Emberi sorsok Trianon mögött

Örökre megpecsételődött az Ulmer család élete

„Az én főszereplőm a dédapám, Ulmer György. Az akkor Magyarország területéhez tartozó Szatmár Vármegyében, Mezőfény községben született 1888-ban. Földbirtokos család volt az övé, valamiféle kisnemesi ranggal.”

Betty még kislány volt, amikor nagypapája sokat mesélt a dédszülők életéről. A múltat féltve őrzött fotók őrzik.

„Látod, aki karikával áll a szülei előtt, ő a nagypapám. Ő, itt mögötte, az édesapja, az én dédnagypapám, Ulmer György. A lányok a nagypapa testvérei, a dédapám és a dédmamám lányai. Az idősebb házaspár pedig az üknagyszüleim, a nagypapám szülei.”

Ulmer Györgynek, mint a legtöbb földbirtokosnak nem volt szakmája, hiszen úgy tervezte az életét, hogy a szüleitől örökölt földből és erdőből tartja el a családját. Jómódban éltek. Aztán kitört az első világháború, a trianoni szerződés pedig örökre megpecsételte a család életét.

„A birtokukban lévő erdőség a debreceni nagyerdő Mezőfény felé húzódó vége volt. A határt a községtől 4,5 kilométerre húzták meg, a teljes erdőt Magyarországhoz csatolták, Mezőfény viszont a határ túloldalára került. Így vesztette el dédapám a teljes vagyonát.”

A férfinek el kellett tartania a családját: feleségével hét gyermekük született, négy lány és egy fiú élte meg a felnőttkort. A megélhetést biztosító, sokszáz évre visszanyúló családi vagyon, a hatalmas gazdaság odalett. A környéken nem volt munka sem, egyik napról a másikra nincstelenné váltak.

„Jött egy lehetőség, és kiment Amerikába dolgozni. Repülő nem volt, egy ilyen elhatározás hosszú évekre, évtizedekre szólt, hiszen csak az odautazás egy-két hónapot vett igénybe. Ő elment, a felesége és a gyermekek itt maradtak. A család a feleség szüleihez, a fotón is látható ükszüleimhez költözött.”

A dédnagypapa közben kitanulta Amerikában az ácsmesterséget. A fához értett, hiszen az erdejéből korábban sok asztalos rendelt. Chicago környékén könnyűszerkezetes házak épültek, Ulmer György ezeken dolgozott.

„Ő és a felesége alig éltek együtt. Volt 8-10 boldog, együtt töltött évük, sorra születtek a gyerekek, de Trianon után csak kétszer-háromszor tudott hazamenni hozzájuk. A nagyapám azt mesélte, amikor először tért haza Amerikából, ő meg sem ismerte a saját édesapját.”

Ulmer György a második világháború idején költözött vissza Magyarországra. Akkor, amikor a második bécsi döntés nyomán Erdély északi részét visszacsatolták Magyarországhoz. Mezőfény klasszikus bombázási útvonal volt.

„Szegény dédanyám a pincében élt vagy három éven keresztül. Az egész faluban egyetlen rádió volt, amit felváltva hallgattak az ott élők. Amikor bemondták, hogy Karcagnál járnak a bombázók, akkor mindenki futott a pincébe, mert 3-4 perc múlva Mezőfény következett.”

A családnak nem nagyon volt mit ennie, hiszen a ház mögött lévő kertben sem tudtak termelni.

„Amit egyik nap bevetettek, azt a másik nap lebombázták. Erre jött haza a dédnagyapám 1941-ben. Addigra már megvoltak a sorozások is, minden férfinak igazolni kellett magát, mi az oka annak, hogy nincs a frontvonalban. Például, hogy hadifogságból jött haza, hadirokkant lett. A dédapám már nem akart bevonulni, hiszen elmúlt 50 éves. Kikönyörögte a jegyzőtől és a bírótól a mentesítő igazolást, amit meg is kapott. Így papírja volt arról, hogy nem szökevény, és a magyar oldalon áll.”

