Gyermeksztorik – gyermeknapra

Amikor kitaláltuk a szerkesztőségben, hogy készítsünk egy rendhagyó gyermeknapi cikket, amiben a csemetéink vagy a saját gyermekkorunk emlékezetes történeteit osztjuk meg az olvasóinkkal, hirtelen a hétfői meeting egy jó negyedórára átlényegült nosztalgia délelőtté. Már ezért az élményért is megérte felhozni a témát, a végeredmény pedig egészen parádésra sikeredett.

Az első szavak

Andi

– A leendő szülőknek általában romantikus vagy szentimentális elképzeléseik vannak arról, hogy mi lesz majd a gyermek első szava, mondata. Apa vagy anya nevét mondja-e ki először? Nálunk ez így alakult: Peti első szava az „autó” volt, majd amikor 1,5 évesen a bölcsi első napján a gondozó nénik megkérdezték, milyen autója van – mert egy autó mindig volt a kezében –, a kézenfekvő „piros” helyett a következő válasz érkezett: Volkswagen Passat Combi. Timi lányom első mondata az „Eldujult a tjumpli” volt, merthogy tényleg elgurult egy krumpli, amikor bevásárláskor éppen kipakoltunk.

Hogyan hozzuk kellemetlen helyzetbe a szülőket?

Petra

– A Római-part közelében élnek szabadon állatok, időnként elmegyünk megnézni őket. Egyik ilyen alkalommal épp egy apuka és két kislánya etette őket kenyérrel, mi viszont nem vittünk semmit, így Leo, a kisfiam csak állt és nézte a történéseket. A férfi megsajnálta és odanyújtott egy száraz kenyérvéget a fiamnak. Mire Leonak felcsillant a szeme, és azonnal elkezdte vidáman majszolni, mint aki egy hete nem evett. Mi csak álltunk döbbenten, majd mindenkiből kitört a nevetés.

Erika

Büszke anyaként haladtam a három gyönyörű gyermekemmel a madárcsicsergős délutánon, egészen addig, amíg a sarokhoz nem értünk.

– Kicsi, pici és csöpp fiammal pár éve épp a postára mentem, amikor az egyik legkellemetlenebb anyai élményem történt. Szép tavaszi délután volt, ideális a kiscsaládi ügyintézésre. A két nagy futkosva, ugrálva közlekedett, összevissza csacsogtak, kacagtak, tornásztak, versenyeztek a járdán, ügyesen kerülgetve azt a pár embert, aki ilyenkor éppen arra járt, én meg mentem utánuk, és próbáltam babakocsival egyensúlyozni a kacskaringós útvonalukon. Büszke anyaként haladtam a három gyönyörű gyermekemmel a madárcsicsergős délutánon, egészen addig, amíg a sarokhoz nem értünk. Onnantól rajzfilmben, kabaréban kitalált, eltúlzott sztoriban éreztem magam, idiótának, cikinek, gáznak. Hogy miért? A sarkon éppen egy mesterember fordult volna be, kezében egy hatalmas doboznyi apró csavarral… Mire odaértem, a csavarok a fiaimnak köszönhetően a földön már éppen ezerfelé gurultak, a mester meg állt, és nézte, várta az előbukkanó, gondatlan anyukát, aki hagyja a gyerekeit méterekre előrefutni, és akinek az elkövetkező fél órás csavarszedegetést, keresgetést, és tisztítást köszönheti. Mondani nem sok mindent tudtam, valamennyit segítettünk, aztán – a bácsi nem gyerekfüleknek való dohogása közepette – jobbnak láttam elhagyni a helyszínt.

Utólag is bocsánat az ütközésért, kedves Mester Úr!

