Akkor régen, tudom, október harmincadika volt – egy levelet fogalmaztam. A levél hátterében halvány szorongás ült, az egészben pedig kiáltó remény. De erről akkor nem beszéltem. A levél az említett kiskamasznak szólt, aki egy nappal azelőtt született. Ő volt a hatodik unoka.

„Kicsi Viola! Látod, nagy elszánással ültem neki ennek a levélnek és most nem is tudom, hogyan és hol kezdjem. Talán ott, hogy amikor megláttalak, gyorsabban kezdett dobogni a szívem, elhomályosult kicsit a szemem, és arra gondoltam, Istenem, de jó, hogy megérkeztél. Aztán arra, hogy milyen jókor és jó időben toppantál be. Az is eszembe jutott, vajon honnan tudják ilyen okosan kiválasztani az ilyen kis bikficek, mint te, hogy mikor és hova érkezzenek…

Súg nektek valaki?

Vagy küldenek?

Milyen útipoggyászt kaptál?

Milyen üzenetet hoztál onnan, messziről?

Tudod, mi itt, ebben az ajándékba kapott, egyszervolt-holnemvolt világunkban elég feledékenyek vagyunk. Elfeledjük, miért jöttünk, mi a dolgunk. Csak rohanunk, érdektelen dolgok után futunk, és fut velünk az idő. Úgy kell kutakodnunk, keresnünk, sokszor már későn, öregen, hogy mire is érkeztünk ide, ahová most te frissen jöttél.

Az üzenet, amit hoztál, neked még ott ragyog a homlokodon. A miénken sokszor már nem látszik a redőktől, ráncoktól, a bizalmatlanul összehúzott szemöldökünktől. Pedig ott van, ott ragyog minden szempárban, minden homlokon, csak meg kellene nyugodnunk. Meg kellene találnunk újra a csöndet és a békességet, ami körülötted olyan hatalmas. Azoknak is bőven jut belőle, akik csak úgy melléd telepednek.

Olyan jó lenne itt maradni közel hozzád, sokáig. Csak úgy hallgatni volna jó. Beszélni se kéne. Csak nézni, nézni téged, belefeledkezni a puha, finom arcocskádba, a vonásaid közé bújni, amik olykor mosolyra hasonlító grimaszba rándulnak.

Vajon mire gondolsz ilyenkor?

Még ott vagy a lebegésben, ahol kilenc hónapig otthon voltál?

Vagy éppen minden szuszogó levegővétellel furcsállva szokod ezt az új világot?

Vagy az üzenetre gondolsz, amit hoztál?

De jó lenne csak sejteni is…

Ahogy nézlek, egyre biztosabban érzem, te magad vagy az Üzenet. Veled üzentek, ahogy minden kicsi gyerekkel. Hogy szeretve vagyunk, hogy bizalommal vannak irántunk, hogy megint ajándékot kaptunk.

Erről szól a te születésed is, kicsi Viola.

Ilyenkor elhisszük, de még inkább minden sejtünkkel érezzük, hogy szép és kerek ez a világ, ahová ilyen csodák érkeznek. Mert minden ember csoda. Megfejthetetlen, kibogozhatatlan. És amikor ilyen kicsi babát látunk, kétnaposat, még nincs bennünk kétely, hogy el is higgyük.

Nőj nagyra és őrizz meg mindent, amit magaddal hoztál, kicsi Viola!”

Nézek az eltekerő kiskamasz után és már nehezen tudom felidézni a halvány szorongást, ami az érkezését beárnyékolta. Egy rendellenes érgyökérzet volt ez, ami a szív és a tüdő között összeszorította a légcső kivezetését. A kisbaba nehezen vette a levegőt. Így élt hónapokon át. Mert várni kellett, hogy megerősödjön. És ő okosan spórolt minden mozgással, hogy be tudja osztani azt a kevés levegőt, amihez hozzájutott.

Még nem volt egyéves, amikor megműtötték. A légcsövet megszabadították a szorongató erektől. Mint amikor víz alól bukkan föl az ember, úgy lélegezte be a könnyen érkező levegőt a kisbaba, és látványosan kezdett örülni a szorítástól megszabadított életnek. Ügyes voltál, kicsi Viola. És áldottak az orvosok. Az őrangyalodról nem beszélve, aki derekasan tette a dolgát.

Hát csak ez suhant át a fejemen, amikor a gát felé tekerve a nyeregből még megdicsérted a sárga szemüvegemet.