Május végén megszületett a második gyermeked. Azóta eltelt másfél hónap: milyen az élet a másféléves kislányoddal és a hathetes pici fiaddal? 

– Amellett, hogy két ilyen csöppség elmondhatatlan örömöt ad, a feleségemmel, Dórival elég kemény időszakot élünk, hiszen Léna és Ármin között mindössze tizenhat hónap a korkülönbség. Azok az ismerőseink, akik hasonló cipőben járnak, felkészítettek bennünket arra, hogy az első hónapok rendkívül fárasztóak és embert próbálóak lesznek, és ezt Dórival mi magunk is látjuk, érezzük. Két pici gyerek ellátása, a róluk való folyamatos gondoskodás két teljes embert igényel, viszont ha én is százszázalékosan részt veszek a gyerekek körüli teendőkben, akkor mással, a munkámmal nem tudok a foglalkozni. Úgyhogy óriási segítséget jelentett, hogy Dóri anyukája velünk tudott lenni a gyermekágyas időszak alatt, ezzel tehermentesítette a feleségemet, és elősegítette, hogy Dóri mielőbb erőre kapjon. Nagyon sokat köszönhetünk neki, mert nekem közben dolgoznom is kell, még így is nehéz időt szakítanom arra, hogy válaszoljak az e-mailekre, ajánlatokat adjak, a koncertezésről nem is beszélve. Ezt persze egyáltalán nem panaszkodásképpen mondom, hiszen a kislányom születése óta tudom: amikor az ember szülővé válik, áthelyeződnek a hangsúlyok, és teljesen mások lesznek a prioritások az életében. Megváltozik a fontossági sorrend.   

 A kislányod hogyan viszonyul a kistesójához? 

– Léna meglepően jól fogadta az öccsét, rendszeresen megsimogatja a kis kobakját, és most már tudja, hogy Ármin is része az életünknek, a mindennapjainknak. Próbáljuk bevonni őt mindenbe, persze a korának megfelelően, hogy egy pillanatig se érezze azt, hogy neki kevesebb figyelem jut, ami pedig időnként óhatatlanul megtörténik. Egyelőre igazán jól működik a mi kis négyesünk, Léna pedig most is ugyanolyan nyugodt, kiegyensúlyozott és életvidám kislány, mint amilyen volt. 

A veled készült interjúkban mindig olyan szépen és szeretetteljesen beszélsz a feleségedről, hogy minden egyes szavadból, mondatodból tisztán érződik: nagyon erős és szoros kötelék a tiétek. Mióta alkottok egy párt? 

– Augusztus 11-én lesz hét éve, hogy együtt vagyunk, és igazából annak idején a megismerkedésünk után elég gyorsan össze is költöztünk. 

Nem is tudnám elképzelni, hogy mással éljem le az életemet.

Azóta csodálatos szimbiózisban élünk. Nem is tudnám elképzelni, hogy mással éljem le az életemet. Igazi szövetségnek érzem a miénket, és nem csak azért, mert férj és feleség vagyunk, igazából a házasság megpecsételi ezt a szövetséget. Számomra egyértelmű, hogy ő van, és ez kikezdhetetlen része az én mivoltomnak, tehát abban, amilyenné mostanra váltam, neki nagyon nagy szerepe van. Sok mindenen mentünk keresztül együtt, és mindig igyekeztünk segíteni egymásnak, ami tovább erősítette a köztünk lévő egyébként is szoros köteléket. Ha visszatekintek az elmúlt hét esztendőre, azt gondolom, hogy mindkettőnk személyisége nagyon sokat fejlődött az együtt töltött évek alatt, úgyhogy abszolút jó hatással vagyunk egymásra (mosolyog). 

Ma pedig már kétgyermekes szülőkként kapaszkodtok egymásba, és fogadjátok a gyermekneveléssel járó kihívásokat. 

– Nem terveztük ilyen hamar a második babát, de nagyon örülünk annak, hogy így alakult. Az, hogy a gyermekeink ilyen gyors egymásutánban érkeztek meg hozzánk, most még komoly próbatételt jelent, de három-négy év múlva, amikor már nagyobbak lesznek, Dóri számára könnyebbséget jelent majd, hogy akkortól fogva coachként, kineziológusként és természetgyógyászként elkezdheti stabilan felépíteni a praxisát és kialakítani a klientúráját. Ő akkor fog tudni igazán kiteljesedni, és én igyekszem mindenben támogatni. 

Szavaidból ítélve számodra a családcentrikusság a legfontosabb értékek egyike. Gondolom, vélhetően az otthonról hozott mintát követed.    

