Február utolsó napja inkább a télre emlékeztet, mintsem a közelgő tavaszt idézi, de a kellemetlen időjárás ellenére igazán jó hangulatban beszélgetünk e mindkettőnk számára kedves évforduló kapcsán.  – Gyorsan elröpült ez a két év! – állapítja meg Erzsi. – 2020 tavaszán, egy szép és napfényes márciusi délutánon hívott fel az akkori főszerkesztő és kért fel, hogy indítsuk el ezt a sorozatot a csalad.hu oldalon. Én pedig nagyon örültem a lehetőségnek. Ráadásul a témákat illetően abszolút szabad kezet kaptam, mindössze annyit kértek, hogy az írások valamilyen módon kapcsolódjanak a család témaköréhez, és ebbe azért sok minden belefér (mosolyog).  

– Az írások többsége spontán születik, illetve egyszer-egyszer, ha van valami apropó, például a Házasság hete, vagy valamilyen ünnep, akkor az adott héten arra az alkalomra keresgélek az emlékeimben, vajon melyik történet, melyik élményem illene legjobban hozzá. Ha nincs ilyen apropó, akkor is több mindent figyelembe veszek az írásnál, mondjuk, hogy milyen az időjárás, milyen a hangulata az adott hétnek, végiggondolom, van-e olyan téma, ami adja magát, vagy hogy mi az, amiről már régen írtam, de sokszor az aktuális hangulatom is befolyásol. Mindenesetre az, hogy nincsenek tartalmi megkötések, hatalmas szabadságot ad, meg nagy örömöt, egyrészt mert rengeteg olyan találkozás és rengeteg olyan élmény volt az életemben, a munkám során, amelyeket örömmel osztok meg az olvasókkal, másrészt én szeretek egy kicsit novellisztikusan, tárcaszerűen írni… 

Családok, sorsok, emlékek 

– Vannak kedvenc családjaim, akikkel kölcsönösen megszerettük egymást az évek, évtizedek során, és akikkel tartom a kapcsolatot – meséli Erzsi. – Ők főleg vidéki, többgyermekes családok, akik valamit nem úgy csinálnak, mint mások, tehát kicsit szabálytalan emberek, ezért is figyeltem fel rájuk, és ezért is követem nagy élvezettel a sorsukat hosszú évek óta. Nemrég például eszembe jutott egy nagyon helyes család a Rábaközből: az utóbbi időben sokat gondoltam rájuk, és ezért írtam is nekik, hogy megkérdezzem, hogy vannak… Így született meg Az én párom galambász című írásom. Vagy, nagyon jó szívvel emlékszem arra a Tolna megyében élő hatgyerekes családra is, ahol az egyik kislány vak. Az anyuka, Andrea egyedül neveli a gyerekeket, méghozzá olyan nagyszerűen, hogy le a kalappal előtte. Annak idején egy olvasó hívta fel a figyelmemet rájuk, és egy ideje már keresem, de nem találom őket, pedig nagyon szeretném tudni, hogy miként élnek…  Szóval ilyen családokat „gyűjtögettem” az évek alatt, sok közülük megmaradt a fejemben, az emlékeimben is, és boldogan idézem fel a velük való találkozást egy-egy írásomban. Szívet melengető és fájdalmasan szép emberi sorsokkal találkoztam életemben, és jó néhány közülük a mai napig „velem maradt”. 

A téma az utcán hever, meg a vonaton és a HÉV-en 

Erzsi elmondása szerint fiatal lány kora óta mindig nagy érdeklődéssel figyelte az embereket, bármerre járt, bárhová utazott. Ugyanakkor az írásait nem csak a hosszú, messze földre tett utazásai ihlették. „Elég, ha fölszáll az ember egy vonatra, keresztbe teszi a lábát, és figyel – írja Párarajzok - Történetek útközben című könyvének ajánlójában. 

– A vonaton ülve nemegyszer jegyeztem fel párbeszédeket szó szerint, például amikor egy házaspár kimondottan szellemesen társalgott, mert utólag nehéz lett volna pontosan visszaadni az élvezetes dialógusokat.  

De Erzsi szerint a tömegközlekedés is kiváló terep az anyaggyűjtésre, gyakran a HÉV-en utazva figyel fel egy későbbi írásának főszereplőire.  

– Vagy, miközben várom az unokámat az iskola előtt – említ még egy „forrást” –, és amikor itt az utcánkban jönnek-mennek az óvodások, iskolások, akkor is jó kis szülői mintákat lehet látni – utal a számos tanulsággal szolgáló és sok esetben ihletet adó megfigyelésekre.  

A figyelem fontossága 

Ahhoz, hogy Erzsi történetei, írásai megszülessenek, persze mindenekelőtt az kell, hogy ő észrevegye, meghallja, az emlékezetébe vésse, feljegyezze azt, ami elgondolkodtatja… Ami felkelti az érdeklődését és elindítja a képzeletét.  

