Kanyarog a sor a barabási határátkelőhelynél. Most a szokásosnál is lassabban és nehézkesebben halad a papírmunka, pedig normális esetben ez egy kevésbé forgalmas átjáró. A magyar oldalon nyitott ajtóval állnak sorban a helyi önkormányzat, a szeretetszolgálat és a különböző civil- és segélyszervezetek kisbuszai, hogy azonnal segíthessenek a csomagok bepakolásában a rászoruló családoknak. Mosolygós, az egész helyzetből mit sem értő óvodás gyerekek, reményteli, várandós kismamák, meggyötört, bottal közlekedő idős asszonyok, nyakigláb suhancok és gondterhelt családapák egyaránt megkönnyebbülve huppannak le az ülésbe, hogy eljuthassanak a faluközpontba, ahol a barabási művelődési házban kialakított segítségponton a Katolikus Karitász nyújt oltalmat a háború elől menekülőknek. Az átfagyott, poggyászokkal utazókat forró teával, fekhellyel, melegedővel, élelmiszercsomagokkal és egy-két jó szóval várják. Igyekeznek mindenkit a lehetőségekhez mérten leghamarabb az általa választott helyre juttatni. Sokan rögtön továbbmennek a faluból, előre megszervezett fuvar várja őket, külföldi rokonokhoz tartanak. Van, aki ideiglenesen marad a magyarországi átmeneti szállásokon, de konkrét tervvel készül  a végállomást illetően, és olyanok is akadnak, akik a bizonytalanságból a bizonytalanságba érkeztek, ötletük sincs, merre tovább. A kilátástalanság miatt nekik van a legnagyobb szükségük a segítségre. 

Folyamatosan érkeznek eközben az adományok is, a Karitász munkatársai és az önkéntesek hordják és csoportosítják az élelmiszereket, a tisztálkodási szereket és a gyerekjátékokat. Mindennek megvan a helye. Készülnek az úticsomagok, pakolják a gyümölcsöket, Feri atya remekül irányítja a feladatokat, egyre nagyobb létszámú csapata szervezetten, összeszokottan dolgozik. 

– Mindenkinek hálás szívvel köszönjük a rengeteg adományt, felajánlást és munkát, amellyel támogatják a bajbajutottakat – mondja Árvai Ferenc, az Egri Főegyházmegyei Karitász Központ igazgatója. – Itt az a dolgunk, hogy mindenkinek abban és úgy segítsünk, ahogyan azt igényli. Regisztráljuk a kéréseket és megszervezzük, hogy eljussanak a családok a záhonyi vonatállomásra, Nyíregyházára vagy a fővárosba. Rendszeresen jönnek a faluba üres autóval önkéntesek, jelezve, hogy merre utaznak és hány főt tudnak szállítani. Megható az az összefogás, ami a bajban tapasztalható. 

Játékként felfogni az utazást 

Közben újabb kisbuszok és személyautók állnak meg az utcán, az Ukrajnából érkezők csomagokkal a kézben, a külföldi rendszámú autók pedig üres csomagtartóval várják a rokonaikat, ismerőseiket. A lányával utazik egy Husztról érkező 78 éves asszony, aki a Csehországban élő unokájához és családjához tart. Sosem járt még külföldön, most sem tudja, innen hogyan tovább, mégis elindult. 

– A hat gyermekemből a három fiam otthon maradt, a lányommal indultunk el az unokámhoz és a dédunokámhoz – meséli megtörten. – Sosem gondoltam, hogy eljön ez a pillanat, 1944-ben születtem, így a háború borzalmairól nem voltak emlékeim. Egészen mostanáig. Elkeserítő a jelenlegi helyzet, de bízunk abban, hogy mihamarabb visszatérhetünk az otthonunkba. 

Egy négytagú, Kijevből érkező család két óvodáskorú kislánnyal vágott neki Európának, a cél Svédország, ahol az édesapa ismerősei tudnak segítséget nyújtani, szállás és munkalehetőség is biztosított. 

– Otthagytam a vállalkozásomat a fővárosban, hogy útra keljünk a hercegnőimmel – jelenti ki a családfő. – Két oldalról már elzárták a kerületünket, indulnunk kellett. Próbáljuk megkímélni a gyerekeket a feleségemmel, közös kirándulásként harangoztuk be ezt az utat, hogy minél kevésbé keltsünk bennük bizonytalanságérzést. Amikor vadászgépek repültek el az ablakunk fölött, mutattuk nekik, nézzétek, milyen látványos bemutatót tartanak, hogy egy nagy játéknak foghassák fel ezt az egészet… 

