„A fiúkkal vált teljessé az életünk” – beszélgetés az örökbefogadásról

Rita örömmel mutatja az első közös anya-fia fotójukat: a szívének oly kedves kép 2014-ben, a Hajdú-Bihar Megyei Területi Gyermekvédelmi Szolgálat épülete előtt készült, közvetlenül azután, hogy Erika és a férje hivatalosan örökbe fogadták a nagyobbik fiukat, és újdonsült anyukaként boldogan vette a karjába az akkor kétéves Marcit.

– A párom és én viszonylag későn ismerkedtünk meg, 28 éves voltam, amikor egymásba szerettünk – kezdi Rita. – A közös jövőnket tervezgetve mindkettőnk számára egyértelmű volt, hogy szeretnénk majd gyermeket, de csak 4-5 évvel később vágtunk bele a családalapításba.

Mint meséli, az elkövetkező hónapokban bármennyire várták a gyermekáldást, a gólya sehogy sem akart megérkezni hozzájuk.

– Időközben mindkettőnknél felmerültek olyan egészségügyi problémák, amelyek jelentősen csökkentették a teherbe esésem esélyeit. Elképzelhető, hogy idővel, hosszú évek múlva, több műtét és sok várakozás után akár össze is jött volna a baba, de egyrészt nagyon ódzkodtam a különféle hormonkezelésektől, másrészt talán türelmetlen is voltam, mert nem akartam idős anyuka lenni. Nálam az örökbefogadás soha nem volt tabutéma, nem idegenkedtem tőle. Mivel a férjemmel sziklaszilárdan eldöntöttük, hogy gyereket szeretnénk, úgy voltunk vele: ha a sors úgy hozta, hogy számunkra ez az útja annak, hogy szülővé válhassunk, akkor ezt a megoldást választjuk, bármilyen nehézségekkel is jár. Szerencsére a férjem teljes mértékben partner volt ebben a kérdésben, úgy gondolom, hogy másképp nem is érdemes és nem is szabad belevágni az egészbe.

„Marci nagyon gyorsan ’átkötődött’ hozzánk”

Rita elmondása szerint amikor benyújtották az örökbefogadásra való alkalmasságuk vizsgálata iránti kérelmüket, annyi volt a kikötésük, hogy 3 év alatti, egészséges gyermeket szeretnének örökbe fogadni.

– Mindennel együtt kb. két és fél évet vártunk Marcira – meséli. – Közben elvégeztük az örökbefogadásra felkészítő tanfolyamot, amit rendkívül hasznos tartottunk, majd megkaptuk az alkalmassági határozatot. A férjemmel a titkos örökbefogadás mellett döntöttünk (ahol az örökbefogadó és a vér szerinti szülők nem ismerik egymást – a szerk.). Marciról annyit tudtunk, hogy lemondtak róla, és hogy nevelőszülőknél él. Ebből a szempontból is szerencsések voltunk, mert a kisfiam egy szerető családban nevelkedett, és ez nagyon látszott rajta. Mielőtt végleg hozzánk került, 3 hétig ismerkedtünk, amikor is minden nap meglátogattuk és pár órát vele töltöttünk a nevelőszülőknél. A következő lépés az volt, amikor gyámhatsági engedéllyel elhozhattuk magunkhoz, ahol ismerkedhetett egy kicsit az itteni házzal, környezettel. Folyamatosan szoktunk egymáshoz, és közben a korához mérten próbáltuk felkészíteni őt arra, hogy hamarosan már nálunk fog lakni, és mi leszünk a szülei.

