Ön 2023 januárjában lett a közmédia Montágh Testületének elnöke. Mi motiválta abban, hogy vállalja ezt a felkérést? Leginkább miben jelent kihívást önnek ez a megbízatás?

– Hármas volt a motivációm. Egyfelől nagy rajongója és tisztelője vagyok Montágh Imrének, így jelen időben is, hiszen életműve a hazai kommunikációs képzés egyik legfontosabb forrása. Minden, ami az ő nevét viseli, közel állhat hozzám. Másfelől a közszolgálati média küldetése a magyar anyanyelv megőrzése és gondozása. Ilyen testület egyedül a közmédiában működik, és egyértelmű, hogy a vezetők és az ott dolgozó kollégák nagy hangsúlyt fektetnek az eredményességére, hatékonyságára. Ez azért a mai, digitális írott szóbeliség korában nem olyan egyszerű. Szóval igazán megtisztelő volt, hogy rám gondoltak a nemes kihívás kapcsán. Harmadsorban pedig az értékközpontú megbízatások lelkesítően hatnak rám, kíváncsivá és energikussá tesznek. Most éppen a legkedvesebb feladatnak a nyelvvel kapcsolatos legújabb ismeretek, tudományos eredmények megosztását tartom, hiszen azonnal látható, mire lehetnek jók a napi gyakorlatban. Kihívást pedig leginkább abban jelent, hogy elég jól tudjunk működni ennek a csodálatos, páratlan és világot teremtő magyar nyelvnek a szolgálatában.

Ön nyelvészként, kommunikációkutatóként gyakran hangsúlyozza, hogy a mindennapokban éppúgy oda kell figyelnünk az anyanyelvünkre, mint a fizikai vagy a mentális jólétünkre. Miért tartja fontosnak, hogy ugyanolyan jelentőséget tulajdonítsunk a magyar nyelvnek, mint a testi és lelki egészségünknek?

– Azon, ugye, nemigen vitatkoznánk, hogy naponta érdemes tisztálkodni, felfrissülni, egészségesen étkezni. Vajon miért nem érzünk ugyanígy a nyelvhasználatunkkal kapcsoltban? Pedig a kommunikáció az, amivel értelmezzük és megnevezzük a világot, kapcsolatba kerülünk egymással, és, nem utolsósorban, magunkat is meghatározzuk. Ezzel nem kellene naponta foglalkozni?! Szerintem a gondolatoknak is szüksége van „fogmosásra”, a beszélgetéseknek is jár a „testtartás” és az önkifejezésnek is érdemes „tiszta ruhába” öltöznie. Nyelvünk elhanyagolása gondolataink betegségéhez vezethet. És, persze, fordítva is. Kutatásokkal bizonyított tény, hogy a beszéd képességével születünk, de mindez kevés, ha nem törekszünk arra, hogy ennek értékét életünk során gondozzuk. A környezetvédelem ma mindenki ügye, de a szellemi, mentális környezetszennyezés ellen is védekeznünk kellene. Sőt, muszáj lenne megőriznünk utódaink számára, akiktől „kölcsön kaptuk”, mint a Földet. Én úgy vélem, a nyelv és a kommunikáció nemcsak adottság és közeg, nemcsak lehetőség, hanem kötelesség is.  

Egy interjújában azt mondta, hogy a magyar egyike a legvirulóbb nyelveknek. Mit ért ez alatt?

– Nemcsak én állítom, hanem a digitális világban megjelenő nyelvek hazai kutatói. Merthogy a magyar, annak ellenére, hogy kevés anyanyelvi beszélője van, más, nagyobb nyelvekhez képest az online világban sok-sok tartalmat közöl, az első harminc legaktívabb nyelv között van. Szerencsére tehát on- és offline egyaránt élő nyelv beszélőjeként születik meg a mai magyar ember.

Ahogy a világ változik, úgy a nyelvünk is folyamatosan változik. Az anyanyelvünk hogyan őrizheti meg a gazdagságát, sokszínűségét ebben az elkerülhetetlen változásban?

– Nem anyanyelvünk őrzi meg, hanem mi, emberek, a nyelv használói. Tulajdonképpen nem is őrizzük, hanem élünk vele, benne és általa. Emiatt kifejezzük a változásokat, sőt, egy-egy új kifejezés használatával változásokat indítunk el. Ezért érdekes kérdés az idegen szavak használata: mert egyszerre nyitunk velük egy nagyobb közösség felé, és egyszerre mondunk le saját anyanyelvünk csodálatos megnevező képességéről. Megint csak, különös módon, több ez, mint praktikum, majdhogynem erkölcsi kérdés. A magyar nyelv különleges gazdagságát burjánzó képzési módjai, összetett nyelvtani rendszere, a természetes nyelvekre jellemző titokzatos kiszámíthatatlanság, a gazdag és hosszú, változatos történelmünket tükröző szókincs adja. Manapság sokan tartják magukat szerencsésnek egy-egy külső adottság, előnyös élethelyzet miatt. Én végtelenül szerencsésnek, mondhatom, hogy áldottnak érzem magam, amiért a világ egyik legnehezebb, legbonyolultabb nyelvét játszi könnyedséggel tanulhattam és beszélhetem. Igazi kiváltság.

