csalad.hu - InDaHouse: „Adjuk vissza a cigány gyermekek álmait”
CSALAD.HUAhol otthon vagy!
InDaHouse: „Adjuk vissza a cigány gyermekek álmait”
Clerget-Tasi Barbara
2020. jan. 29. 15:00
Interjúk
Benkő Fruzsina, az InDaHouse Hungary Egyesület alapítója egy korábbi előadásában azt mondta, a cigány kisgyerekek az általános iskola végére megfeledkeznek az álmaikról. Ő és önkéntes segítői azon munkálkodnak, hogy ez ne így legyen.

Az InDaHouse immár 6. éve tart fejlesztő foglalkozásokat elsősorban cigány gyermekeknek Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. Céljuk az, hogy minél több gyermek kihozhassa magából a maximumot, a képességeihez mért legmagasabb iskolai végzettséget. Ahogy az egyesület oldalán is olvasható, ez idő alatt 141 gyereknek tartottak 8588 foglalkozást, 5 településre jutottak el, 360 önkéntes utazott Borsodba, 19 tábort szerveztek és felépítettek 1 házat. Csaknem 20 hónapon át készült az InDaHouse Önkéntes- és Gyerekközpont Hernádszentandráson 600 önkéntes keze által, több mint 1200 magánszemély és 20 vállalat adományaiból. A földszinti helyiségekben kapnak helyet a gyerekfoglalkozások, a tetőtérben pedig az önkéntesszállás készül. Jelenleg 150 állandó önkéntes segít 100-110 gyermeknek. Az egyesület többéves munkájának fontosságát és eredményeit a kiadónk, a Családbarát Ország Nonprofit Közhasznú Kft. az „ÖNKÉNT JÖTTEM”-díj átadásával is elismerte.

A csalad.hu az InDaHouse Hungary Egyesület alapítójával, Benkő Fruzsinával beszélgetett arról, hogyan lesz egy segítő gondolatból száznál több gyermeken aktívan segítő program.

2019-ben nektek ítélték oda az „ÖNKÉNT JÖTTEM”-díjat. Mit jelent ez számotokra?

– Én nagyon nagy díjmániás vagyok. Számomra abból a szempontból fontosak a díjak, hogy a külvilágnak is megmutatják, értékes munkát végzünk. Nyilván az elismerés miatt is számít. Jó érzés, hogy tőlünk független emberek racionálisan végiggondolva úgy ítélték meg, hogy érdemesek vagyunk a díjra. A másik oka, ami miatt nagyon örülünk, hogy amikor önkénteseket toborzunk, akkor a díjak megmutatják azt, hogy mi egy minőségbiztosított hely vagyunk. A finanszírozás miatt szintén fontos ez a fajta elismerés, hiszen mi adományokból tartjuk fenn magunkat. Amikor bekopogtatunk vállalatokhoz, magánszemélyekhez, akkor egy díj a hitelességünket is alátámasztja.

Az elmúlt évek során olyan sikeressé vált a programotok, hogy mostanra nemcsak a foglalkoztatott gyermekek, de a várólistán lévők száma is jelentős. Mitől függ, hogy ki kerül be hozzátok?

– Nagyon sokat dolgozunk azon, hogy elegendő önkéntesünk legyen, hiszen megfelelően szeretnénk foglalkozni a gyerekekkel. Szeretnénk, ha tovább nőne a számuk, hiszen hosszú az új gyerekek várólistája, sokan szeretnének részt venni a programunkban. Amikor 5 éve megjelentünk a 360 fős Perén, akkor az első évben 20 gyerekkel foglalkoztunk, próbáltunk stabil kapcsolatot kialakítani velük, ami annyira jól sikerült, hogy hírét vitték az ismerőseiknek, akik jelezték, hogy ők is szeretnének hozzánk járni. Emellett a koragyerekkori programunk is megerősödött. A koragyerekkori önkénteseink házról házra járnak, hogy a 6 évesnél fiatalabb gyerekekkel játékosan tanulják például a színeket, formákat és a számokat. A tanév elején 20 gyermek volt a várólistán. Szeptember óta a Koragyerekkori program és a Tanoda is úgy működik, hogy jelentkezési lapot kell kitöltenie annak, aki szeretne járni, hiszen ezen látjuk a jelentkezés dátumát is. Jelentkezési sorrendben tartjuk igazságosnak felvenni az újabb gyerekeket. Persze a bejutás attól is függ, melyik településen szabadul fel hely, vagy mikor tudunk berakni egy plusz sávot az órarendünkbe, ahová beférnek a gyerekek, de az is szempont lehet, hogy hány éves a jelentkező.

„Én akkor is itt leszek, ha lejár a pályázat, és nem lesz fizetésem”

Nehéz volt meggyőzni a szülőket, hogy elengedjék hozzátok a gyerekeiket?