Ulmer Györgyöt már soha nem találta meg a boldogság és a nyugalom. Fiát, a fotón karikával álló kisfiút 17 évesen behívták katonának. Egyik lányát az orosz fogságban veszítette el. Felesége a háború alatt lett beteg, és meghalt. A földjét soha nem kapta vissza, nyugdíja sem lett, hiszen otthon nem dolgozott. Amerikából sem kapott pénzt. Idős korában a gyerekeinél lakott, ők tartották el. Sorsa pedig megismétlődött.

„Az én nagyapám, a karikás kisfiú magyar leventeként megismerkedett egy kislánnyal, aki a szomszéd faluban lakott. Szerelmesek lettek, el is jegyezték egymást. Azt gondolták, Magyarországon, együtt élik le az életüket. A második világháborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződés a bécsi döntéseket érvénytelenítette, a területet újra Romániának ítélte. A két szerelmes a határ ellentétes oldalára került.”

„A himnuszt mi nemcsak a fülünkkel, hanem a lelkünkkel is halljuk”

„Kárpátalján születtem, Mezőváriban, ott, ahol a Tisza választja el Ukrajnát Magyarországtól” – meséli Nagy László.

Nagyszülei akkor születtek, amikor a település Magyarországhoz tartozott, édesapja idején a csehekhez, édesanyja születésekor újra a magyarokhoz, az ő születésekor pedig a Szovjetunióhoz tartozott a falu.

„Trianonnal kezdődött a családunk gyászos története, de szinte nincs olyan ismerősünk, akit valamilyen módon ne érintett volna ez az időszak. Vagy szétszakították, vagy elhurcolták a családok tagjait. A nagyapámat például malenkij robotra vitték, soha nem jött haza a kényszermunkából. Legtöbb családtagunk Kanadába emigrált a diktatúra elől.”

Úgy fogalmaz, az egész élete folyamatos lázadásról szólt, harcról a magyarsága megmaradásáért.

„Sokáig nem jöhettünk Magyarországra, ezt csak azoknak engedélyezték, akiknek a legközelebbi hozzátartozói éltek itt. Szülők vagy testvérek. Én a másod-, harmadunokatestvéreimet nem látogathattam meg. Nem autót akartam magamnak 18 éves koromban, hanem azt, hogy eljussak az anyaországba.”

Turistaként egyszer sikerült átjönnie, a kirándulócsoport a debreceni Arany Bikában szállt meg.

„Amikor megérkeztem, láttam, hogy az egyik épületen nemzeti színű szalag lóg, odamentem és megcsókoltam. Elsírtam magam. Ez egy olyan élmény, ami a mai napig kíséri az életemet. A legszebb város nekem ma is Debrecen. Három gyermekemből kettő ott tanul. Amikor a legnagyobb lányomnak vittem haza a pályaválasztási füzetet, azt mondtam neki, bármelyik iskolába mehet, csak az Debrecenben legyen.”

A Szovjetunió felbomlása után Kárpátalja az 1991. augusztus 24-én függetlenné vált Ukrajna része lett.

„Borzasztó helyzetben éltek ott a nagyszüleim és a szüleim is, majd a mi helyzetünk sem lett jobb. 1991 környékén Gorbacsov ellen volt egy puccs a Kaukázusban, újraszerveződött a magyarellenes kommunista hatalom. Mindenkit üldöztek, aki valaha tett valamit a magyarságért. Ellenem is kiadtak elfogatóparancsot, annyi volt a bűnöm, hogy a kárpátaljai magyar kulturális szövetség választmányi tagja voltam. Ez nem egy politikai párt volt, csak magyar utca- és falunévtáblákat tettünk ki, a nemzeti ünnepeken pedig magyar zászlót lengettünk. Úgy éreztük, hogy az életünk egyre kilátástalanabb ott.”

Ebben az időszakban nagyon sokan elköltöztek Kárpátaljáról. László is így tett, mert rettegett attól, hogy a lányait nem taníttathatja, és bizonytalan az is, kivel házasodhatnak.

„Ezért döntöttem úgy 1994-ben, hogy átköltözünk Magyarországra, most Nyékládházán lakunk. Azt látom, hogy nekünk, kárpátaljaiaknak a nemzetiszínű zászló, a himnusz mást jelent, mint azoknak, akik mindig itt éltek. A himnuszt mi nemcsak a fülünkkel, hanem a lelkünkkel is halljuk.”

(fotók: privát)