Korunk médiahasználatában mik az igazi kihívások, melyek a legnagyobb, legégetőbb problémák a nyelvhasználat szempontjából? Ön szerint a médiának miben van a legnagyobb felelőssége ezen a téren?

– Az egyik a mennyiség: sok a fölösleg. És a tartalom nélküli kommunikáció szennyezi a mentális környezetet. A másik a gyakoriság, hiszen mindig „be vagyunk kapcsolva”. A kommunikációnak szükséges része, sőt, kincse a csend, a szünet. A megértéshez és a felkészüléshez egyaránt kell. Ebből persze az is következik, hogy nincs időnk végiggondolni, újraellenőrizni magunkat: csak egy klikk és már elment az üzenet, nem bánjuk, ha a hatezer másik között maradtak benne hibák. A harmadik az ember nélküli nyelvhasználat, a programozott vagy mesterségesen tanított kifejezés, például a művészi nyelvben. A negyedik a stílusok és kifejezések globális főáramúvá válása: a ’mindenki mindenhol mindenkivel ugyanúgy beszéljen’ elvének érvényesülése, egyfajta szegényítő határelmosódás, a finom különbözés eltűnése. De kihívás a multitasking – a több forrásból származó, különféle információk egyidejű kezelésének parancsa is. Merthogy ezzel végeredményben mindenre egyre kevésbé figyelünk. A média felelőssége, hogy a nyelvi teljesítményt épp olyan minőségi kritériumnak tekintse, mint a látványt vagy a hírértéket. Annál is inkább, mert korunk legfontosabb nevelője az internet és a média.

Az elmúlt két évtizedben az internet, az okostelefonok és a közösségi média térhódításával új kommunikációs formák jelentek meg, és változtak a közösségi érintkezés szokásai. Ezzel párhuzamosan a nyelvi igényességünkhöz való viszonyunk romlik. Mindez hogyan érzékelhető a társas kapcsolatainkban, valamint a különböző médiumokban való megnyilvánulásainkban?

– Én óvatos vagyok a romlás tekintetében. Mert bár van és lehet is benne igazság, valójában nem igazán a nyelv romlik, hanem mi, a használói. Sietünk, halmozunk, hazabeszélünk és nem figyelünk. A nyelvünk e tekintetben is tükör. Ezért tartanám fontosnak, hogy egymást ne csak akkor figyelmeztessük tapintatosan, ha maszatos arccal vagy félig felcsípett szoknyával akarna emberek közé menni, hanem akkor is, ha kifejezése pongyola, helyesírása és szóhasználata slendrián, nyelvi hibákat vét. Hogy miből látszik jól a média hatása? Az online világban egyre jellemzőbb a rövidség, az utánzás, az elütés, a szóismétlés, a szólások összekeverése, a globális képi jelek használata. És ezeknek köszönhetően a félreértések – például egy rövid üzenetnél –, a túlzott nyersesség, a megszólítások hiánya, a túl sok és, a helyzetértékelés hiányát is megmutató, érzékeny információk megosztása. Csak egy kis tudatossággal ezeken is könnyű változtatni, persze.

Manapság egyre jellemzőbb, hogy élőbeszéd helyett inkább írásban kommunikálunk: posztolunk, kommentelünk, blogolunk (még véletlenül sem „magyarul”). Ráadásul a digitális térben még inkább hajlamosabbak vagyunk arra, hogy felületesek legyünk, pongyolán fogalmazzunk, tisztelet a kivételnek. Ez azért is alakulhatott így, mert a slendriánságunknak igazából nincs semmilyen következménye?

– A következmények nem mindig azonnaliak, és szerintem vannak is, de csak később látjuk őket igazán. Az állandó és intenzív kommunikáció hatásai már tapasztalhatók a fiatalabb generációkon, akiknél egyre gyakrabban állapítanak meg mentális és pszichés problémákat, figyelemzavart, lelki betegségeket, látszólag komoly ok nélküli traumákat, pánikbetegséget. Annak tehát, ahogyan egymással viselkedünk, nagyon is vannak következményei, különösen, ha mértékét és értékét tekintve ez a viselkedés nem eléggé odafigyelő, túlzottan valamiféle mintakövetésre sarkall, vagy éppen hiányoznak belőle a kommunikáció címzettjére szabás udvarias és odafigyelő vonásai.

Napjainkban sokszor előfordul, hogy családon belül a különböző generációk nem értik meg tökéletesen egymást, mert „nem egy nyelvet beszélnek”. A digitális és technológiai fejlődés következtében ma nagyobb kihívást jelent-e a különböző nemzedékek közötti kommunikáció, mint régebben, vagy ez a generációs szakadék a kommunikációban minden korban próbára tette az érintett korosztályokat?

