Francia Zsuzsanna az USA-ban nőtt fel, és jelenleg is ott él. A kétszeres olimpiai bajnokkal meghatározó emlékekről, családról és az édesanyjától, Karikó Katalintól kapott útravalóról beszélgettünk.

Adrienn barátnőmmel a gimnáziumban egy osztályba jártunk, úgyhogy lassan 40 éve tart a barátságunk. Adri 1992 óta az Egyesült Államokban, San Diegoban él, ahol jó pár évig az ottani Magyar Ház elnökeként tevékenykedett. Legutóbbi telefonbeszélgetésünk alkalmával a privát témák mellett a friss Nobel-díjas Karikó Katalin neve is szóba került, amikor is a barátnőm megjegyezte: a Magyar Házban már többször találkozott a világhírű biokémikus lányával, a kétszeres olimpiai bajnok evezős Francia Zsuzsával. Nekem persze több sem kellett, rögtön megkértem Adrit, hogy szerezze meg Zsuzsi elérhetőségét, és ha már úgyis ismerik egymást, kérdezze meg tőle, adna-e interjút a csalad.hu-nak.

Pár nappal később már online beszélgettem Zsuzsival, aki elárulta, hogy nagyon ritkán ad interjút, de az Adriennel való jó ismeretségére való tekintettel ezúttal kivételt tesz. Én pedig felettébb örültem ennek a lehetőségnek, annál is inkább, mert Zsuzsiban egy igazán rokonszerves, kedves, közvetlen, rendkívül jó humorú, sokat mosolygó kétgyermekes anyukát ismertem meg, aki annak ellenére – vagy éppen azzal együtt –, hogy az Egyesült Államokban nőtt fel, nagyon jól beszél magyarul.  

Ezek szerint rendszeresen megfordulsz a San Diego-i Magyar Házban?

– A Ház a város egyik legszebb területén, a Balboa Parkban található. Amikor tudok, elmegyek a rendezvényeikre. A magyar nemzeti ünnepeken mindig színvonalas műsorral készülnek, karácsonykor és húsvétkor összejöveteleket rendeznek, emellett koncerteket, előadóesteket, más színes programokat szerveznek. A felnőtteknek nyelvtanfolyamot biztosítanak, és vasárnaponként Magyar Iskola várja a gyerekeket.    

Magyarországra milyen gyakran jársz?

Általában évente hazalátogatok, azt hiszem, az idei volt az első év, ami kimaradt. A kisfiam februárban lesz hároméves, a kislányom pedig novemberben született. Két kisgyerekkel útra kelni már nagyobb kihívást jelent, mint eggyel, ráadásul dolgozom is, mert már visszatértem a munkába, úgyhogy ebben az évben nehezen tudtuk volna megszervezni az utazást.

Olvastam, hogy gyermekkorodban rendszeresen az itthoni nagyszüleidnél töltötted a nyári szünidőt. Milyen emlékeket őrzöl ezekről a vakációkról?  

– Valóban annak idején minden nyáron hazautaztam, és olyankor 2-3 hónapot töltöttem Magyarországon. Rendszeresen meglátogattam a keresztanyámat Budapesten, akivel nagyon szoros a kapcsolatom. Minden évben jártam az apai nagymamámnál Kisteleken, de a legtöbb időt Kisújszálláson töltöttem, anyukám édesanyjánál. Az ottani kisvárosi élet nagyon izgalmas volt számomra. A zöldségeket a kertből vittem be az ebédhez, segítettem a nagymamámnak behozni a tojásokat a tyúkólból. Tetszett a sok állat, a gyümölcsös, jókat játszottam az udvaron, és biciklivel jártunk a strandra. Számomra az ottani közeg teljesen más világ volt, mint amilyenben Amerikában felnőttem, de hihetetlenül élveztem és értékeltem a kisvárosi életet. A nagymamám isteni finomakat főzött, én pedig próbáltam segíteni neki a konyhában. Az öreglebbencs volt az egyik kedvencem, de a mamám süteményeit, a fánkot és a dobostortát is nagyon szerettem. A Kisújszálláson töltött nyarak mély nyomot hagytak bennem. Még egyetemistaként is visszajártam oda minden nyáron, de akkor már nem tudtam olyan hosszú időre menni, mert időközben elkezdtem evezni, ami sok kötöttséggel járt. Később a nagymamám a fővárosba költözött a keresztanyámhoz, így amikor Budapesten jártam, mindkettőjükkel találkoztam. Az is izgalmas és élményekkel teli időszak volt, de a szívem ott maradt a vidéki házban.