– A szülők mindig is nyitottan álltak hozzánk, de a bizalmukat elnyerni már más dolog. Mivel Perén tavaly őszig játszótér sem volt, ezért a szülők szívesen engedték a gyermekeiket a foglalkozásainkra, hiszen végre volt valamilyen program, amin részt vehettek. Ekkor még mindannyian önkéntesek voltunk, a saját pénzünkön utaztunk hozzájuk. Aztán, amikor megnyertük az első pályázatot, volt nagy felháborodás: biztos mi is csak rajtuk akarunk élősködni! Ezt szerencsére sikerült falufórumokkal kezelni. Amikor a pályázati idő a végéhez közeledett, akkor is kiálltam a szülők elé, és közöltem, hogy én akkor is itt leszek, ha lejár a pályázat, és nem lesz fizetésem.

„Minden engem ért sérelmet beépítek abba, hogy a gyerekeknek a lehető leghitelesebb és legelszántabb segítője legyek.”

Miért választottad a segítő szakmát?

– A segítő szakmák pszichológiája azt mondja, hogy az öngyógyítás is szerepet játszik abban, amikor valaki a segítő pályát választja, ezáltal a saját sérüléseit szeretné meggyógyítani. Ez elég nagy csapda. Épp ezért nagyon nagy szükség van az önismeretre – amit szupervíziók és terápiák keretén belül lehet erősíti –, mert különben az ember árt és nem segít. Nyilván erősen táplálkozom az összes engem ért sérelemből – gondolok itt a bántalmazásra vagy iskolai kiközösítésre –, és mindet beépítem abba, hogy a gyerekeknek a lehető leghitelesebb és legelszántabb segítője legyek. Maga a segítés gondolata még kamaszként talált meg, akkor kezdtem egy civil szervezetnél önkénteskedni.

Egyszer azt nyilatkoztad, minden káros környezetben élő gyermek számára fontos, hogy legyen értő tanúja, azaz olyan személy, aki segítséget, támaszt nyújt nehéz sorsában. A te életedben ki volt ez az értő tanú?

– Az én értő tanúim első körben a tanáraim voltak, amiért nagyon hálás vagyok. Ebben különbözöm a segítendő gyerekeimtől, hiszen nekik az iskola is egy túlélendő, traumákkal teli terep. Nekem viszont az iskola a megmentő közeget jelentette. Ha tudtam, hogy valamelyik tanáromnak csodálatos családja van, akkor folyamatosan magamba szívtam a náluk jól működő dolgokat: azt monitoroztam, hogyan viselkednek, hogyan kommunikálnak egymással, hogyan élnek. Amikor pedig kamaszkoromban elkezdtem önkénteskedni, olyan felnőtt segítőim lettek, akiknek olyanról is képes voltam beszélni, amiről korábban soha senkinek. Olyan dolgokról, amiket tabunak, szégyenteljesnek gondoltam.

A bántalmazás végigkísérte a gyerekkorodat?

– Az első emlékeim hatéves koromból vannak, de valószínűleg nem akkor kezdődött. Mind a két szülőmnek nehéz gyerekkora volt, ők ezt a mintát hozták magukkal, így mind a két oldalról éltem át erőszakot. A kapcsolatot ennek ellenére a mai napig tartom velük, mert látom, miért viselkedtek így, igaz, ettől még nem lesz olyan a kapcsolatunk, mintha a bántalmazás meg se történt volna. Én már nem haragszom rájuk, de a probléma gyökere nem oldódott meg, így nehéz kapcsolódni hozzájuk. A velem történteket arra használom, hogy jobb segítő és jobb ember legyek. A traumafeldolgozásnak elérkezik az a szintje, amikor azt tudod mondani, hogy én az ellenem elkövetett erőszakokkal vagyok az, aki vagyok. Ha én szeretem magam, akkor ezekkel együtt kell szeretnem magam. Nem ilyen ember lennék, ha mindez nem történik meg velem.

„Ez közügy, nem magánügy.”