– A szüleim sajnos elváltak, de a nagyszüleim révén igazából mindkét oldalról nagyon pozitív emlékeket őrzök. Az anyai nagymamámra abszolút úgy emlékszem, bár kicsi voltam még, amikor elment, hogy ő volt az, aki összetartotta anyukám családját. 

Az apai nagymamám pedig a legcsodálatosabb, legtisztább ember volt, akit valaha ismertem.

Minden vasárnap összegyűltük nála, az ötvenvalahány négyzetméteres lakásukban voltunk vagy tizenhatan a nagynénikkel, nagybácsikkal, unokatestvérekkel együtt. Vele nem volt olyan szoros a kapcsolatom, mint a másik nagyimmal, de a mai napig bennem él, hogy milyen fontos családösszetartó erővel bírtak ezek a hétvégi összejövetelek. Az apai nagyszülőknél a nagypapám, Fehérvári Alfréd híres focista volt, és ezért őt érthetően bálványoztuk, az apai nagymamám pedig a legcsodálatosabb, legtisztább ember volt, akit valaha ismertem. Olyan hihetetlen szeretet áradt belőle mindenki, de legfőképpen a családja iránt, hogy azt nehéz szavakba önteni. Tőle valóban életre szóló útravaló kaptunk. Ahogy a halála után fogalmaztam: „miatta vagyunk olyan emberek amilyenek vagyunk, és a legtöbb bennünk rejlő jót is nagy valószínűséggel tőle kaptuk.” Az a rengeteg minden, amit átadott nekünk, egyszerűen „jön velünk”, és ma is ott van velünk, bennünk, akkor is, ha a mama fizikai síkon már nincs velünk, legalábbis én így érzem. Két éve hagyott itt minket, nagy bánatom, hogy a kislányomat már nem láthatta… Tudta, hogy várjuk Léna babát, de a születését már nem érhette meg. Sokszor hiányzik, hogy találkozzam vele, de közben meg olyan érzésem van, hogy állandóan velem van, a gondolataimban. Időnként álmodom vele, és olyan megnyugtató, hogy ő nem tud itt hagyni, hogy az életem végéig velem lesz. Az is biztos, hogy ha csak a családi történetekből, meg a visszaemlékezésekből is, de a gyerekeim is „ismerni” fogják őt és tudni fognak róla, mert ezt különösen fontosnak tartom. 

Július lévén javában dübörög a nyári koncertszezon. Mozgalmas hetek elé nézel?   

– Hála istennek, vannak-lesznek fellépéseink, bár még messze vagyunk a covid-időszak előtti állapottól. A szervezők többnyire nagyon óvatosak, úgyhogy nehéz hónapokkal előre tervezni. Mindenesetre az örömömre szolgál, hogy van érdeklődés a zenekarunk iránt, keresnek minket, sőt, a júliusi és az augusztusi fellépésekkel már egészen jól állunk. Több jazzfesztiválra is készülünk az akusztikus triónkkal, és most készítem el a már régóta dédelgetett műsoromat, Lélekbúvár címmel, ami azoknak fog igazán tetszeni, akik szeretnek „beleülni” egy-egy dalba.  

A zenélés mellett az elmúlt években műsorvezetőként is kipróbáltad magad, mi több, a televíziózás rendesen begyűrűzött az életedbe. 

– Valóban, de mostanra szépen ki is gyűrűzött, és ez most jó is így nekem. Volt egy időszak, amikor meglehetősen sok mindenben részt vettem, vezettem a köztévé dalválasztó műsorát, majd később a Család-barát magazint, ami a legnagyobb iskolát jelentette számomra. Ezek a lehetőségek arra voltak jók, hogy sokat tanuljak, meg fejlődjek. Jelenleg a Duna csatorna SzerencseSzombat című műsorának a házigazdája vagyok, és igazából most vagyok abban a szerencsés helyzetben, hogy pont azt a műsort vezetem, amiben a legjobban érzem magam, és ahol a legjobbnak érzem a csapatot is. Ráadásul zenei kapcsolódás is van a Szerencseszombatban, úgyhogy tényleg örülök, hogy ezt csinálhatom, és hogy ez megmaradt, mert mindig örömmel megyek be a stúdióba. Másrészt az ottani munkám nem merít le, és nem igényel annyi energiát, hogy leterheljen egész hétre.  

Visszatérve a fő hivatásodhoz, a zenei tevékenységedhez: szakmailag elégedett vagy azzal, ahol most tartasz? 