– Marci jól fogadta a váltást, olyannyira, hogy amikor a TEGYESZ munkatársai meglátogattak bennünket, meglepődve jegyezték meg, hogy a kisfiunk igazán gyorsan „átkötődött’ hozzánk. Marci egyébként is könnyen alkalmazkodó, nyitott gyerek: ami problémánk van, az igazából nem az örökbefogadásból adódik, hanem mert hiperaktív, figyelemzavaros. Rengeteg fejlesztésre visszük őt, ami sok pénzbe és időbe telik, de megpróbálok e téren is megadni neki mindent, amit tudok, hogy a legtöbbet hozzam ki belőle. Ehhez persze egy komoly szülői elhatározás és nem kevés kitartás szükségeltetik a részünkről.

A környezete pozitívan fogadta

Rita azt is hozzátette: számára sokat jelentett, hogy a családja és a környezete is abszolút pozitívan viszonyult ehhez a helyzethez.

– A történetünk szempontjából mindenképpen érdekes adalék, hogy az apukám örökbefogadó anya mellett nőtt fel, mert az édesanyja még csecsemőkorában elhagyta őt – magyarázza. – Utána az édesapja még egyszer megnősült, így aztán aput nem a vérszerinti anyja nevelte fel. Tehát apám valamilyen szinten megélte ezt a helyzetet, és különösen örült, hogy lett egy gyerekünk, aki ráadásul vele egy napon született. A munkahelyemen is abszolút pozitívan álltak az örökbefogadáshoz. A főnökömnek jeleztem már 2 évvel korábban, hogy folyamatban van egy ilyen procedúra, tehát tudott róla, ezzel együtt kicsit váratlanul érte, amikor közöltem vele, hogy van egy Marcink… A munkatársaim közül egy-két kollégában valószínűleg felmerült a kérdés, vajon tisztában vagyunk-e vele, hogy mire vállalkoztunk. Ha nem is mondták ki szemtől szembe, érződött, hogy túl nagy vállalásnak tartják az örökbefogadást.

„Fontos, hogy kezdettől fogva őszinték legyünk a gyerekkel”

Kérdezem Ritától, mikor mondták el Marcinak, hogy örökbe fogadták.

– A családi krónika szerint annak idején apukámnak nem mondták meg, hogy az örökbefogadó anyja nem az édesanyja: 11-12 éves lehetett, amikor ez kiderült, és bár imádta az anyukáját, nagyon megviselte, hogy mástól tudta meg az igazságot – jegyzi meg Rita. – Nagyon fontos, hogy kezdettől fogva őszinték legyünk a gyerekkel. A tanfolyamon is azt tanították a szakemberek, hogy célszerű a legeslegelején elmondani neki, természetesen a korának megfelelő módon, hogy örökbe fogadták. Mi az örökbefogadásról szóló mesekönyvekkel kezdtünk, és Marci nagy érdeklődéssel hallgatta a történeteket. Óvodás korában sokkal jobban foglalkoztatta őt ez a kérdés, amíg meg nem értette. Akkoriban esténként elalvás előtt rendszeresen azt kérte: ”Anya, mondd el az örökbefogadásom történetét”. Aztán ahogy nőtt, egyre értelmesebben lehetett vele erről beszélgetni. Megértette, hogy nem én szültem őt, hanem egy másik néni, aki nem tudta volna felnevelni őt, ezért örökbe adta nekünk, és így lettünk mi az igazi szülei. Egyszer az óvodában mintegy érdekességképpen el is újságolta az óvó néninek, hogy „amúgy én egy másik néni pocakjából születtem”. Az iskolában sem vertük nagy dobra, hogy Marci örökbefogadott gyerek. Ha ő úgy érzi, hogy elmondja valamelyik barátjának, osztálytársának, mint ahogy volt is példa erre, az a saját döntése. Nyilván a szülők előbb-utóbb tudomást szereznek róla, hogy mi a helyzet, és ha valaki rákérdez, akkor készséggel mesélek erről.

„Tesó az kell!”

Ritáék története öt évvel ezelőtt vett újabb fordulatot, amikor a családjuk új taggal bővült.

