Popovtól Jokerig – Kell félni a bohócoktól?

A farsangi időszakban vagyunk, szinte biztos, hogy a legtöbb oviban, iskolai bálon felbukkan egy-két bohóc. Mégis sokat hallani arról, hogy a gyerekek, vagy még inkább a felnőttek viszolyognak a bohócoktól.

– Mindentől lehet az embereknek fóbiájuk, de a bohócok nem érdemlik meg, hogy féljenek tőlük, hogy rosszra használjuk a karakterüket. „A cirkuszművészetben rejlő mentálhigiénés eszközök” témában írtam a szakdolgozatomat, ebben azt is vizsgáltam, hogyan hat a közönségre a cirkusz, a bohócok, szenteltem egy fejezetet az irreális bohóciszonynak, a coulrofóbiának is. Artisták azt mondják rám, hogy a bohócok védőügyvédje vagyok, mert valóban nagyra tartom őket. A cirkusz alappillérei a bohócok, szomorú, hogy a karakterüket elviszik egy negatív, rossz irányba.

De mégis honnan indulhatott ez a kettős megítélés?

– A bohóckarakter az udvari bolondok korából indult, nekik mindent elnéztek, az öltözékük, arcfestésük mögé bújva kifigurázhatták a nagyurakat, nevethettek rajtuk, az volt a feladatuk, hogy görbetükröt mutassanak a világnak. Évszázadok teltek el úgy, hogy a bohóc egy kedves, vicces figura volt. Véleményem szerint a horrorbohóc „karakter” megszületése a 70-es évekre tehető, amikor a Pogo bohócként szülinapi zsúrokon és kórházakban is dolgozó John Wayne Gacy nevű sorozatgyilkos piros, kék, fehér színekre festett arccal, hatalmas parókában édesgette magához az áldozatait. 33 fiút és férfit ölt meg. A történet bejárta a világot, és a bűncselekmény-sorozat a „Gyilkos bohócként” vált ismertté. Aztán hasonló figurával operált a Stephen King-féle „Az” című film is. A szereplő olyan dolgokat művel, hogy minél gusztustalanabb, irreálisabb legyen. Ő valóban horror-bohóc, de bármi másnak is öltöztethették volna, nem a bohócsága teszi félelmetessé, hanem amit elkövet, ám a nézőkben a kettő összemosódik.

A legújabb Joker személyisége már egy új szemléletből mutatja be a félelmet keltő bohóc figuráját, de az sokkal inkább egy szomorú, emberi történet. Ami azonban mélységesen elkeserít szakemberként és bohócrajongóként is, hogy egyre több farsangi bálon öltöznek, pontosabban öltöztetik a szülők az „Az”-t vagy Jokert idéző bohócnak a gyerekeket. Ezek nem véletlenül korhatáros filmek… Szép lassan eltűnhetnek a klasszikus bohócjelmezek.

Az is egy sztereotípia, hogy a bohócok szomorú emberek? Ez Fellinitől jön?

– Azt várjuk a bohóctól, hogy nevettessen, kimozdítsa az embereket a komfort zónájukból. De nem minden bohóc ilyen. Ott van például a világhírű orosz Popov. Voltak persze vicces jelenetei, de volt olyan is, amikor együtt lehetett vele szomorkodni. Az egy tévhit, hogy a bohócnak mindig nevettetni kell.

Talán az is a népszerűségvesztés egyik oka lehet, hogy több, gyengébb minőségű cirkuszban már túlságosan, idegesítően szerencsétlenkedő a bohóc, vagy éppen agresszíven próbálja bevonni a közönséget a produkciójába.