Édesanyád, Karikó Katalin Nobel-díjas biokémikus, aki elszánt és rendkívül elhivatott kutatóként már a nyolcvanas évektől kezdődően komoly tudományos munkát végzett. Gyerekként hogyan élted meg azt, hogy ő rengeteget dolgozott?

– Mivel ebbe a helyzetbe születtem bele, számomra ez volt a természetes. A szüleim mindketten nagyon szorgalmasak voltak, és mindenért nagyon megdolgoztak. Még hétvégén sem tétlenkedtek. Apukám, aki mindig mindenben támogatta anyukámat, igazi ezermesterként az összes dolgot megcsinálta a ház körül. Ő újította fel a házunkat, ablakot cserélt, csempét rakott. Gyerekkoromban sokszor próbáltam segíteni neki, de azt hiszem, inkább csak hátráltattam őt a munkában. Anyukám pedig, amikor nem dolgozott és nem a komputer előtt ült, többnyire főzött hétvégén. Kevesen tudják különben, de anyukám remek szakács, nagyon finomakat főz és süt. Isteni tortákat készít. Vasárnaponként gyakran hosszú órákat töltött a konyhában. Hozzáteszem, mint mindennel, a főzéssel is spórolni próbáltunk. Gyerekkoromtól kezdve azt láttam, hogy a szüleim mennyire igyekeznek, és úgy gondoltam, ha ők ilyen szorgalmasak, akkor nekem is annak kell lennem.  

Anyukád szigorúan nevelt?

– Elég szigorúan, de mindig következetesen. Felállított bizonyos szabályokat, amiket be kellett tartanom, de azért nem vette túlságosan komolyan ezeket. Inkább a példamutatásával nevelt. Sokat viccelődtünk, és mivel nincs testvérem, sokszor őt hívtam, hogy játsszon velem. Olyankor általában kosaraztunk, meg tollaslabdáztunk. Egy időben anyukám rendszeresen hosszú távokat futott, mert készült a maratonra, sőt, le is futotta. Én pedig különösen élveztem, amikor edzés közben biciklivel kísértem őt, és egyfolytában biztattam.  

Otthon sokat mesélt a munkájáról?

– Gyerekkoromban rendszeresen előfordult, hogy leültetett bennünket az édesapámmal, és lelkesen elmesélte, milyen eredményeket ért el a kutatásaiban, milyen új dolgot tanult vagy fedezett fel. Apukámmal általában nem nagyon értettük, hogy anyu miről beszél, többnyire csak mosolyogtunk és bólogattunk, de jó volt látni, hogy milyen izgatott és boldog, amikor ezekről a dolgokról mesél. Rendületlenül hitt benne, hogy a kutatásai „valamire jók lesznek”.  

Mi a legfontosabb dolog, amit tanultál tőle?

– A kitartást. Anyukám mindig azt mondta, ahhoz, hogy az álmunk megvalósuljon, meg kell küzdenünk, meg kell dolgoznunk érte, mert ha nem vagyunk elég szorgalmasak, és nem fektetünk bele elég munkát, akkor az álom álom marad. Igazából ez volt a legfontosabb, amit útravalóként magammal hoztam tőle. Anyukám mindig arra biztatott, hogy pozitívan álljak a dolgokhoz. Ha valami nem sikerült neki, vagy ha nehézségekkel találta magát szemben, ahelyett, hogy magába roskadt volna, azt nézte, mi az, amin változtatni tud ahhoz, hogy elérje a célját. Minden tőle telhetőt megtett azért, hogy megvalósuljon az elképzelése. Úgy volt vele: ha már engem erre a hozzáállásra tanít, akkor ebben is példát kell mutatnia.

A középiskola elvégzése után a Pennsylvaniai Egyetemre jártál, ott kezdtél versenyszerűen sportolni. Miért éppen az evezést választottad?  

