„Kaptam egy új nagymamát!”

Sokan ragadtak a négy fal között egyedül, családjaiktól távol. Ennek megoldásaképpen született meg a Fesztivál Önkéntes Központ kezdeményezése, miszerint „pótunokákat” keresnek. Az egyik szervezőt, Nagy Rékát kérdeztük a kezdetekről, de az önkéntes Fanni és a „pótnagyi” Marcsi néni is lelkesen mesélt nekünk erről a különleges élményről.

– Lassan 10 éve vezetem a Fesztivál Önkéntes Központot, és ahogy a nevünkből is kitűnik, fesztiválok önkéntes programjait csináljuk – kezdi Nagy Réka, szervező. – Mindössze 10-15 önkéntessel indultunk annak idején, ma már egy átlagos nyáron közel 2000 fiatalt foglalkoztatunk. Mivel úgy sejtettük, hogy az idei fesztiválszezon elmarad, erőforrásainkat szerettük volna más módon hasznosítani. Amikor márciusban a vírus megvetette a lábát Magyarországon is, egy olyan program megalkotásába kezdtünk, amely biztonságos az önkénteseink számára, így ötlött fel bennünk a telefonos kapcsolattartás gondolata.

Van, akinek ez a nap fénypontja

Rékáék a Máltai Szeretetszolgálattal karöltve kerestek „pótnagyszülőket” és „pótunokákat”.

– Mivel az idősek korosztálya az egyik legveszélyeztetettebb és egyúttal legkiszolgáltatottabb is, így nem volt kérdés, hogy rajtuk szeretnénk segíteni. Mozgósítottuk a fiatal önkénteseinket, illetve olyan új, lelkes jelentkezőket toboroztunk, akik heti több alkalommal telefonon vagy online tartanák a kapcsolatot egy-egy otthonában ragadt idős emberrel. A program indulásakor megugrott a jelentkezők száma, az első pár hétben több százan jelentkeztek. Mivel az önkénteseknek a részvételhez el kellett sajátítaniuk egy oktatóanyagot, valamint erről számot is kellett adniuk, ezért sokan lemorzsolódtak, de így is büszkén mondhatom, hogy közel 100 párosunk van.

– Annyira beleszerettünk a programba, hogy nemcsak fenntartani szeretnénk a meglévő párokat, hanem nagyon szívesen bővítenénk is. Az önkénteseink visszajelzései alapján csak jókat mondhatok: egyszerűen imádják, sőt, volt, aki azt mondta, hogy az a nap fénypontja, amikor a pótnagyszülőjével beszélgethet, és az idősek is nagyon örülnek a fiatal társaságnak. Olyan csodás történetek születtek e kezdeményezés kapcsán, hogy nagyon lelkesek és elszántak vagyunk a jövőt illetően is.

„Megtanultam hallgatni”

A 22 éves Fanni kulturális közösségszervezést tanul Szegeden. A Fesztivál Önkéntes Központ mentora, három éve tartozik a „kemény magba”, így nem volt kérdés, hogy az új kezdeményezésben is örömmel vesz részt.

– Az önkénteskedés pici korom óta nagy szerepet játszik az életemben. Május 17-én volt az első telefonhívásom, és azóta minden héten kedden és csütörtökön egy-egy órát beszélek a „pótnagyszülőmmel”, aki 80 éves és egy otthonban lakik. Csodálatos kis néni, szinte már a kezdetektől úgy veszi fel nekem a telefont, hogy „Drága Fannikám, úgy vártam már a hívásod!”. Ilyenkor mindig érzem, hogy valami nagyon jó dolgot csinálok. Szerencsére van családja, de így is nagyon igényli, hogy meghallgassam. Igen beszédes típusú ember vagyok, de most megtanultam hallgatni – mesélte az önkéntes nevetve.

A mosolyt hallani lehet a telefonban

A program kezdetét komoly szűrőmunka és felkészítés előzte meg.

– Először is kiszűrték, hogy valóban alkalmasak vagyunk-e a feladatra – mesélte Fanni. – Volt egy meghallgatás, ahol felmérték, hogy milyenek vagyunk, mennyire állnak hozzánk közel a nagyszüleink, és egy oktatói anyagot is el kellett sajátítanunk, amelyből a végén vizsgát tettünk. Hasonló témák mentén haladtunk, mint amikor egy telefonos lelkisegélyszolgálatra képezik ki az embert, így megtanultuk, hogy mit tehetünk és mit nem. Fontos például, hogy közvetlenek legyünk, de ne túlságosan, hiszen ha túl szoros kapcsolat alakul ki közöttünk, fájó lehet nekik, amikor ennek a programnak vége lesz. Lényeges, hogy mindig megértő figyelemmel forduljunk feléjük, és mosolyogjunk is a telefonban, hiszen azt, ha látni nem is, hallani azért lehet.

„Elsírtam magam”

Fanni szívesen fenntartaná ezt a beszélgetést akár több évig is.

– Talán nem ilyen rendszerességgel, de havonta egy alkalom bőven beleférne az életembe, sőt, gazdagítaná is azt. A néni is annyira megkedvelte már a csevegéseinket, hogy mindig ehhez igazítja a napját. Rengeteget tanultam tőle, látom, hogy mennyire jól esik neki kibeszélni magából a nehézségeit, elmondani az életét. Legutóbb például a háborús fájdalmairól mesélt nekem, és miután letettük a telefont, bevallom: elsírtam magam, annyira megindító volt – mesélte őszintén Fanni. – Nekem is jól esett ez az új barátság a karantén alatti időszakban, mert hiányzott a nagyszüleim közelsége. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy él három nagyszülőm, és most kaptam még egyet!

„Eddig én segítettem, most ők segítettek nekem”

Marcsi néni ugyan nem Fanni, hanem egy másik önkéntes, Kati „pótnagyija”, de örömmel vállalta, hogy telefonon interjút ad nekünk. Rögtön megkért, hogy tegezzem és „Édesemnek” szólított, mintha már ezer éve ismernénk egymást.

– Katikával, a pótunokámmal is ilyen közvetlen a kapcsolatom, én már csak ilyen vagyok – kezdi. – Az én életem nem változott sokat a karantén alatt, de tény és való, hogy nagyon hiányzott a családom: a lányaim, az unokáim és a kéthónapos dédunokám, akit személyesen még nem láthattam. Ezért esett jól Katika érdeklődése, éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Nyugdíj előtt a Vöröskeresztnél dolgoztam, mint aktivista, 5-6 éve pedig már a Máltai Szeretetszolgálatnál vagyok. Most ők segítettek nekem, talán így hálálta meg az élet a sokéves munkámat – mondta Marcsi néni.

(fotó: Shutterstock, privát)