– Én vagyok a bohócok legnagyobb rajongója, de a legnagyobb kritikusuk is. Sokféle bohóc van. Egy-egy fenékberúgás talán még belefér, mert a gyerekek nevetnek rajta, hiszen ők ilyet nem tehetnek meg, de van az a pont, amikor már valóban kínos lehet, amit a porondon látunk. Fontos, hogy megmaradjon a bohóc eleganciája. A bohóc a legjobban képzett artista a cirkusz világában, zsonglőr, állatidomár, zenész is lehet egy személyben. Szerintem ő a cirkusz pszichológusa, neki kell a legjobban érteni és érezni a közönséget, reagálnia rájuk. Nagyon kell ismernie az embereket, az a pár másodperc áll rendelkezésére, hogy felmérje a közönséget, amíg kisétál a függöny mögül a porondra. Látnia kell, hogy ki az, aki nem akar szerepelni, ha a néző nem veszi fel a szemkontaktust, nem szabad erőltetnie a közös produkciót.

De nem mehetünk el szó nélkül a bevásárlóközpontokban felbukkanó, „önkéntes lufihajtogatók” mellett sem, akik néha olyan egészen rémisztő arcot tudnak magukra festeni, hogy az ember még felnőttként is megretten, ráadásul a viselkedésük is sokszor arrogáns, tolakodó. Na és itt értünk el egy másik kritikus ponthoz: nagyon nem mindegy, hogy milyen a maszk. Manapság már a profi cirkuszi bohócok sem viselnek teljes festést, hogy ne keltsenek félelmet, inkább csak a mimikát hangsúlyozzák.

Van saját tapasztatod is bohócként, hiszen amellett, hogy mentálhigiénés szakemberként artistákkal dolgozol, Duda bohócként sok-sok gyerekzsúron felbukkantál korábban. Előfordult, hogy tőled is megrettentek a kicsik?

– A kicsi gyerekeknek nincsenek meg ezek a filmekből szerzett félelmeik. A gyerek általában azért félhet, mert nagyon figyeli a szülőt, és ha tőle ezt látja vagy hallja, átveheti a félelmet. De olyan is előfordulhat természetesen, hogy korábban már megijedt valahol, valamikor egy bohóctól. Szinte minden szülinapon, ahol jártam, volt olyan kisgyerek, aki félt, már előre szóltak, hogy számítsak rá. Aztán a végén mindig úgy alakult, hogy a rettegős gyerkőc ott ült az ölemben. Ha a gyerek megérzi, hogy jószándékú, barátságos a bohóc, akkor elindul egy bizalmi folyamat. Voltak olyan gyerekek, akik az arcfestésnél, vagy amikor együtt varázsoltunk, nekem, vagyis Duda bohócnak mondták el a legnagyobb titkaikat. Sőt, olyan is előfordult, hogy a szülők is. A maszk megnyitotta az embereket.

Nem hiszem, hogy a bohócdoktoroktól bárki félne…

– Rajtuk jóformán csak a piros orr van, hogy minél kevésbé legyenek félelmetesek. Eredendően jókedv és nevetés társul a bohóckarakterükhöz. Ott a nevetés gyógyító hatását alkalmazzák, hiszen a nevetés bizonyítottan olyan biológiai folyamatokat indít el, ami jótékonyan hat a testre, felszabadít, oldja a feszültséget, a stresszt és persze a figyelemelterelés is célja a kórházi segítőknek.

Téged mi fogott meg gyerekkorodban a bohócokban, hogyan lettél ekkora rajongó?

– Talán az, hogy nagyon jó élményeim voltak a cirkuszban. A bohócok nekem mindig a vidámságot jelentették. Jó lenne, ha a következő generációknak lenne még ebben részük, és értékelnék ezt a fajta szórakoztatást, de sajnos már kevés a jó bohóc. Pedig világhírű, nagynevű magyar bohócaink voltak, például Eötvös Gábor, akinek a „Van másik!”, produkcióján is generációk nőttek fel, erre mindenki szeretettel gondol. A jó bohóc kortól függetlenül mindenkit meg tud nevettetni és ez óriási érték. Ne nézzük „más szemüveggel” őket, mert nem érdemlik meg.

(Fotó: Duda bohóc/ Shutterstock)