– Az első évben nem ment a tanulás, egyedül magyar nyelvből tudtam jó jegyeket szerezni. Igazából nem találtam a helyem az egyetemen. Ugyanakkor az életemnek mindig része volt a testmozgás, korábban több sportágat kipróbáltam, és bár egyikben sem jeleskedtem kiugróan, a sport rendszert adott az életemnek, és segített jól beosztani az időmet. Az egyetemen az evezés volt az egyetlen sport, amelyet kezdőként űzhettem, úgyhogy csatlakoztam az egyetem evezős csapatához. Nem sokkal azután, hogy elkezdtem az edzéseket, javult a tanulmányi eredményem. Az már „csak” egy bónusz volt, amikor kiderült, hogy kimondottan jól megy az evezés. Pár hónappal azután, hogy belevágtam az egészbe, az edzőm azt mondta: ha nagyon elszánt vagyok, ha megvan bennem a kellő kitartás és állóképesség, és ha rendesen dolgozom, akkor talán még az olimpiára is kijuthatok.  

Te pedig rögvest elkezdtél olimpiai álmokat dédelgetni?

– Olyannyira komolyan vettem, amit mondott, hogy azt válaszoltam neki: oké, én ezt nagyon szeretném! Aminek ő hihetetlenül megörült, majd hozzátette: ha kijutsz az olimpiára, végig szurkolni fogok neked, és ott leszek, amikor az aranyérmet a nyakadba akasztják. Erre gyorsan kezet ráztunk, ha már ilyen jól megbeszéltük a „jövőmet”.  

Jól sejtem, hogy pár évvel később szaván fogtad az egykori tréneredet? Merthogy 2005-ben kerültél be az amerikai válogatottba, majd miután sorra nyertétek a versenyeket, a pekingi, majd a londoni olimpián is aranyérmet szereztetek a csapatoddal.  

– Amikor olimpiai bajnokok lettünk, egyből felhívtam őt azzal, hogy ha gondolja, akkor most jöhet…

Anyukád mit szólt a sportpályafutásodhoz?

– Az elején egy kicsit nehezen fogadta, mert tudta, hogy korábban nem különösebben voltam tehetséges a sportban. Voltak kétségei, de miután látta, hogy az evezés jó hatással van az iskolai teljesítményemre, maximálisan támogatott benne.

Amerikai színekben szerezted az olimpiai aranyakat. Milyen érzés volt magyarként ott állni a dobogó legfelső fokán?  

– Gyerekkoromban azokon a nyarakon, amikor olimpiát rendeztek, a nagymamámmal szinte az első versenytől az utolsóig végignéztük a televíziós közvetítéseket. Nekem már akkor is nagyon tetszett, hogy a magyar emberek milyen hihetetlenül büszkék az olimpiai bajnokaikra, és hogy milyen nagy szeretettel és tisztelettel viszonyulnak hozzájuk. Amerikában ez máshogy van. Nálunk az olimpiai győzelem nem számít ennyire különleges eredménynek. Persze, megveregetik a vállad és megjegyzik, hogy nagyon jó voltál, szép teljesítményt nyújtottál, de idekint olyan sok profi sport van, hogy az olimpiai érmeseket nem övezi akkora megbecsülés és tisztelet, mint Magyarországon. Úgyhogy az aranyérem számomra sokkal nagyobb fontossággal és jelentőséggel bírt, mint a csapattársaimnak.  

A londoni ötkarikás játékok után már nem akartad folytatni a versenyzést?

– Szerettem volna, és igazából csak 2015-ben hagytam abba az evezést, de már akkor is nagyon húzós volt, mert fájt mindenem. 10 éven keresztül edzettem profi szinten, ez alatt az időszak alatt 5 bordarepedést éltem meg, és a csigolyáimmal is gondok voltak. Nagyon szerettem volna tovább edzeni, mert tudtam, hogy jól megy az evezés, és az erőnlétem is megvolt hozzá, de a testem jelezte, hogy ezt most be kell fejezni.  

Mihez kezdtél azután, hogy letetted az evezőlapátokat?