– Nem igazán, de igyekszem tenni ez ellen. 

Mi az, amivel nem vagy kibékülve? 

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy a zenekarom, a produkcióink, a dalaink, a mondanivalónk és az az érték, amit képviselni igyekszünk, szerintem ezerszer különb annál, mint amilyen népszerűségnek örvendünk. Ez nem arrogancia a részemről, és nem nagyképűség, ezt bátran ki merem jelenteni, mert hiszem és tudom, hogy így van. Nekem most a legfőbb feladatom, hogy megtaláljam azt a közönséget, nyilván egy meglehetősen szűk réteget, akik ha találkoznak velünk, rájönnek, hogy tetszik nekik, amit mi csinálunk, és hogy a zenénk ad nekik valami pluszt. 

A közeljövőben az a legfőbb célom, hogy növeljük a népszerűségünket.

Másrészt azért sem vagyok elégedett, mert úgy érzem, hogy kicsit előrébb kellene már tartanom, ugyanakkor meg, amikor ezt kimondom, rögtön azt kérdezem magamtól, hogyan is tarthatnék előrébb, amikor olyan dolgokon kellett keresztülmennem, amik pont hátráltattak abban, hogy érdemben előre lépjek. Tehát végül is arra jutottam, hogy valószínűleg pontosan ott tartok, ahol tartanom kell, de nyilvánvalóan szeretnék magasabbra lépni szakmailag. Amikor majd eljutok oda, hogy január végére már összeáll az egész éves koncertnaptárunk, benne azzal a hatvanöt-hetven fellépéssel, amire vágyunk, akkor jöhetnek majd az újabb tervek, vágyak, álmok. A közeljövőben az a legfőbb célom, hogy növeljük a népszerűségünket, amiért rengeteget kell dolgozni, úgyhogy most ezen fáradozom, miközben örülök annak, hogy bárhol koncertezünk, mosolygó arcokat hagyunk magunk után, és bízom benne, hogy hosszú távon ez a legjobb marketing. 

Zenészként mik a legközelebbi terveid? 

– Most éppen albumot készítünk, amire azért vagyok különösen büszke, mert az a bioritmus, amiben most létezem, mindennek kedvez, csak a lemezkészítésnek nem (mosolyog). Mostanra szépen összegyűltek az új dalok, a szövegírásban viszont segítséget kértem Hujber Szabolcs barátomtól, kollégámtól, mert be kellett látnom, arra most végképp nincs időm, hogy elmélyülten dalszövegeket írjak. Szeretném, ha a dalok még decemberben elkészülnének, hogy jövő év elején már a következő projektünkre koncentrálhassak, ugyanis április 8-án leszek harminchárom éves, és nagyjából akkorra tervezem a lemezbemutató koncertet.  

 Bár le sem tagadhatnád, milyen boldog és büszke kétszeres apuka vagy, van-e valami, ami hiányzik a mostani igencsak mozgalmas, kihívásokkal teli, ugyanakkor végtelenül örömteli időszakban? 

– Nem bánnám, ha egy nap nemcsak huszonnégy órából állna, hanem jó néhánnyal többől, mert akkor talán mindenre jutna időm. Jelenleg esélyem sincs edzeni, és már nagyon hiányzik a testmozgás, emellett jó lenne többet gyakorolni és konkrétan a zenével foglalkozni otthon is, de ez per pillanat lehetetlen, mert a gyerekek körüli teendőknél maximálisan szükség van rám. 

Édesapaként ennél édesebb terhet el sem tudok képzelni.

Sokszor egy e-mailt is nehezen tudok megírni, úgyhogy az, hogy elcsendesedve, elmélyülten dalszövegekkel bíbelődjek, jelenleg teljességgel elképzelhetetlen. Zenészemberként ezzel a helyzettel egy picit nehezen barátkozom meg, de próbálom elfogadni, mondván, talán ez most bocsánatos bűn… Arról nem beszélve, hogy ki kell használnunk a kislányunk délutáni alvásidejét, mert leszámítva azt a másfél-két órát, Léna reggel negyed 7-től este 9-ig megállás nélkül „vitézkedik”. Úgyhogy egyelőre még mi is tanuljuk a kétgyermekes mindennapokat, hiszen nem régóta vagyunk benne. Nem könnyű időszak ez a mostani, mert ahogy a beszélgetésünk elején is utaltam rá, a mindennapjaink meglehetősen embert próbálóak a két pici gyerekkel. Mégis azt mondom: édesapaként ennél édesebb terhet el sem tudok képzelni.