Zoltánnal munkahelyén, a Magyar Rádió épületében találkoztunk, és alighogy kényelembe helyezzük magunkat az irodájában, ő máris mesélni kezd. 

– Szigorúan véve nem zenész családból származom, de a zene szeretete átszőtte a családunk életét – kezdi mosolyogva. – Már gyerekkoromtól kezdve érdeklődtem a hangszerek, az éneklés és általában a zene iránt, és ehhez a családomtól mindig minden támogatást megkaptam. Egy kis bakonyi faluban, Kislődön nevelkedtem, és a szüleim vállalták, hogy minden héten bevisznek Ajkára a zeneiskolába. Ott ismerkedtem meg a klarinéttal, majd később zongorázni is tanultam és mire nyolcadik osztályban a pályaválasztásra került a sor, már tudtam, hogy zeneművészeti szakközépiskolában szeretnék továbbtanulni. Így kerültem a szombathelyi konzervatórium klarinét szakára. 

Beleszeretett az emberi hangba 

Zoltán elmondása szerint a konzervatóriumban kiderült, hogy nem megfelelő technikával játszik a klarinéton. 

– Volt egy alapvető technikai hibám, amit nem tudtam kiküszöbölni… Ezzel párhuzamosan elkezdett egyre jobban érdekelni az emberi hang, annak egyedisége és sokszínűsége. Lenyűgözött, hogy mennyi mindent meg lehet csinálni az énekhanggal, és ez a „felfedezés” meghozta a kedvemet a kóruszenéhez. Attól kezdve a figyelmem egyre inkább a kórusművészet felé irányult, és egyre világosabbá vált a számomra, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Amikor érettségi után elsőre felvettek a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre, én lepődtem meg a legjobban, de természetesen nagyon örültem a lehetőségnek. Rá egy évre megalapítottam saját kórusomat, a Buxtehude Kamaraegyüttest, akikkel sok szép koncertet adtunk az egyetemi tanulmányaink mellett. A Zeneakadémia elvégzése után egy évet külföldön töltöttem, mert szerettem volna bepillantani egy másik kultúrába és megnézni, hogy máshol hogyan működik a zenei élet. Egy német állami művészeti ösztöndíjjal Münchenben tanultam egy évet.     

Naponta ingázott Budapest és Debrecen között 

Miután hazatért Németországból, a kecskeméti Kodály Intézetben kapott állást, majd 2009-ben a debreceni Kodály Kórus együttes vezető karnagyává választották.  

– Számomra hatalmas megtiszteltetést jelentett, hogy 29 évesen alkalmasnak találtak erre a munkára, és a legnagyobb örömmel és lelkesedéssel ugrottam bele ebbe a feladatba – idézi fel a fontos fordulatot Zoltán. – Öt éven keresztül naponta ingáztam Budapest és Debrecen között: reggel 6.23-kor indult az első InterCity, amivel 9 óra körül már ott voltam. A kollégák miattam egy negyedórával előrébb hozták a próbakezdést, hogy a próba után fel tudjak ülni a legelső vonatra. Sőt, kivittek a vasútállomásra, nagyon segítőkészek voltak. És ez öt évig így ment: reggel mentem és délután jöttem haza a családomhoz. Akkor már megvolt Berci fiunk, majd az első lányunk, Veronika is. Aztán amikor az ikrek, Julcsi és Bogi megszülettek, be kellett látnom, hogy ez a fajta ingázás hosszú távon nem működik. Két lehetőség állt előttünk: vagy Debrecenbe költözik a családunk, vagy elfogadom valamelyik fővárosi felkérést, ugyanis addigra már több helyről is megkerestek és kínáltak állást.

 

Ahol lehet nagyot álmodni…  

Zoltán végül Budapest mellett döntött, a nagy kihívásra pedig nem kellett sokáig várnia.  

– A Rádiókórusnál éppen a negyedik debreceni évemben volt egy üresedés, de nálam a megkeresés ellenére a váltás akkor szóba se jöhetett, mivel feltétlenül szerettem volna a szerződésemet kitölteni, és a betervezett gyönyörű koncerteket megcsinálni a Kodály Kórussal. Azonban valahogy mégiscsak úgy alakult, hogy ez a lehetőség egy év múlva is megvárt, és akkor már igent mondhattam a felkérésre – meséli. – Így kerültem a Magyar Rádió Énekkarába, ami legalább akkora mérföldkő volt a pályámon, mint a debreceni munkám. Egyrészt, mert a Rádiónál minden szem előtt van, amit csinálok, másrészt ez egy olyan hely, ahol tényleg lehet nagyot álmodni. Az első négy év után volt egy nagyobb váltás az énekkarban, akkor sokan nyugdíjba mentek, és utána kvázi újra lehetett-kellett építeni a kórust, egy ilyen feladat pedig mindig rendkívül motiváló. A kollégák kellőképpen elhivatottak voltak, vágytak rá, hogy dolgozzanak, és hogy együtt csináljunk valami jót - és ez a mai napig így van. Nyolcadik éve vezetem a kórust, és most is minden nap ugyanolyan lelkesen jövök be próbálni, és ugyanúgy motivál, hogy valami jó szülessen a nap végére, mint a kezdet kezdetén – mondja az ország egyik legrangosabb énekkarának vezetője.  