– A generációk közötti meg-nem-értés nem új jelenség, de mára nagyon élesek lettek a törések. Gondoljuk csak meg: annak idején a vonalas telefon – már amelyik család elég szerencsés volt, ha hozzájuthatott a szocializmusban – a nappaliban volt, mindenki közös készülékeként. Más is hallotta, ha azon beszéltünk, be kellett mutatkoznunk, ha felvettük vagy hívtunk valakit, meg kellett tanulni használni ezt a csatornát. Ahogyan a bakelitlemez lejátszóját is együtt hallgattuk, és a tévénézés is közös program volt. Ma mindenkinek személyre szóló képernyője, információs klímája, saját zenei ízlése és egyedi digitális gyűjteménye van. Egy kicsit olyan ez, mintha minden ember önálló ’generáció’ lenne. Egymás társaságában ugyan, de egymás felé süketen – hiszen fülhallgatóval – fogyasztunk tartalmat és szórakozunk. Ez a szétválás igaz az élményekre, a tudásra, a tapasztalásokra. Éppen ezért van értelme otthon nem mindig kéznél tartani az okostelefonunkat, nem azzal aludni, lemondani a helyiségenkénti személyes használatú digitális tévéről és az alig látható fülhallgatókról. Jó élmény lehet a médiafogyasztás, ha együtt, beszélgetve, valamiféle kulturális és tudásfolytonosságot fenntartva tesszük. Tudom, hogy kissé idealista azt hinni, hogy ezt olyan könnyű megvalósítani, de mégis azt gondolom, nem tolhatjuk a technológiára a felelősséget.

Mit tanácsolna az idősebbeknek, a nagyszülőknek, akik idegenkednek a számukra értelmezhetetlen új szavaktól, kifejezésektől?  

– Azt, hogy próbáljanak ők is „hazatalálni” abban a korban, amelyben élnek. Ha egy nagyszülő szereti az unokáját, akkor érdekli, hogy az mit él meg. Ez a nyitottság, kíváncsiság és rugalmasság segíthet abban, hogy az idősebb korosztályok is megismerkedjenek az új terekkel és kifejezésmódokkal. Vagy éppen abban, hogy megkérdezzék a fiatalabbakat arról, amit nem tudnak. A „régen minden jobb volt” nosztalgiája mindig torzít, hisz ahhoz a régihez képest is voltak, akik a még régebbi korokat áhították vissza. Nem lehet örökké fiatalnak maradni – szerencsére, vallom én –, de örökké kíváncsinak igen. És persze kritikusnak, önkritikusnak is érdemes lenni. E kettő egymás nélkül nem sok jóra vezet.

Egy, az anyanyelvi kultúra ápolásának fontosságáról szóló kerekasztal-beszélgetésben ön arra hívta fel a figyelmet, hogy a nyelvtanítás a családban kezdődik. Édesanyaként hogyan hasznosította a szakmai tudását a fiával és általában családjával való kommunikációban? Manapság a szülők hogyan tudják megszerettetni a gyermekükkel az anyanyelvet?

– Otthon az ember nem tanár és nem is kutató, azt hiszem. Én sem voltam az. Csak élveztem a gyerekem és a szüleim társaságát, ez az öröm erősített meg abban, hogy a ’társalgás művészetét’ tanuljam és igyekezzek továbbadni. Amit javaslok, hogy sokat kérdezzünk, nyitottan, odafordulón. Hogy ne csak praktikus tennivalókról beszéljünk, hanem az életről, a világról, a nagy és kis dolgokról egyaránt. Hogy segítsünk egymásnak a nyelvben, kommunikációban megfogalmazni önmagunkat és a világot. Hogy jelezzünk vissza, ha értjük és akkor is, ha nem értjük egymást. Hogy értékeljük azt, ha valamit hallani és megérteni szép. Vagy éppen nem az. Szóval, hogy adjunk egymásnak azzal, hogy kommunikálunk.

Adna néhány kommunikációs tippet, illetve hasznos, praktikus tanácsot azzal kapcsolatban, hogy a mindennapokban hogyan ápolhatjuk és hogyan használjuk szépen, jól, igényesen az anyanyelvünket?

– Rendszeresen töltsük fel a kommunikációs akkumulátorunkat: olvassunk olyan műfajokat, amelyek a nyelvi kifejezés hatóerején alapulnak, mint például a versek. Minden elküldött üzenetünket nézzük át. Ha maradt elütés, javítsuk, ha elküldtük elütéssel, javítsunk utólag. A digitális világban nem csak rontani, de helyrehozni is könnyű. Ne multitaskoljunk, ha valakivel együtt vagyunk, adjuk teljes figyelmünket a másik embernek, témának, helyzetnek. Legyünk önkritikusak. Játsszunk a nyelvvel, például buszon utazva képzeljük el, valamit hányféleképpen tudnánk otthon elmesélni. Használjunk szinonimaszótárt és nyelvi tanácsadó platformokat vagy kiadványokat. Hallgassunk okos embereket beszélni. Néha fordítsunk egyik stílusról a másikra, például a humorosról a komolyra. És fontos, hogy néha maradjunk csendben. Hiszen akkor történnek meg az igazi, megtartó felismerések.