– Én minimum két gyereket szerettem volna, mert azt mondtam, hogy „tesó az kell!” – teszi hozzá Rita mosolyogva. – Nekem is van testvérem, úgyhogy tudom, mit jelent és milyen fontos lehet ez a kapcsolat. A férjemmel azt szerettük volna, ha van Marci mellett is egy testvér, akivel hasonló a sorsuk. Zsomborra másfél évet vártunk, de az az időszak már nem tűnt olyan hosszúnak, mert akkor már ott volt nekünk a nagyobbik fiunk, aki bőven adott feladatot. Zsombi 13 hónapos korában került hozzánk, szintén titkos örökbefogadás útján. Marci, aki 4 éves volt akkor, borzasztó nehezen élte meg a „trónfosztást”. Iszonyatosan féltékeny volt a tesójára, eleinte többször azt kérte, hogy vigyük vissza az öccsét. Nagyon imádta azt a helyzetet, amikor még egyke volt és csak rá figyeltünk, és nehezen vette tudomásul, hogy Zsombi érkezésével már nem tudtunk mindig csak rá figyelni. Azóta az is kiderült számunkra, hogy a hiperaktív gyerekeknek az átlagosnál nagyobb igényük van arra, hogy rájuk koncentráljanak. Úgyhogy Marci részéről rendesen dúlt a testvérféltékenység, és nem kevés energiám ment rá arra, hogy elfogadtassam vele, hogy lett egy tesója. Hála istennek, mostanra már elmúlt a kritikus időszak, a két fiú ma már jól kijön egymással. A fiús csatározások persze most is vannak, de ölelkezések is, úgyhogy most már teljesen normális a viszonyuk.

Ahány gyerek, annyiféleképpen éli meg ezt a helyzetet

Zsombi most 6 éves, már iskolás, az anyukája elmondása szerint nagyon érett gyerek, nyugodt, kiegyensúlyozott kisfiú.

– Mivel ő 13 hónaposan került hozzánk, teljesen másképp élte meg a nevelőszülőktől való elszakadást, mint Marci – mondja Rita. – Nála nem éreztem azt, hogy hiányoznának neki a nevelőszülők, sokkal gyorsabban elfelejtette őket, mint a bátyja annak idején. Zsombinál később került terítékre az örökbefogadás témája is: vele is olvasgattuk az örökbefogadásról szóló könyveket, de ő korántsem kérdezgetett annyit erről, mint Marci. Mi több, az elején csodálkozva kérdezte, hogy „én is nevelőszülőknél voltam?”, tehát ő nem nagyon emlékezett rá. Mostanában időnként szóba kerül ez a téma, de alapvetően Zsombit kevésbé érdekli. Az is lehet, hogy az első fiunknál még bennem is erősebb volt az élmény, talán nagyobb hangsúlyt fektettem arra, hogy a gyerekem minél előbb legyen tisztában a helyzettel, a másodiknál talán már kevésbé „erőltettem”. Meg nyilván ahány gyerek, annyiféleképpen éli meg ezt a szituációt. A legfontosabb, hogy a fiaim ma már édestestvérként szeretik egymást. Egyébként mindkettőjüknek van vérszerinti testvére, amit idővel természetesen megmondunk majd nekik.

Mi lesz, ha érdeklődni kezd a gyökerei iránt?

– Nekünk természetes ez a helyzet, miközben nem egy ismerősünktől hallottuk már: ők lelkileg képtelenek lennének felvállalni egy ilyen szituációt – teszi hozzá az anyuka. – Sok örökbefogadó szülő leginkább attól tart, mi lesz, ha felnő a gyereke, és érdeklődni kezd a gyökerei iránt. Azt gondolom, ha bármelyikük tizennyolc évesen azt szeretné majd, hogy keressük meg az életet adót, akkor támogatnunk kell őt abban, hogy találkozzon a vér szerinti szülőjével, hogy megnyugodjon a lelke. Ha majd eljön az az idő, biztosan lesz bennem némi szorongás, hogy vajon hogyan éli meg a gyerekem a találkozást az életet adójával, de ez most még olyan távol van, hogy még nincsenek negatív érzéseim ezzel kapcsolatban. Reményeink szerint addigra olyan erős kapcsolat alakul ki bennük az irányunkba, amit semmi és senki nem veszélyeztethet.