Szerelmes apróságok

Barbara

– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már 3 éves koromból is vannak emlékeim. A most következő történet kiscsoportos koromból származik, és az első szerelmi csalódásomról szól. Már 3 évesen is nagy zenerajongó voltam, egészen pontosan Soltész Rezső rajongó. Csak úgy voltam hajlandó elkészülni reggelente, hogy a szüleim feltették a Szóljon hangosan az ének című slágert. Fogalmam sincs, milyen lelki törést szenvedett szegény családom azok után, hogy hónapokon keresztül minden reggel ugyanarra a bakelitre indult a napjuk. Akkoriban nem volt divat pszichológushoz rohangálni a fura gyerekekkel, így a szüleim úgy gondolták, legjobb lesz elvinni egy Soltész Rezső koncertre, aztán – ha elég szerencsések – a szembesítés majd megteszi a hatását. A Balatonnál nyaraltunk, amikor jött anyukám a nagy hírrel, hogy megyünk Almádiba Rezső bácsi koncertjére. Majdnem elkéstünk a nagy eseményről, mert a legszebb rózsát kerestem a nyaraló kertjében, amit Soltész Rezsőnek szántam szerelmem jelképeként. Magára a koncertre nem is emlékszem, annyira izgultam. Aztán elérkezett az utolsó szám, anyukám meg tolt oda a színpadhoz, hogy akkor át kellene adni azt a virágot az énekesnek. Soltész Rezső elképesztően kedves volt: lejött a színpadról, és megfogta a kezem. Abban a pillanatban egy világ omlott össze bennem! Az én gyönyörű, göndör hajú szerelmemnek ugyanis izzadt a tenyere! Ez pedig épp elég volt nekem ahhoz, hogy a kezemet a ruhámba törölve sarkon forduljak, és örökre búcsút intsek a karcosra hallgatott bakelitnek.

Annamari

– Nálunk ez a sztori mindig előkerül, amikor anyu vicceskedni akar valamivel, vagyis szinte minden alkalommal, amikor otthon vagyok, de ünnepekkor szinte biztos, és nagy valószínűséggel meg is nézzük még azokban a napokban a Keresztapa első részét. Mi csak úgy hívjuk: az „Al Pacino-sztori”. A történet ott kezdődik, hogy elvált szülők gyermeke vagyok, s mivel apukám nem volt épp a legpéldaértékűbb szülő és férj, anyu szerette volna, ha megtanulom, milyenek a férfias férfiak. Hogy miért éppen a maffiából gondolta ezt kiválasztani, arra a mai napig nem derült fény. 6 éves lehettem, amikor egy este anyuval ültünk a már megvetett ágyon, és néztük a Keresztapa első részét a tévében. Egyszer csak megjelent egy öltönyös férfi, mire anyukám úgy gondolta, elérkezett az idő, hogy bemutassa nekem az igazi férfit: „Látod, kislányom! Ilyenek a szép férfiak.” Én nem szóltam semmit, néztem tovább a filmet, mire egyszer csak, közel el egy óra elteltével megjelent Al Pacino, vagyis a fiatal Michael Corleone, én pedig közöltem anyuval: „Nem, nem! Ilyenek a szép férfiak!” Ekkor anyukám úgy döntött, többet nem próbál irányítani ezen a téren, mert nagy valószínűséggel megvan a saját elképzelésem arról, milyen is az én szememben „A férfi” – hozzáteszem, Al Pacino azóta is a tökéletes férfi számomra. (Fotó: Getty Images)

Amikor nem árt, ha a szülőnek kötélből vannak az idegei...

Judit

– Bence 9, Bálint 3 éves volt, amikor a Balatonon nyaraltunk. Együtt volt az egész család, mi négyen, a férjem szülei és az édesanyám. Kivártuk, hogy a káros napsugarak nyugovóra térjenek, és mi kivonultunk a partra. Feltűnő látvány voltunk, apósom a fa alá, a teljes árnyékba, mi, lányok a naposabb területre szerettünk volna letelepedni. A fiúknak meg mindegy volt, csak a vízbe mehessenek. Megtaláltuk a félig ideális helyet, mindenki ledobálta a táskát, szatyrot, plédet, úszógumit. Bálintot gyorsan bekentem naptejjel, Bencét az apja vette kezelésbe. Rohantak a vízbe, az egész család utánuk. Én a parton maradtam, hogy elrendezzem a táskákat, visszahozzam az elgurult labdát. Nem vagyok egy úszóbajnok, kint maradtam, hogy vigyázzak a csomagokra. Azt láttam, hogy mindenki egyre beljebb megy, hiszen a part nagyon iszapos volt.

– Kis idő múlva mindenki éhes lett, szépen lassan megérkeztek. Először anyukám. Kérdeztem tőle, hol vannak a gyerekek, azt mondta, a mamáékkal labdáznak. Megérkeztek a mamáék, ők azt mondták, a fiúk az apjukkal úsznak. Befutott a férjem is Bencével, így nem is maradt más, akivel Bálint bent lehetett. Néztük a vizet, Bálint sehol. Elvileg messziről észre lehetett venni, mert nagyon szőke volt a haja. De nem, Bálintot nem láttuk. Végigrohantunk a parton, hátha kijött a parton lévő játszótérre. Nem jött ki.