– Edzőnek álltam. Egyrészt gimnazista korú gyerekekkel foglalkoztam, másrészt egyetemistákat is edzettem. Mindkét lehetőségnek örültem, és kimondottan élveztem az új feladatomat. Ráadásul az új életforma megkönnyítette az átmenetet, és sokat segített abban, hogy a versenyzői létről fokozatosan visszatérjek a normál, civil életbe. 

Visszakanyarodva az egyetemi évekhez: úgy tudom, hogy első körben kriminológiából és szociológiából diplomáztál.  

– A kriminológia különösen érdekelt, bár valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy semmit nem fogok kezdeni vele. Szívesen dolgoztam volna az FBI-nál, de akkoriban félállású edzőként ugyanannyit kerestem, mint amennyi fizetést ott pályakezdőként teljes állásban kaptam volna. Akkoriban már biztosan tudtam, hogy nem ez lesz az én utam. A második, a gazdasági-üzleti diplomámat a Kaliforniai Egyetemen szereztem.  

Jelenleg egy biotechnológia cégnél dolgozol.

– Miután elvégeztem az egyetemet, elhelyezkedtem egy cégnél. Szerettem az ottani munkámat, 2020-ban mégis váltottam. A mostani munkahelyemet anyukám javaslatára választottam. Üzletfejlesztési menedzserként dolgozom, és azt szoktam mondani, hogy újra edző vagyok, ugyanis én irányítom a sales csapatot.  

Időközben kétgyermekes anyuka lettél. Hogyan tudod összehangolni a munkádat és a családi életeteket?  

– A kisfiam, Sanyika amolyan óvodaszerűségbe jár, a kislányom, Zsuzsi pedig ugyanannak az intézménynek a „bölcsődéjébe”. Mind a ketten nagyon jól érzik magukat a közösségben.

Mennyire hiányzik a jelenlegi életedből az evezés?

– Nem is maga a sport hiányzik, sokkal inkább a csapatom: azok a sikerélmények és azok a küzdelmek is, amelyeket az evezőstársakkal együtt éltünk át az évek során.  

Mostanában a testmozgás jelen van valamilyen formában az életedben?  

– Hetente 2-3 alkalommal „félreteszem” a gyerekeket és elmegyek futni, utána pedig edzek egy kicsit az evezőpadon. Egyszerűen szükségem van ezekre a lopott énidőkre, még ha csak hetente pár alkalommal jut is rá idő.  

A kisfiad első keresztneve Alexander, de az előbb Sanyikaként emlegetted.

– Mert általában úgy szoktuk szólítani. A második neve Bear, és hallgat mind a kettőre.  

A kislányod a Zsuzsanna Willow keresztneveket kapta.

– Méghozzá abszolút szándékosan, és nagyon vártuk is, hogy a kisfiam után lányunk szülessen. Ő egyébként már a 11. Zsuzsanna a családban, mert a hagyomány szerint az elsőszülött lánygyermek kapja ezt a nevet. Anyukám nővére is Zsuzsanna, így hívták a kisújszállási nagymamámat is, és még sorolhatnám…  

Magyarul vagy angolul beszélsz a gyerekekkel?

– Is-is. A szüleimmel könnyebb magyarul beszélgetnem, mert ők magyarul szólnak vissza. Ugyanígy vagyok a Budapesten élő keresztanyukámmal is. Sokszor nehéz nekem, mert két és fél éves korom óta Amerikában élek, és ahogy hallod-látod, időnként gondolkodnom kell azon, hogy mit fogok mondani, mert egy adott szó vagy kifejezés nem jut eszembe magyarul. Nehéz azért is, mert a férjem nem beszél magyarul, ezért a gyerekek csak akkor hallanak magyar szót, amikor én szólok hozzájuk. Illetve, van egy nagyon jó barátnőm, őt is Zsuzsinak hívják, nagyon közel lakik hozzánk és neki is van egy kisfia, aki majdnem egyidős Sanyikával. Zsuzsival magyarul beszélgetünk egymást közt, amit szintén sokszor hallanak a gyerekek. A barátnőmmel szoktunk magyar könyveket is cserélni.  

Egyébként le a kalappal előtted! Ahhoz képest, hogy az Egyesült Államokban nőttél fel, teljesen jól beszélsz az anyanyelveden.