– Már gyerekkoromban is mindig mindent alaposan megfigyeltem – meséli. –   Kislánykoromból rengeteg képet, hangot, érzést őrzök. Arra is emlékszem, hogy főleg a különböző viselkedésekre figyeltem fel. Egyik kedves emlékem Inci nénihez kötődik. A faluban, ahol laktam, két laktanya volt, így sok katona jött-ment az utcán. A házunk előtt vezetett a „korzó” egyenesen a falu központjába, ahol rendszeresen sétált egy nagyon csinos, szőke, hullámos hajú, kimondottan vonzó nő, aki soha nem mosolygott. A férje katonatiszt volt, csinos ember. Ők ketten mindig egymásba karolva jártak, de sehogy sem értettem, hogy egy ilyen nagyon szép nő miért nem mosolyog soha. 7-8 éves lehettem, amikor egyszer megláttam Inci nénit, amint az egyik boltból kilépve körbenézett, majd meglátott valakit és az illetőt széles és boldog mosollyal üdvözölte. A mosoly egy, a falunkban teljesen ismeretlen, kimondottan jó vágású férfinak szólt, aki hosszú porköpenyben, egy széles karimájú kalapban, és franciás udvari meghajlással bókolt Inci néninek, ezzel a gesztussal csalva az általam addig soha nem látott mosolyt az arcára. A gyermeki fantáziám persze rögtön beindult, és azon kezdtem morfondírozni, vajon ők ketten ismerik-e egymást, és vajon miért mosolyog olyan boldogan Inci néni. Sok ilyen és ehhez hasonló, érdekes és meghatározó pillanatra emlékszem, amelyek mintegy lenyomatként megmaradtak bennem, és amelyek kapcsán késztetést éreztem, hogy erről írnom kell majd egy történetet. Nagyon jó visszagondolni rájuk, újraélni őket, felidézni embereket, helyzeteket, érzéseket, a magam életéből is, nem csak másokéból. 

Alábbhagyott a kalandvágya 

– Valahol valaki azt mondta az írásaimra, hogy ezek nagyon precíz és pontos pillanatfelvételek. – mondja a népszerű újságíró, író, publicista. – Érdekes módon férfiak írják nekem sokan, hogy „nem szégyellem a könnyeimet, amikor az Ön történeteit olvasom”. 

Apropó, olvasói levelek! 

– 40 évnyi üzenet és rám bízott történet vár kiválogatásra – újságolja Erzsi mosolyogva. – Mindegyikre szoktam válaszolni, szinte azonnal, azelőtt kézzel írtam és postán küldtem el minden egyes választ, de volt egy időszak, amikor a négy gyerekem mellett egyszerűen nem fért bele a napba, hogy mindegyikre reagáljak. Éppen tegnap került a kezembe egy levél 2008-ból, amelyre biztos, hogy nem válaszoltam. Egy hölgy írt benne arról, hogy az erdélyi utazásukon, Székelyföldön találkoztak egy emberrel, egy juhásszal, akinek csodálatos versei vannak. Kérte, hogy keressem meg és írjak róla, megadott hozzá minden fontos adatot. Kiszámoltam, hogy most hatvanegynéhány éves lehet az illető, tehát elvileg még megkereshetném, de már nem hajt úgy a kalandvágy, mint fiatal koromban. 

„A legnagyobb hobbim a nagymamám” 

Erzsi négygyermekes édesanyaként ma már hét unoka boldog és büszke nagymamája. 

„Ahogy felidézek apró pillanatokat, érzem, olyan gazdag terepen járok, annyi dolgom lenne közöttük. Vakargatom a hátukat, este csöndben imádkozunk. Figyelem, ahogy változnak az évekkel. S velük mi is. Egyszer tényleg le kéne írnom, mi mindent köszönhetünk az unokáinknak…– írja a csalad.hu-n megjelent, Unokasoroló című blogjában. 

– A legkisebb 11 éves, már ő is kamaszodik – meséli Erzsi. – Egyszer írtak egy dolgozatot, amelyben az volt a feladat, hogy mutassák be a hobbijaikat. Mire az unokám: „Az én hobbim a kézilabda, a Bözsi kutya, de a legnagyobb hobbim a nagymamám”, ami persze hihetetlenül jólesett. Mondjuk, akkor még csak 9 éves volt, most, hogy igazi kiskamasz lett, már tuti, hogy nem ezt írná (nevet). 

Miért hasznos a vízforraló? 

Erzsi azt is elárulja: azelőtt elsősorban éjszaka írt, alkotott, amikor már csönd volt otthon. 

– Este kilenckor elkezdtem és nemegyszer fennmaradtam akár hajnali három-négyig is. Volt, hogy hosszú órákon át csak vártam az ihletre, mert sehogy sem akart jönni. Olyankor ihletet adó könyveket, írásokat olvasgattam, és aztán valahogy, valamikor mindig „megjött a segítség”. Most már inkább kora reggel szeretek írni. Azt vettem észre, hogy ha el is kezdek valamit este, akkor is elrakom és másnap kora reggel folytatom, mert akkor jobban fog az agyam. Hozzáteszem, én igazából soha nem írtam könnyen, ugyanakkor, ha egyszer nekiültem, akkor onnantól kezdve mindenről megfeledkeztem. Az évek során rengeteg főzeléket odakozmáltattam, rengeteg levest kifuttattam, és megszámlálni sem tudnám, hány teáskannát égettem el, mert annyira belemerültem a munkába, hogy teljesen elfelejtettem, hogy feltettem a vizet forrni… Mígnem a gyerekek rábeszéltek, hogy használjak vízforralót, mert az legalább kikapcsol magától – én pedig hallgattam rájuk.