Több fórumon is nyíltan vállalod a veled történteket…

– Fontosnak tartom, hogy beszéljek mindarról, amit át kellett éljek gyermekként, hiszen rengeteg gyermek és felnőtt él olyan helyzetben, amiről nem tehet, mégis azt érzi, ő a hibás. Szeretném, hogy minél több bántalmazást túlélőhöz, és úgy általában mindenkihez eljusson az üzenetem, mert ez közügy, nem magánügy. Most szilveszterkor korcsolyázni voltam. A pályán az egyik apuka megütötte a gyerekét. Rászóltam, hogy nem teheti ezt, mire visszaszólt, hogy ez az ő magánügye. Ha a biztonsági szolgálat emberei figyelnének erre, akkor nem egy arra korcsolyázó nőnek kéne rászólni olyanra, aki nyilvános helyen megüti a gyermekét. Ha minden egyes helyzetben, amikor valaki bántja a gyermekét, szóvá tennénk, hogy ezt nem szabad, akkor előbb-utóbb átmenne az üzenet. Nyilván ez a jéghegy csúcsa: az az ember, aki a jégpálya mellett képes megütni a gyermekét, az valószínűleg otthon rendszeresen veri őt. Sajnos sok olyan gyermek is van, akit ugyan nem vernek meg nyilvános helyen, de otthon igen. Ezért is rendkívül fontos, hogy minél több mindenkihez eljusson az üzenet, és kialakuljon egy kritikus tömeg, aki szerint elfogadhatatlan a bántalmazás. Csak így szabhatunk gátat annak, hogy a bántalmazás generációkról generációkra öröklődjön.

A mostani segítő munkád során is találkozol bántalmazott gyerekekkel?

– Sajnos igen. Ráadásul nemcsak a fizikai bántalmazás lehet traumatizáló, hanem a verbális, a lelki bántalmazás is. Bántalmazásnak tartom azt is, amikor a gyermek folyamatos kudarcokat él át az iskolában, vagy a társai kiközösítik, amiért úgy vélik, ő más, mint a többiek. A velem történtek miatt képes vagyok komplexen az egészet látni, képes vagyok együttérezni velük. Ma Magyarországon cigánynak lenni önmagában véve traumatizáló, mert mindenki máshogy néz rá, máshogy viselkedik vele. Nem feltételezik róla, hogy becsületes, jó, okos. Természetesen nem mindenki ilyen, de az biztos, hogy minden cigány az élete során megtapasztalja a diszkriminációt és az előítéletességet.

Miért éppen ezt a területet választottad? Fizikai és szakmai értelemben véve is…

– Már az egyetemen, a gyakorlati időszak alatt is kapcsolatba kerültem hátrányos helyzetű gyerekekkel, gyermekotthonban is dolgoztam. Láttam a rengeteg problémát, és azok mély társadalmi beágyazottságát. Ezeken szerettem volna változtatni, de akkor már olyan helyen, ahol erre igazán nagy szükség van, ahová, ha én nem megyek, akkor más nem fog menni. Így kötöttünk ki Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. Sokáig nem hittem el magamról, hogy alkalmas vagyok vezetői szerep betöltésére, de egy angliai tréning nagyon ösztönzően hatott rám. Ekkor született az ötlet, hogy szeretnék valamit létrehozni, de csak évekkel később értek össze a szálak két másik barátommal, akikkel elkezdhettük a központ és az elképzeléseim megvalósítását. 2013-ban üzleti tervet készítettünk, majd 2014 nyarán megtarthattuk az első foglalkozásunkat a gyerekeknek. Már akkor is azt éreztem, hogy ott mi elköteleződtünk, ez az érzés pedig azóta folyamatosan erősödik.

Milyen sikerek érnek az önkéntes munka során?

– Amikor el tudod magyarázni egy kisgyereknek, hogy mennyi 2+4, vagy egy óvodáskorúnak megtanítod a színeket, az semmihez sem fogható érzés. Odafigyelünk arra is, hogy a feladatlapjaink valóban fejlesszék a gyerekeinket, ne csak tanulgassunk velük, hanem valóban kézzelfogható eredménye legyen a munkánknak. Épp most tette le sikeresen egy fiú a hetedikes osztályozó vizsgát. Negyedikes kora óta követjük figyelemmel a fejlődését. Folyamatosan motiváltuk, biztattuk, aminek eredményeként ő maga hozta meg azt a döntést, hogy fél év alatt megtanulja a hetedikes tananyagot, hogy nyolcadikba léphessen. Remélem, az érettségiig foghatjuk a kezét, és segíthetünk abban, hogy kihozza magából a maximumot. Ezek a történetek az önkénteseknek is fontosak, mert azt igazolják, hogy hasznos munkát végzünk. Szeretnénk továbbfejlődni és megcsinálni az InDaHouse 2.0-át egy cigánytelepen. Az még nagyon kell! Nagyon szeretnénk bebizonyítani, hogy a modellünk működik.

Milyen a jó segítség?

– Mindenképpen személyreszabott, rugalmas, tisztelettel és alázattal teli. Nagyon fontos, hogy szeretettel forduljunk a segítségre szorulókhoz. Mi elsősorban cigány gyerekekkel foglalkozunk, és az a célunk, hogy az iskolákkal együttműködve tudásban és képességekben annyira felvértezzük, segítsük őket, hogy megállják a helyüket a későbbiekben egy olyan munkahelyen, ahol az alkalmazottak többsége nem cigány. Ennek az előfeltétele véleményem szerint az, hogy az önkénteseink szeretik ezeket a gyerekeket, bíznak bennük, bíztatják őket. Ezáltal ők már úgy nőnek fel, hogy beléjük ivódik a tudat, hogy a nem cigány emberekben is meg lehet bízni. Magyarországon a cigány gyermekek többsége sajnos nem így nő fel. Nagyon sok negatív tapasztalat, diszkrimináció éri őket az orvosnál, az iskolában, a tömegközlekedési eszközökön.