Kismanók a kis manóknál 

Itt van a helyi polgármester és a felesége, segítenek, pakolnak és a falu összes vendégházát az önkéntesek rendelkezésére bocsátották a bajban. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Kormányhivatal munkatársa is kitelepült, hogy minden adminisztratív feladatot igyekezzen levenni a többiek válláról. Mi magunk is tapasztaljuk, milyen ritka nagy kincs a tolmács, ugyanis nincsen belőlük sok. Az ukrán rászorulók nagyobbik része nem beszél idegen nyelven, így kizárólag az anyanyelve jelenthet megoldást. Az egyik önkéntes, a Dániából hazatérő Simon és ukrán párja, Daria ért szót velük, így a kommunikáció és az igényfelvétel elsősorban rájuk marad. Mint mesélik, a menekülő emberek javarésze haza szeretne menni, ha vége lesz a háborúnak, most azonban útra kel. Záhonyból szolidaritási jeggyel ingyen utazhatnak vonattal a rászorulók a fővárosig, az egyik fapados légitársaság pedig szintén térítésmentes utazási lehetőséget kínál az európai járataira – ukrán útlevéllel. 

A Családbarát Magyarország Központ munkatársai, Bartos Andrea projektigazgató, Kereki Judit, a Gyermekút projekt szakmai vezetője és Zombori Gábor operatív igazgató hajnalban két autónyi adománnyal kelt útra, gyümölcsöket, higiéniai termékeket és konyhai eszközöket szállítottak Barabásra. Mindennek megvolt a helye, a legnagyobb sikere azonban a nagy karton plüssjátéknak volt. A gyerekek órákon keresztül szaladgáltak újdonsült barátjukkal, a kismanóval. Ahogy Feri atya fogalmazott, a menekülés alkalmával az édesanyáknak nem az a legfontosabb, hogy a gyerekjátékoknak helyet szorítsanak a bőröndökben, a gyerekek otthonosság- és biztonságérzetéhez azonban nagyban hozzájárul egy plüssfigura. 

 

Gyülekeznek az önkéntesek, a katonák, a rendfenntartók, a rendőrök, a civil szervezetek képviselői, mindenki kiveszi a részét a munkából. Néha több a segítő, mint a bajbajutott, aztán egy pillanat alatt fordul a kocka. Hullámokban érkeznek az emberek. A körülmények ellenére még a legkisebb gyerekek is végig fegyelmezettek, de sokan érkeznek háziállataikkal együtt. A nagykabát alól pislognak a kutyák és a macskák, néha tesznek velük egy kört. A falu főutcáján méretes, két éve, a trianoni szerződés 100 éves évfordulóján felavatott gránittábla állít emléket az elcsatolt részeknek, amelyen Szabó Dezső szívből jövő gondolata is helyet kapott. Keresve sem találhatnánk aktuálisabbat: „Minden magyar felelős minden magyarért.” 

A baj nem jár egyedül. Érkezik egy nagycsalád, az öt év körüli kisfiú nem érzi jól magát, ráadásul gyanúsak a tünetei. Elvégeznek rajta egy koronavírus gyorstesztet, amely pozitív eredményt hoz. Elkülönítik őket és az egész társaságot letesztelik. A buszban együtt utazó 14 főből kilencen fertőzöttek, így azonnal ki kell üríteni az egész művelődési házat, a szakemberek pedig megkezdik a fertőtlenítést és várják a mentőcsapatot, hogy biztonságos karanténkörülmények közé helyezzék az érintetteket. 

Szorul a szív

Egy család közben elindul Siófokra. Az egyik ottani szállodában dolgozó édesanya ment haza a gyerekeiért, hogy együtt térjenek vissza a Balatonhoz. Egy másik pedig a záhonyi vasútállomást célozza meg, hogy a fővárosból hétvégén elrepüljön Lisszabonba. Befut egy német rendszámú tűzpiros családi autó is, a kikászálódó nagyszülőkhöz villámgyorsan rohannak oda az unokák. A viszontlátás felszabadító öröme és a meglelt biztonságérzet jelenti most a mindenséget. A hatalmas öleléseket és a családok újraegyesülését látva bizony nem sok szem maradt szárazon. 

A Barabáson zajló humanitárius akcióhoz a 20 éves Zsófi is csatlakozni akart. A településen élő fiatal lány a Debreceni Egyetemre jár, éppen a felsőfokú nyelvvizsgájára készül, de kötelességének érezte, hogy a jelen helyzetben támogassa édesanyját. A polgármesteri hivatalban dolgozó asszony a művelődési ház konyháján segít, amiben tud, lánya pedig önkéntesként csatlakozott a társasághoz. 

– Amikor a nyolcéves húgom meghallotta, hogy hova indulunk, azonnal berohant a szobájába és összekészítette a kedvenc játékait – osztja meg friss élményeit az egyetemista. – Ragaszkodott hozzá, hogy vigyük el a csomagot a rászorulóknak. Ennél nagyobb ajándékot talán nem is adhatott volna… 

Szöveg, fotó, videó: Szabó Péter Ádám

családcsalád mint pozitív értéksegítségÖnként Jöttemadomány