„Egy feladatom van: hogy segítsek” - Méltó búcsú az elmenőktől 2.

Ferdinandy Nóra interjúnkat egy örömteli hírrel kezdi: idén októberben 20 éve, hogy gyógytornászként dolgozik a Magyar Hospice Alapítványál. Munkájára egyfajta küldetésként tekint és hiszi, hogy nem ő választotta ezt a hivatást, hanem a hivatás választotta őt. Hospice cikksorozatunk 2. részét olvashatják. 

– Fiatalon házasodtam és váltam édesanyává, így csak a GYES után kezdtem el aktívan dolgozni a szakmámban – mondja Nóra. – 2002-ben kerültem az alapítványhoz, de egészen 2005-ig itt még nem volt felvőbetegellátás, csak otthonápolás. Addig azon a részlegen tevékenykedtem, később pedig elkezdtem fekvőbetegekkel is foglalkozni. 2010-ben bevezették az otthonápolási szolgáltatást gyermekek számára is, így immáron három területen folyik a munka. Egy orvosokból, ápolókból, pszichológusokból és gyógytornászokból álló komplett csapatban dolgozunk, amelynek valamennyi tagja elhivatottan igyekszik segíteni a pácienseken. Félállásban dolgozom és a hospice mellett más, gyógytornával kapcsolatos tevékenységeket is végzek. Ez azért fontos számomra, mert kicsit kompenzálja az ápolói munkából fakadó nehézségeket. 

„Mi nem omolhatunk össze” 

Az első idők tartogattak kihívásokat Nóra számára, de – ahogy ő mondja – mára megedződött.  

– Nem titok, hogy eleinte nehéz volt megtalálni azt az egyensúlyt, ami a páciensek és a köztem lévő kapcsolat optimális kialakításához szükséges. Határokat kellett húznom annak érdekében, hogy a látottak ne viseljenek meg annyira, hogy az a magénéletemre is hatással legyen, ugyanakkor együtt érző és közvetlen tudjak maradni. Utóbbi egyáltalán nem volt nehéz – természetemből adódóan empatikus embernek tartom magam –, viszont fejben kicsit át kellett állnom. Természetes, hogy sajnáljuk a betegeket, de arra senkinek nincs szüksége, hogy szánakozva, a könnyeinkkel küszködve ápolják. Nem beszélve arról, hogy ha elmennek, akkor mi nem omolhatunk össze. Nekem egy feladatom van: hogy segítsek. 

„Elfogadja, hogy már nem fog meggyógyulni” 

– Azon túl, hogy törekszem arra, hogy lelkileg ne kerüljek túl közel hozzájuk, nagyon megható, hogy mennyire a bizalmukba fogadnak. Sokan a baráti körüket, időnként még a családtagjaikat is kizárják az életükből, mert nem szeretnék, ha ilyen állapotban látnák őket. Minket viszont befogadnak. A visszajelzéseik is sokat jelentenek nekem: jó látni, hogy a súlyos állapotromlásuk ellenére tudunk javítani az életminőségükön. A pozitív hozzáállásukban nagy szerepet játszik a pszichológus kollégák áldozatos munkája, mert a terápia során a páciensek többsége végül eljut a tagadásból az elfogadásig. Elfogadja, hogy nagyon beteg és már nem fog meggyógyulni.  

Minden páciensnek ugyanolyan bánásmód jár 

A Hospice Ház munkatársait szupervízióval segítik, illetve a munka megkezdése előtt egy tanfolyamot is el kell végezniük. 

