„Minden pont úgy jó, ahogy van” – szokták mondani, ám sokszor megfogan a fejükben a „Mi lett volna, ha?” gondolata. Útravalóként kapunk most néhány okosságot, amelyet megkérdezett alanyaink tanácsolnának régi énjüknek, és amelyeket talán nekünk is érdemes megfogadni.

Kati (80): „Szerelemből házasodtam volna”

– Nagyon nehezen emlékszem már vissza, homályos sok minden. Ami a leginkább megmaradt bennem, azok a nyomasztó háborús évek voltak. Én még karonülő voltam, lőttek a házunk felett, anyukám pedig elbújtatott minket a pincében, a sárga dunyha alá. Ezeken az eseményeken nem tudok már változtatni, de azért van, amit másként csinálnék. Nem volt boldog házasságom, a férjem nem gondoskodott rólam megfelelően. Fiatalon mentem férjhez, családi nyomásra, mert az udvarlóm rendezett családból való volt. Ma már azt mondanám a 18 éves Katikának, hogy ne menjen bele egy elrendezett házasságba, hanem válasszon szerelemből. Bár akkor nem lenne ma a két gyermekem és a sok unokám, akik bearanyozzák az életem. Úgyhogy összességgében azt tudom mondani, hogy minden úgy történt, ahogy azt a Jóisten elrendelte számomra.

Zsuzsa (71): „Hamarabb alapítottam volna családot”

– Egy valamin biztosan nem változtatnék, ez pedig a hitvallásom, hogy szorgalmasan tanulni és fejlődni fontos. Viszont sok jó tanulóra jellemző, hogy nem tudják letenni a voksukat egy-egy fő szakma mellett, így a szélrózsa minden irányába elindulnak. Jómagam is így tettem: több évet áldoztam nyelvekre, majd szintén több évet a zenére, végül mégis a festészet nyert. Igaz, hogy ezek mind kiegészítették egymást, például a külföldi művésztelepekre amiatt juthattam el, mert beszéltem nyelveket, de a zene is összefonódott a festészetemmel, mert ezeken a kiállításokon énekeltem is. Ettől függetlenül mindhármat hivatásszerűen űzni kicsit sok volt. Ezért, ha tanácsot kellene adnom fiatalkori önmagamnak, azt mindenképpen hangsúlyoznám, hogy bár jó dolog a sokoldalúság, de nem szabad szétaprózni az energiát és a tehetséget sem. Inkább válasszunk egy fő csapásirányt és arra összpontosítsunk, a többit pedig alkalmanként fejlesszük, mert hosszútávon ez fizetődik majd ki.

A másik dolog, amiben másképp döntenék, az a gyermekvállalás. 29 éves voltam, amikor az első fiunk született és 34, amikor a második, így harmadik gyermeket már nem mertem vállalni, mert túlkorosnak éreztem magam hozzá. Ma biztosan másképp csinálnám: kicsit hamarabb fejezném be a karrierépítést.

Benedek (65): „Mindent pont ugyanígy csinálnék”

– Az ember abban a pillanatban, amikor dönt, akkor az éppen rendelkezésére álló információk és tapasztalatok alapján hozza meg a döntését. Később természetesen kiderülhet, hogy az volt-e a helyes út vagy sem, de abban a helyzetben ezt tartja a legjobbnak. Gondoljunk csak bele, a saját meggyőződése ellen nem dönt senki, igaz? A keleti tanítók azt mondják, hogy az évek előrehaladtával nem leszünk sem okosabbak, sem pedig bölcsebbek, csak egyre inkább elkezdünk hasonlítani önmagunkra. Azaz már nem aszerint éljük az életünket, ahogyan azt a világ és a társadalom elvárja tőlünk, hanem a saját meggyőződésünk szerint cselekszünk. Nincs több álarc, egyszerűen csak vállaljuk azt, akik vagyunk, minden értékünkkel és hibánkkal együtt. Számtalan rossz döntést hoztam életem során, viszont még a rossz sem biztos, hogy rossz volt, mert a személyiségfejlődésemhez arra a tapasztalásra volt szükségem. Mindent pont ugyanígy csinálnék, annyi különbség lenne talán, hogy nem hátrafelé fésülném a hajam, hanem oldalra (nevet). Ahhoz, hogy az a személy legyek, aki most vagyok, pont ezeket a hibákat kellett elkövetnem, és tanulnom belőlük, hiszen amit jól csinálunk, abból nem tanulunk, csak abból, amit elrontunk. Ami pedig a legfontosabb: tartsunk ki a döntéseink mellett!

(fotó: Shutterstock)

nagyszülőkpszichológiaidőskor