„Nem szabad elviselni, hogy bántsanak minket!”

A csalad.hu-n október 2-án induló Mi közöd hozzá? című blogjának is az a nem titkolt célja, hogy segíthessen a bántalmazottakon.

9 évig dolgoztál az OKIT telefonos segítőjeként, majd az igazgatója lettél. Jelentős szerepet vállalsz a Kapcsolj egyből! program sikeres lebonyolításában, hamarosan pedig elérhetővé válik az ehhez kapcsolódó applikáció is. Mind-mind arra szolgál, hogy a kapcsolati bántalmazás többé ne legyen tabutéma, és időben érkezzen a megfelelő segítség. Hatalmas az elhivatottságod, ami sajnos, nem csupán az empatikus személyiségednek köszönhető…

– Azt, hogy most itt vagyok, nagyban meghatározta a gyermekkorom. Nem lehet rajta úgy túllépni, hogy valamilyen formában ne emlékeznék rá. Nem titok, hogy bántalmazott gyermek voltam. Az akkori ellátórendszernek, illetve a nagyszüleimnek köszönhetően abból a helyzetből ki tudtam keveredni, és normális felnőtté értem. A Kapcsolj egyből! projekt egyik „lába” éppen a gyermekvédelmi jelzőrendszerben dolgozóknak egyfajta képzése, továbbképzése a témában. Hiszek abban, hogy ez működhet! Ha el tudjuk vinni azokat az információkat, amelyek gyakorlati segítséget tudnak nyújtani a munkatársaknak, tehát a jelzőrendszeri tagoknak, akkor hatékonyabban tudnak segíteni és könnyebben felismerik, ha áldozattal van dolguk.

Ha jól tudom, a te esetedben is épp ez történt: egy tanárod vette észre, hogy valami nincs rendben otthon…

– Pontosan. Az osztályfőnököm volt az, aki felfigyelt rá, de ő sem vette észre azonnal. Már bántalmazott gyermekként kezdtem az iskola első osztályát. Azt a változást, amit általában észre lehet venni ilyenkor egy gyermeken, például, hogy romlik a tanulmányi eredménye, a magatartása, nálam nem tapasztalhatta, hiszen már eleve bántalmazottként ismert meg. Azt látta, hogy egy kitűnő tanuló gyermek kiváló magatartással ül az órákon, látszólag rendezett a családi háttere. Ám otthon egész más zajlott: 6 éves voltam, amikor a szüleim elváltak, és szinte azonnal hozzánk költözött a nevelőapám, aki a kezdetektől bántalmazott minket. Nem volt átmenet, azonnal uralta a terepet, tulajdonképpen a bántalmazás minden formáját kimerítve. Nagyon hirtelen jövő, és nagyon súlyos tettekre kell gondolni… Ahogy lenni szokott a bántalmazó kapcsolatokban, idővel súlyosbodott a helyzet: édesanyámat is, és a nővéremmel együtt engem is egyre durvábban kezdett bántani a nevelőapám. Akkor vette észre a tanító néni, amikor ennek már olyannyira látható nyomai voltak, hogy a smink sem takarta el. Ekkor nyíltam meg neki, és elmeséltem, mi történik velünk otthon. A tanítónőm ezt jelezte a gyámhatóság felé, és mint később kiderült, a szomszédok is ezt tették: 30-an írtak alá egy petíciót, hogy emeljenek ki minket a családból. De a hatóságok nem tudtak egyből reagálni, ugyanis ekkor 1992-t írtunk, és csak 1997-ben lépett jogerőre a gyermekvédelmi törvény, így nem avatkozhattak be olyan határozott módon, mint manapság.

„Amikor én négyest kaptam, nem mertem hazamenni”

– Aztán eljött az a nap, amikor nem volt más lehetőség: ki kellett menekíteni engem az otthonunkból. Ha az én gyerekeim négyest hoznak haza, még meg is dicsérem őket, de amikor én négyest kaptam, nem mertem hazamenni, ezért elszöktem az egyik barátnőmhöz. A nevelőapám nem tudott bejutni a lakásba, ezért odakint tört-zúzott. A hír eljutott a tanáromhoz is, aki másnap az iskolában azt mondta, innen már ne is menjek haza. A nagyszüleimhez kerültem, akik vállalták, hogy 8 évesen befogadnak és felnevelnek. Szerény körülmények között éltünk, de nagy-nagy szeretetben, ami mindennél fontosabb.

Édesanyádnak sikerült kimenekülni ebből a bántalmazó kapcsolatból?

A kapcsolati erőszakból egyszerűen nem lehet győztesen kikerülni, hiszen mindenképpen sérülünk.

