettük – ezt kevesen tudták volna utánacsinálni. Lehet, hogy ritkán mondtam neki, de nagyon felnéztem rá ezért, és nem lehetek elég hálás a feleségemnek, amiért abban az időszakban minden fronton helytállt.

 

„Mindig két lábbal álltunk a földön”  

–  A mindennapi életünkben, minden cselekedetünkben jelen kell, hogy legyen az Istenben való hit – hangsúlyozza Anna néni. – A gyerekeink is megtapasztalták, hogy érdemes a Jóistenre hagyatkozni, mert meghallgatja az imáinkat és megadja, amire szükségünk van. 

– Mi kezdettől fogva együtt jártunk templomba, és esténként együtt imádkoztunk. Az egész család – folytatja a gondolatot Sándor bácsi.  

– És a gyerekeink maguktól jöttek imádkozni… Utána mindenki elmondta a saját örömét, bánatát, és egy nagyon erős lelki kapcsolat alakult ki a testvérek között. A közös ima hihetetlen összetartó erőt jelent.  

– Félre ne értse! Mi mindig is két lábbal álltunk a földön, és a hitbéli dolgokat soha nem erőltettük a gyerekeknek. Semmit nem szabad erőltetni. Inkább igyekeztünk jó példával járni előttük.  

Örömforrások régen és most 

Amikor a közös örömforrásokról kérdezem a házaspárt, Anna néni elsőként azokat a bizonyos régi karácsonyi fellépéseket említi. 

– A 80-as években még egyáltalán nem volt természetes, hogy gyerekek énekeljenek karácsonyi énekeket kórházban, elfekvőben, idősek otthonában. Ehhez képest minket elég sok helyre hívtak. Szívbemarkoló volt látni, amikor a gyerekeink énekelve, apró ajándékokkal a kezükben, szobáról szobára járva mentek oda minden egyes ágyhoz, kis keresztet osztogattak az öregek, betegek homlokára, és átadták nekik a kis névjegykártyát a „Jézus szeret” felirattal. Ugyanakkor szívet melengető érzés volt látni a könnyes szemeket, az emberek hálás arcát és a mosolyukat, amin a gyerekek is mindig meghatódtak. Később egyre több helyre mentünk, például börtönben is énekeltük, ezek mind karitatív fellépések voltak. Ezek az élmények nekünk is rengeteg örömet adtak, hosszú időre feltöltöttek bennünket, és segítettek a lelki fejlődésben is.  

– Sok örömünk van az unokáinkban, ők is tanulnak zenét és mára már ők is együtt muzsikálnak. Megalapították a családi együttesüket és a BTK sokszor kiegészül a házastársak és az ő gyermekeik kórusával – jegyzi meg Sándor bácsi.  

– Tavaly nyáron egy hatalmas ajándékot kaptunk a családtól – veszi vissza a szót a felesége. –  A gyerekeink elküldtek bennünket nyaralni, és amikor egy hét elteltével hazajöttünk, alig akartunk hinni a szemünknek! Gyerekeink, unokáink, vejeink, menyeink összefogva felújították a konyhánkat.  

„A legnehezebb élethelyzetekben is összetartottunk”  

Ha valaki, akkor Anna néni és Sándor bácsi tudják, mi minden szükségeltetik a hosszú, boldog házassághoz.  

– Ha akaratunk ellenére megbántjuk a másikat, akkor tudjunk bocsánatot kérni tőle – emel ki egyet a szükséges „hozzávalókból” Anna néni. – Nagyon fontosnak tartom a bocsánatkérést. „És nem biztos, hogy meg kell várnunk, amíg a másik bocsánatot kér. Elébe mehetünk. Lehet, hogy nekünk több lelkierőnk van hozzá.” 

– Azért mi is sokszor összevesztünk – szólal meg Sándor bácsi. 

– A nézetkülönbség még nem feltétlenül jelent veszekedést – jegyzi meg a felesége. – De ha össze is kaptunk valamin, ha akadtak is viták, soha nem tartottunk haragot egymással. 

– A legnehezebb élethelyzetekben is összetartottunk, ami mindkettőnk számára erős kapaszkodót jelentett: ebben is igyekeztünk jó példával járni a gyerekek előtt – hangsúlyozza a férje. – A felnőttek viselkedése a gyerekek számára minta, követendő példa, ezért is nagyon fontos, hogy „saját életünket úgy éljük a gyerekek elé, hogy az vonzó és követhető legyen számukra.”  

Az asztalon heverő fotókat nézegetve Sándor bácsi tekintete ismét a fekete-fehér esküvői fényképre téved. 

– A szerelem több mint érzelem, sokkal több annál – pillant a feleségére –, mert ha csak érzelem, akkor az elmúlik-elmúlhat elég gyorsan. Én már gyerekkoromban megtanultam a szüleimtől, hogy amit kimondok, azért helytállok, és hogy nagyon fontos, hogy a szavamnak legyen tartása. Amikor 57 évvel ezelőtt az esküvőnkön kimondtam az igent, azt nem passzióból mondtam ki. Esküt tettem, és ha az ember komolyan gondolja és komolyan veszi az eskütételt, akkor az mély és kitörölhetetlen nyomot hagy a szívében és a lelkében. Mert a házassági fogadalmunk egy életre szólt!