Más módon is támogatjátok az érintett településeket?

– Konfliktusforrás volt az elején, hogy a szülők szerettek volna adományokat kapni, mi viszont eredetileg nem akartunk adományokat osztani. A kérésükre bevezettünk egy olyan adományozási rendszert, amit igyekszünk nagyon igazságosan kidolgozni és fenntartani. Az első pár évben a szülőkkel együtt gondolkodtunk, volt egy munkacsoportunk, ahol közösen hoztuk meg a szabályokat, hogy mit, hogyan gyűjtünk.

Az adományozással az volt a gondunk, hogy megerősíti azt az alá-fölé rendelt viszonyt, ami ellen mi küzdünk. Úgy véljük, minden ember egyenlő, és minden embert fel kell hatalmazni azzal az erővel, hogy rendelkezhessen a saját élete felett. Leereszkedő viselkedésnek tartom, ha adományokat viszünk nekik, ezt szeretnénk elkerülni. Ettől még a tanszerakciónkat és a karácsonyi ajándékakciónkat biztosan megtartjuk, mert az minden gyermeknek nagyon fontos. Tartunk azonban ruhavásárt, valamint kisgyermekes családoknak babakocsit, kiságyat kölcsönzünk jelképes összegért. Ezt a rendszert szeretnénk átvinni a remélhetőleg idén megnyíló hernádszentandrási adományboltunkba is, amit egy támogató céggel közösen álmodtunk meg. Ez a módszer áttereli a segítő tevékenységet az adomány oldalról a vásárlás oldalára, így a lakosok megfizethető, minimális áron juthatnak hozzá a szükséges használati tárgyakhoz.

Hogy néz ki egy heted?

– 2020-tól 3 héten keresztül Budapesten vagyok, az Appy Centrum ingyen biztosít helyet több, gyermekeket segítő nonprofit szervezet számára, köztük nekünk is. Innen dolgozom két kolléganőmmel azon, hogy legyen elég pénze, önkéntese vagy épp médiamegjelenése az egyesületünknek. Minden hónapban 1 hetet viszont Borsodban töltök. Ilyenkor látogatjuk meg a családokat, valamint a szakembereket, akik a családokkal dolgoznak. Ezen a héten például az összes iskolai fogadóórán részt vettünk, találkoztunk a védőnővel, jártunk a 3 óvodából az egyikben. Nem egyszerű, de nem csinálnánk, ha nem szeretnénk, nem hinnénk benne teljes szívvel. Ráadásul sokszínű a munkánk, sosem unalmas. Ma például építkezni fogunk, hiszen még nincs kész az önkéntes központunk. Amikor befejeztük ezt az interjút, akkor az aktuális poszt megírása után még felmegyek a tetőtérbe egy kis párazáró fóliát felrakni a falra.

„Nekem az önkénteskedés a lételemem, nem kérdés, hogy megéri-e a fáradságot.”

Hogyan viseled a nehézségeket?

– Nehézségek mindig vannak. Nem egyszerű adományokat gyűjteni, embereket mozgósítani, házat építeni önkéntesekkel, amikor még soha életedben nem építettél házat, és a programmal járó utazás is nagyon fárasztó. Igyekszem most jobban odafigyelni magamra, mert ugyan a gyerekekből jó töltekezni, boldoggá tesz az ölelésük, a szeretetük, de ha az egyensúly mélyen ki van billenve, akkor azt ott kell helyrehozni ahhoz, hogy hasznos segítőjük legyek, ezért most sokat figyelek magamra, sokat teszek azért, hogy jól legyek. Nekem az önkénteskedés a lételemem, nem kérdés, hogy megéri-e a fáradságot. Hiszek abban, hogy okkal születünk meg. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van egy sorsküldetése, és az életünkben semmi sem véletlenül történik. Az InDaHouse-ban ezt nap mint nap meg is tapasztalom. Akár a pillangó-effektusban hiszünk, akár Istenben, aki egyengeti az utunkat, de az biztos, hogy az InDaHouse létrejötte és működése azért lehetséges, mert számtalan ember és vállalat mellé áll. Amikor nehézség adódik, biztos, hogy közvetlenül mellé mindig jön valami ajándék is. Mindez abban erősít meg, hogy az egyesületünknek léteznie kell.

(fotó: Bárdi Bálint)