– 17 éves voltam, amikor a sorozatos bántalmazások következtében elhunyt az édesanyám. Akkor már 9 éve a nagyszüleimmel éltem, és csak ritkán láttam őt. A kapcsolati erőszakból egyszerűen nem lehet győztesen kikerülni, hiszen mindenképpen sérülünk. És akadnak olyan esetek is, melyek halállal végződnek. Édesanyám esetében nem egyszeri súlyos bántalmazásról beszélhetünk, hanem sok-sok esetről, amely kezeletlenül maradt, mivel nem mehetett orvoshoz. Én is emlékszem olyanra, amikor egy hétig nem nagyon tudott járni. A kapcsolati erőszak egyik gyakori járulékos következménye, hogy az áldozat alkoholfüggővé válik. Ez, sajnos édesanyámat sem kerülte el. 42 évesen belehalt ebbe az életbe. A kórházból megkeresett engem, bizonyára érezte, milyen súlyos az állapota. Amikor bementem hozzá, alig ismertem meg: egy ősz hajú, cserzett bőrű, megöregedett asszonyt láttam. Az akkori beszélgetésünk arról szólt, hogyan tudnék gondoskodni az öcsémről, aki addig a napig velük élt. Sok kérdésem lett volna pedig a gyermekkorommal kapcsolatban, és hogy milyen volt neki anyának lenni. Ezek a kérdések már megválaszolatlanul maradnak…

Óhatatlanul is felmerül a klasszikus kérdés, ami minden ilyen eset kapcsán megfogalmazódik: miért nem lépett ki az anya a bántalmazó kapcsolatból? Te hogyan látod ezt a kérdést ennyi év távlatából?

– Ezt azért nehéz megválaszolni, mert egyrészt előjön belőlem a szakmaiság: látom, mennyi pont, kötelék van az áldozatok életében, ami miatt maradnak. Legyen az közös gyermek, anyagi függőség, ráadásul nagyon sokszor a bántalmazó leépíti a társas kapcsolatokat, a munkahelyeket, kisajátítja a bántalmazottat. Elszámoltatja az áldozatot az idejével, a pénzzel. Ha sarkítva nézzük a kérdést, akkor olyan, mintha valaki nem feltétlenül fizikailag, de mégis fogva tartana valakit. Ebben a kérdésben nálam nyilván belép a képbe az érzelmi aspektus is, hiszen én is édesanya lettem. Elképzeltem, mit tennék, ha hasonló helyzetbe kerülnék – szerencsére soha nem volt ilyen probléma a gyermekeim édesapjával –, és kizártnak tartom, hogy én hagytam volna. Eléggé határozott személyiségnek tartom magam ahhoz, hogy ne szippantson be egy ilyen élethelyzet, ugyanakkor nem tudhatom, mi játszódott le az édesanyám fejében. Többször elszöktünk, de mégis visszament. Lehet, hogy a mostani gondolkodásmódomhoz „kellett” mindaz, amin keresztülmentem és megtapasztaltam.

Hogyan tudtad feldolgozni a veled történteket? Azt feltételezem, hogy ehhez az a fajta határozottság is szükséges, amit te képviselsz.

– Számomra a sport volt az, ami rengeteget segített. Keretet adott az életemnek, elismertek, dicsértek. Mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy a lehetőségekhez képest kiegyensúlyozott gyerek legyek. A küzdés és a versenyszellem segített abban is, hogy megtartsam a tanulmányi átlagomat. Tudtam, hogy van, akire számíthatok. Nemcsak a nagyszüleimre gondolok, hanem a tanító nénimre, akivel a mai napig nagyon jó kapcsolatban vagyok. Amikor édesanyámat 17 évesen elveszítettem, belecsöppentem egy kortárs segítő csoportba, ahol szupervízió és önismereti tréning is volt. A személyiségfejlesztő módszereken keresztül sok mindent kibeszéltem magamból. Sokat változott ebben az időben a személyiségem is: korábban kissé távolságtartó voltam, de a tréningek hatására megtanultam nyitni az emberek felé.

Ezek után már tudatosan választottad a segítő pályát?

– Három helyet jelöltem meg, amikor a továbbtanulásról kellett döntenem. Ezekből kettő közgáz volt, a harmadik pedig a szociális munkás képzés a Pécsi Tudomány Egyetemen, illetve szintén Pécsett szociálpolitikát hallgattam. Az egyetemi évek alatt is sokat tanultam önmagamról, hiszen a négy év arról szólt, hogyan segíthetünk másoknak úgy, hogy a személyiségünkkel dolgozunk. Ha az nincs rendben, akkor nagyon nehéz hitelesnek és nem elfogultak lennünk a szakmánkban. Azt látom néhány bloggernél, akiket korábban bántalmaztak, hogy még nem teljesen dolgozták fel a történteket, nem képesek objektíven, kívülről szemlélni egy-egy hasonló esetet. Nyilván nem lehet elvárni, hogy érzelemmentesen foglalkozzunk az üggyel, de tudni kell, hol a határ.