„Jó érzés, hogy megírtam a történetünket”

Két évvel ezelőtt Rita nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy Örökre címmel könyvet írt a gyermekeinek az örökbefogadásukról.

– Alapvetően két dolog motivált: az egyik az írás maga, mert gyerekkorom óta vágytam arra, hogy könyvet írjak, csak eddig nem találtam hozzá igazán jó témát – meséli. – Másrészt azt gondoltam, hogy az örökbefogadás még mindig sokak számára ismeretlen terület, illetve lehetőség, és van, aki számára egyenesen tabutéma. Sokan tartanak tőle, részben azért, mert rengeteg tévhit kering a köztudatban ezzel kapcsolatban. Ezért is szerettem volna megosztani a saját tapasztalataimat, és beszélni arról, hogy mi miként birkóztunk meg a nehézségekkel, hogyan oldottunk meg a kihívást jelentő helyzeteket, mit mindent tanultunk az elmúlt évek során, és hogyan éltük meg a két gyerekünk örökbefogadását.

– Jó érzéssel töltött el, hogy megírtam a történetünket, és eleinte sok energiát is öltem abba, hogy minél többekhez eljusson a könyvem, még honlapot is készítettem neki. Mostanában kevesebb időm van foglalkozni vele, pedig különösen azok számára lehet hasznos olvasmány, akik úgy érzik, hogy készen állnak az örökbefogadásra, de valami miatt mégsem mernek belevágni. Mint kiderült, szép számmal akadnak ilyen párok. Miután megjelent a könyvem, nagy érdeklődés mutatkozott iránta. Nagyon sokan elmesélték, hogy ők is gondolkoztak az örökbefogadáson, míg mások arról számoltak be, hogy több olyan ismerősük van, akik örökbefogadott gyermeket nevelnek. Megnyíltak nekem az emberek, és ez rendkívül jólesett.

„Van két csodálatos gyermekünk, és mi így vagyunk egy család”

Rita arról is őszintén mesél, hogy az elmúlt években többen megkérdezték tőle: számára mi jelentette a legnagyobb nehézséget az örökbefogadásban.

– Erre a kérdésre nem könnyű válaszolni, mert az, hogy mi a nehéz, meglehetősen relatív – vélekedik. – Van olyan ismerősöm, aki a meddőségi problémái miatt 10 évet várt arra, hogy a lombikprogram segítségével gyermeke szülessen. Le a kalappal előtte! Szerintem az ő küzdelmük sokkal megterhelőbb procedúra volt, mind fizikailag, mind lelki értelemben, mint az, hogy mi örökbe fogadtuk a fiúkat. Mások viszont a mi döntésünket tartják emberpróbálónak, ugyanakkor elismerésre méltónak. Nyilván nem könnyű elfogadni és feldolgozni azt a helyzetet, hogy nem lehet saját gyermekünk: nekünk szerencsére sikerült, ezért is próbálunk segíteni másoknak. A saját példánkkal igyekszünk erőt adni azoknak az örökbefogadást fontolgató szülőknek, akik kételyeik és félelmeik miatt nem mernek belevágni az adoptálásba. Számunkra a fiúk nevelésében az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy Marci hiperaktív, de ez a probléma nem függ össze az örökbefogadással. Amit viszont semmiért nem adnék: van két csodálatos gyermekünk, és mi így vagyunk egy család. A fiúkkal vált teljessé az életünk, és ez leírhatatlan érzés, szavakkal nehezen megfogalmazható boldogság! Nekem nincs vér szerinti gyerekem, de úgy érzem, ha lenne, őt sem szerethetném jobban, mint Marcit és Zsombit.

(fotó: privát)