– A Covid előtt rendszeresen tartottak csoportos szupervíziót nekünk, ahol átbeszélhettük a nehézségeket és megoszthattuk egymással a tapasztalatainkat. Ez jelenleg egyénileg működik. A kötelezően elvégzendő hospice tanfolyamon pedig különböző szituációs gyakorlatokkal készítettek fel minket a ránk váró feladatokra. Azt is meg kellett tanulnunk, hogy félretegyük az érzéseinket és minden pácienst ugyanúgy kezeljünk, legyen szó egy 70 éves idősebb úrról vagy egy 3 éves kisgyermekről. Nincs kivétel. Viszont emberek vagyunk, így teljesen érthető, hogy akaratlanul is, de kialakul valamiféle kapcsolat közöttünk. Van, akivel szorosabb és van, akivel kevésbé; ez a kölcsönös szimpátiától függ. Több betegemtől hallottam, hogy szinte már családtagként tekint rám, ami nagyon jól esik, de nekem nem szabad akképpen tekintenem magamra. Ugyanez igaz abban az esetben is, ha egy egészségügyi dolgozó egyik hozzátartozója lesz beteg, mert ő abban a helyzetben családtag és nem orvos vagy ápoló. Ezt mindenképpen figyelembe kell venni és szét kell tudni választani. 

„Annyi idős volt, mint a kislányom” 

– Soha, egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy feladom. Pedig az első gyermekpáciensem egy 14 éves kislány volt, épp egyidős az én kislányommal. Akkor azt gondoltam magamban: rendben, ez most egy hatalmas próbatétel. Ha végig tudom csinálni, akkor bírni fogom hosszabb távon is. Ez a „hosszabb táv” már 20 éve tart (mosolyog). Azt kellett tudatosítanom magamban, hogy attól még, mert ez a gyermek beteg, az nem jelenti azt, hogy az enyém is az lesz. Van azonban olyan kolléga, aki nem tud velük úgy foglalkozni, hogy közben ne sérüljön lelkileg, ezért inkább csak felnőtteket vállal. Ez is teljesen érthető. 

Nem csak rákbetegeknek segítünk 

– Még mindig dolgozom, de már kevésbé aktívan, mint anno; most a családé a főszerep az életemben. A lányom már 28 éves és megajándékozott egy unokával, több időt tölthetek velük is. Viszont nem panaszkodom, hiszen az elmúlt két évtizedben – a betegápolás mellett is – sok szépet megélhettem a hospice által. Jártam külföldön (Angliában, Németországban), konferenciákon vettem részt, gyakorlatoztam. Olyan is volt, hogy az elismert zongoraművész, Fellegi Ádám fuvarozásában segédkeztem, mert több betegünk is a zongoramuzsika szerelmese volt. Ezekre a pillanatokra mindig csodálatos érzés visszagondolni. Az egyik legkedvesebb emlékem pedig egy kis betegemhez kötődik. Fontos ehhez tudni, hogy nemcsak daganatos betegségben szenvedő páciensek kerülhetnek gyógyíthatatlan állapotba, hanem más okból kifolyólag is megbetegedhetnek, például vírusfertőzéstől, genetikai rendellenesség miatt. Jártam egy fiúhoz, aki éppen egy ilyen vírusfertőzés következtében szorult ápolásra. Az egész idegrendszere érintett volt, de szellemileg teljesen ép maradt. Járt iskolába, levizsgázott; sokáig tornáztattam őt. Két éve, 16 évesen hunyt el. Bár a családját nagyon megviselték a történtek – a fiú könnyebben el tudta fogadni az állapotát, mint a hozzátartozói –, de végül ők is az elfogadás útjára léptek. Kapcsolatban maradtunk, és a kisfiú bátyja végül nálunk töltötte a kötelezően elvégzendő gimnáziumi szociális gyakorlatát. A hospice ház kerti munkáiban vett részt.  

– Úgy érzem, hogy megtaláltam itt a helyem. Eleinte nagy kérdőjel volt bennem, hogy lehet-e ezt a munkát „szépen” csinálni. 20 év után azt mondom, hogy nem is lehet másként, csak szépen. 

Háromrészes cikksorozatunk záró részében arról olvashatnak, hogyan telik egy ünnep a hospice házban.