– Valószínűleg azért is, mert a családban mindig magyarul beszéltünk egymás között. Arra viszont jól emlékszem, hogy amikor gyerekkoromban nyaranta hazalátogattunk, eleinte a nagymamám sokszor csak nézett rám és próbálta kitalálni, hogy mit szeretnék mondani neki, mert egy ideig felváltva használtam a két nyelvet.  

A férjed amerikai. Hol ismerkedtetek meg?

– 2019 nyarán Virginiában edzősködtem, ott találkoztunk. Egy ideig azt hitte, hogy én is abban az államban élek, mert nem mondtam el neki, hogy Kaliforniából jöttem. Aztán amikor vissza kellett jönnöm San Diegoba, tisztáztam vele a helyzetet.

Igaz, hogy egyszer Budapesten randevúztatok?

– Amikor Virginiában elbúcsúztunk egymástól, Ryan azt javasolta, hogy tartsuk a kapcsolatot. Erre én azt mondtam, ha komolyan tetszem neki, akkor látogasson meg San Diegoban. De rögtön hozzátettem, hogy most éppen az anyukámhoz készülök, aki Németországban dolgozik, és akivel utána Magyarországra látogatunk. Úgyhogy, ha van kedve, tartson velem Európába. Ryan örömmel mondott igent, így először elutaztunk kettesben Németországba, ahol anyukám nagy szeretettel fogadta őt, aztán együtt hazamentünk Budapestre a keresztanyukámhoz. Keri, mert így hívom őt, megmutatta nekünk az egész várost, rengeteg helyre elvitt minket, emellett nagyon finomakat is főzött. Úgyhogy a budapesti túrának nagy sikere volt, ami után még Siófokra is elmentünk.

Ezek szerint Ryan, aki azóta már a férjed, annak rendje és módja szerint kiállta a próbát.

– Abszolút. Különben azt is nagyon értékelem benne, hogy megérti és elfogadja, hogy a magyarságom, az anyanyelvem, a hagyományok fontosak nekem. Sosem kifogásolta, hogy minden évben hazalátogatok Magyarországra, vagy hogy időnként találkozom a magyar barátaimmal odakint. Azt is támogatja, hogy a gyerekeink is beszéljenek magyarul, és hogy nekik is legyen kötődésük a szülőhazámhoz.

Mit szóltál, amikor idén októberben édesanyád megkapta a Nobel-díjat?

– Aznap este szokásomtól eltérően kikapcsoltam a telefonomat, és olyan jót aludtam (nevet). Reggel fél 7-kor Sanyika keltett fel azzal, hogy éhes. Amikor bekapcsoltam a telefonomat, akkor értesültem a Nobel-díjról. Alig akartam elhinni, hogy anyukám ilyen hatalmas elismerésben részesült. Rögtön felhívtam őt, és amikor felvette a telefont, az volt az első kérdése: Te hol voltál? Olyan büszkeség és olyan boldogság töltött el, hogy örömömben csak sírtam … Szegény Sanyika, nem tudta, hogy mi történik. Nem értette, miért kezdtem el sírni, mikor ő csak azért keltett fel, mert reggelit kért.  

Szerintem aligha akad még egy família a világon, amelyik elmondhatja magáról, hogy kétszeres olimpiai bajnokuk, valamint Nobel-díjasuk is van a családban.  

– Talán igazad van. Ennek kapcsán az jut eszembe, hogy anyukám sokszor párhuzamot von a tudomány és az evezés között. Mindkettő rendkívül küzdelmes és sok kitartást igényel. Miközben az evezés az egyetlen olyan sport, ahol háttal közeledsz a cél felé, és ha nem is tudod pontosan, hol a cél, abban biztos lehetsz, hogy ott van. Az evezésben egyértelmű a győzelem: ha te érsz először a célba, akkor te kapod az aranyérmet. Ezzel szemben a Nobel-díjnál hiába teljesítették sokan a „versenyt”, utána akár hosszú évekig nem tudhatod, hogy te győztél-e.  

Idén édesanyád győzött.

– És elmondhatatlanul örülök az elismerésének. Valóban kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy az édesanyjuk Nobel-díjat kapott. Alig várom, hogy anyukám novemberben San Diego-ba jöjjön, és együtt ünnepelhessen a család!