– Azt nem tudom megmondani, hogy mennyi idő telt el – vélhetően pár perc –, de nagyon soknak tűnt, mire észrevettem egy kicsi imbolygó fejet a vízben. Rohantam be. Aztán már azt is láttam, hogy mozog a szája, énekel, közben a tenyerével boldogan csapkodja a vizet, közben jön a part felé. Míg a többiek játszottak, beszélgettek, ő szépen beljebb sétált, amíg el nem érte az úszni tilos táblát. Azt mondta, azért fordult vissza, mert az úszó bácsit áthúzták a táblán, és akkor ez biztos azt jelenti, hogy nem szabad tovább menni. Öt felnőtt mellett a 3 éves Bálint volt a legokosabb.

– Bence az állatokat, a matricás albumokat és a focit szerette. A nagyinál – édesanyámnál – voltunk, amikor 6 évesen kitalálta, hogy ő már nagyfiú, egyedül szeretne chipset venni a kisközértben. A zacskóban ugyanis focis matrica lapult. A bolt nem volt messze a háztól, a kisforgalmú mellékutcából egy kanyar után a második épület. A környéken mindenki ismert minket. A kapuból néztük, ahogy Bence végigsétál a járdán, majd befordul. Tudtuk, hogy onnan már csak pár lépést kell megtennie, a közértes néni pedig mindig örömmel várta őt. Visszamentünk a házba, majd 5-10 perc után újra kinéztünk, de Bence sehol. Gondoltuk, ott ragadt a közértben. Újabb pár perc múlva ismét kinéztünk, de semmi. A férjem elszaladt a boltba, és kiderült, Bence eljött már onnan. Más úton nem indulhatott haza, így tulajdonképpen a gépkocsis gyerekrablás volt az első gondolatunk. Tárcsáztuk a rendőrséget, amikor bevillant, hogy a második szomszédban kiscicák születtek. Átszaladtam, és tulajdonképpen ott már vártak is minket. Kiderült, a szomszéd néni az udvaron volt, amikor Bence jött haza, és az én gyerekem megkérte őt, hadd nézze meg a cicákat, anya úgyis megengedi. És ő ott ült hat kismacska között, alatt – mert mindegyik rajta mászott – olyan boldogan, hogy haragudni sem tudtunk rá. Állatok nélkül ma sem tud élni, kutyák, macskák, nyuszi, tengerimalac vesz körül minket, mindegyik mentett állat.

Éva

– Tavaly estünk át az érettségivel járó idegtépő heteken. Az írásbelire való felkészülés egy kis anyai noszogatással még csak-csak elment, de aztán ahogy elérkezett az első nap, sőt, annak kora reggele, elszabadult a pokol. „Kelj már fel, kisfiam, elkésel! Készülj már! Menj már! Indulj jár!” Merthogy az én drágám szép lassan, komótosan tett-vett, és borítékolható volt, hogy tuti nem ér oda a suliba a megszabott fél 8-as időpontra. Végre elindult. 7.40-kor hívtam, merre jár, kiderült, még a buszon ül. Majd 7.54 perckor megcsörrent a telefonom: „Anya, elindultál már? Mert SOS elő kellene venned azt a papírt, amit valahol otthon hagytam, mert azon van az azonosítási számom és az is, melyik terembe kell mennem.” Közli ezt drága gyermekem 6 perccel az érettségi előtt. Rohanás vissza a lépcsőházból, őrült kutatás az íróasztalon, kapkodó telefonálás, oké, végre minden sínen van. Sőt, még maradt is két percünk. Másnaptól már biztosra mentem. Reggelenként időben kilökdöstem az ajtón, és autóval az iskola kapujáig vittem. Innen már csak nem késik el…

Aztán jött a nagy nap, és láss csodát: fiam széles vigyorral jött ki az eredményhirdetésről. Merthogy remekelt.

A szóbeli előtti időszak aztán végképp megcincálta az idegeimet. Biztosan a remek idő volt az oka, hogy gyermekem inkább napozással és a strandon kívánta tölteni a felkészülés időszakát. Az én megnyugtatásomra azért egy-egy könyvet is becsomagolt a fürdőgatya mellé, de tartok tőle, túl sokat azok nem voltak használatban. Aztán jött a nagy nap, és láss csodát: fiam széles vigyorral jött ki az eredményhirdetésről. Merthogy remekelt. Akkor aztán hozzám fordult, mosolyogva széttárta a karjait: „Na, mit izgultál, anya? Így kell ezt csinálni!” Hát vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Egyrészt rém büszke voltam rá, másrészt legszívesebben meggyepáltam volna, hogy képes volt ezt tenni velem…