A gyermekkori negatív élmények megkönnyítették vagy inkább nehezítették a munkádat?

– Sok esetben segítséget jelentett a múltam. Meg tudtam állapítani, hogy mennyire hiteles az a történet, amit hallok, annak ellenére, hogy soha nem kérdőjeleztem meg az elhangzottakat, hiszen mindenki másként éli meg az ilyesmit. Ugyanakkor nagyon bele tudtam helyezkedni bizonyos történetekbe, mindezt úgy, hogy nem vittem haza magammal. Ha nem lettem volna képes „letenni” a munkahelyemen hallottakat, akkor lehet, hogy most egy pszichiátrián beszélgetnénk, nem pedig itt. Nem volt könnyű nem bevonódni, de talán egy vagy két eset viselt meg igazán. Helyén kell kezelni ezeket az érzelmeket, vagy kibeszélni magunkból akár a munkatársunkkal, akár egy szupervízió keretein belül. Amikor gyökértelenné váltam, elveszítettem az édesanyámat, akkor jó pár év kellett, amíg el tudtam engedni a történetet, és megfelelő „távolságból” láttam rá. Kikértem az összes dokumentumot, ami az ügyemmel kapcsolatos volt. Ez volt az a pont, amikor már esetként tekintettem a saját gyermekkoromra. Ugyanakkor olyan barátokkal veszem körbe magam, akik nemcsak segítő szakmában dolgoznak, de elképesztően értékes emberek is, akikre mindenben számíthatok.

A munkában nagyon határozott és tudatos vagy. A magánéletben is ez jellemző rád?

Megmutatom a lányaimnak az én-határokat. Hogy nem szabad elviselni, hogy bántsanak minket, legyen az szóbeli, lelki vagy fizikai bántalmazás!

– Fiatalon szerettem volna anyuka lenni, és ez sikerült is. A lányaim már kamaszok. A múltbéli események hatással vannak a magánéletemre olyan szempontból, hogy nagyon tudatos vagyok, és erre nevelem a lányaimat is. Megmutatom nekik az én-határokat. Hogy nem szabad elviselni, hogy bántsanak minket, legyen az szóbeli, lelki vagy fizikai bántalmazás! Nagyon fontos volt az is, hogy olyan párt találjak, aki mellett nem kell félnem, és aki a biztonságot jelenti számomra. Az anyaságtól egyáltalán nem féltem, hiszen tudtam, hogy teljesen máshogy csinálom majd, mint a szüleim, valamint a nagymamám nagyon jó példát mutatott arra, hogy gyermeket lehet szeretettel és humorral is nevelni. Ehhez tartom magam a mai napig. Soha nem választottam a fizikai fenyítést!

Kiemelten fontosnak tartod, hogy minél több helyre eljusson ez az üzenet. Gondoljunk csak a Kapcsolj egyből! projektre, vagy az október 2-án induló blogodra.

– Háziorvosoknak, gyermekorvosoknak, pedagógusoknak, családsegítő szervezeteknek tartunk továbbképzéseket, hogy minél könnyebben felismerhessék a bántalmazó helyzeteket. A programhoz kifejlesztettünk egy applikációt. A krízishelyzetben lévő egyén számára rendkívül fontos, hogy a birtokában legyen egy telefonszám, amin segítséget tud hívni. Térképes funkcióval keresheti a bajbajutott a közelében található segítő helyeket. Lesznek gyorsgombok is, amelyen keresztül az OKIT vagy a Lelkisegély Szolgálat hívható. A blogomnak a koncepciója is kialakult már: nemcsak az áldozatokhoz szeretnék szólni, hanem mindenkihez. Mégpedig azért, mert azt tapasztalom, hogy sokszor a lehető legnagyobb közönyösséggel megyünk el a probléma mellett.

Nem véletlen a címválasztás: Mi közöd hozzá? Boglacsik Tímea közönymentes blogja.

– Az első blogbejegyzés is arról fog szólni, hogy az utcán nagyon sokszor találkozunk ilyen helyzettel, de nem tudjuk, hogyan kezeljük. Azt gondolom, hogy a kiszolgáltatottak segítése kötelességünk, viszont tudnunk kell, mikor avatkozhatunk közbe, mi a jó segítség. Erről a dilemmáról is beszélek majd. Érkezhetnek a blogbejegyzéshez visszajelzések, illetve, ha megkeresnek bizonyos témákkal, akkor szívesen írok azokról, hiszen azzal kell foglalkozni, ami érdekli az olvasót. Bemutatok valós eseteket is, amelyek nem mindig zárulnak pozitív végkifejlettel, de minden esetben komoly tanulsággal szolgálnak.

Amennyiben Ön, vagy valaki a környezetéből segítségre szorul, kérjük, ne habozzon! Hívja az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálatot: 06-80-20-55-20. A szám a nap 24 órájában, ingyenesen, anonim hívható.