Zoltán a Rádiókórus karnagyaként számos koncertet vezényelt itthon és külföldön, széles repertoárja a reneszánsztól a kortárs darabokig terjed, nevéhez számos ősbemutató fűződik.  

– A kórusunk nagyszerű külföldi meghívásokkal büszkélkedhet, nyilván az elmúlt két évben a pandémia miatt nem nagyon tudtunk utazni. Most egyelőre az itthoni feladatainkra összpontosítunk. Jó néhány koncertmeghívásunk van, mi több, elég sűrű az évad, de emellett marad idő az elmélyült műhelymunkára is.  

Hobbija a nyelvtanulás 

Az elhivatott karnagy a zene mellett a nyelvekért is rajong, ráadásul ezen a téren is folyamatosan új kihívásokat keres magának. 

– Németet a középiskolában tanultam, és a Münchenben töltött egy évben rengeteget fejlődött a nyelvtudásom – magyarázza. – Amikor megkaptam az állást a kecskeméti Kodály Intézetbe, ahová elsősorban külföldi diákok járnak, még nem beszéltem angolul, ezért kénytelen voltam alig fél év alatt megtanulni a nyelvet. Abban a pár hónapban rendkívül kegyetlen voltam magamhoz, és nem engedtem a napi három óra angoltanulásból, de végül nem bántam meg, hogy olyan szigorúan fogtam magam. A Zeneakadémián olaszul tanultam, latinból pedig sok rám ragadt, mert általában elég sok latin anyaggal foglalkozom. Néhány évvel ezelőtt a finn nyelvvel kezdtem el foglalkozni, mert egy finn darabot, Rautavaara Vesperását tanultam, és nem volt mit tennem, reggelente egy nyelvtanárral elkezdtem gyúrni a nyelvet, hogy legalább helyesen ki tudjam ejteni a szavakat. Az orosszal is sokat dolgozunk, de mivel annak idején én már csak egy évig tanultam oroszul az iskolában, a cirill betűket újra meg kellett tanulnom. A feleségemmel egy ideig éltünk Kínában, amikor a pekingi zeneakadémián dolgoztam, és egy kevéske nyilván ránk ragadt a kínai nyelvből is. Három évvel ezelőtt pedig a franciát kezdtem el: az volt az elképzelésem, hogy 10 évente megtanulok egy nyelvet, aztán majd meglátjuk, meddig jutok. 

„Nálunk mindenki zenél és sportol” 

A friss Lajtha László-díjas karnagy hivatalból egy ötvenfős kórust dirigál, civilben pedig hat gyermek édesapja, akik között két ikerpár is van.  

– Nekem egy húgom van, a feleségemék hatan vannak testvérek – mondja Zoltán. – Annak idején, amikor Zsófival összeházasodtunk, három vagy négy gyermeket terveztünk, de a sors közbeszólt… Viszonylag rövid idő alatt lettünk négygyermekes család, mert harmadszorra ikreket kaptunk: gyakorlatilag három és fél éven belül született négy gyerekünk, ami hatalmas váltást jelentett. Az egy kicsit nehezebb időszak volt az életünkben, de mégis minden flottul ment, köszönhetően a feleségem hihetetlen munkabírásának. Mindenesetre, amikor a két kicsi is óvodába ment, úgy éreztük, hogy végre fellélegeztünk egy picit, de aztán ahogy cseperedtek a gyerekek, valahogy elkezdett hiányozni a kisgyerekes lét, és úgy voltunk vele, hogy szívesen vállalnánk még egy babát, vagy ha úgy alakul, akkor inkább kettőt, hogy az ötödik gyermek ne egyedüli kicsiként nőjön fel. Erre kaptunk még egy ikerpárt… 

A büszke családapa azt is hozzáteszi: a nagyobb gyerekeknek mindnek van valamilyen kötődése a zenéhez, ugyanakkor mindannyian sportolnak is.  

– A legidősebb, Berci 13 éves, a Kórusiskolába jár, gitározik, és mellette intenzíven kézilabdázik. A 11 esztendős Veronika fuvolázik, és gyakorlatilag folyamatosan énekel vagy fütyül. Elképesztő füttytehetséggel bír, és mindemellett csodálatosan rajzol. Az ikerlányok közül Julcsi nagyszerűen zongorázik, Bogi pedig a falmászásban jeleskedik, és közben oboázni tanul. A legkisebbek, Rozi és Boldizsár pedig élik a három és fél évesek derűs és gondtalan életét. 

Az esti szent időszak, avagy vacsora nyolcasban 

Zoltán azt is hozzáteszi: amióta a Rádiókórust vezeti, a munkaideje jóval flexibilisebb, mint azokban az években, amikor a vonat indulásához kellett alkalmazkodnia. 

– A próbák ugyan fix időpontban vannak, tehát a munkámnak ez a része adott, de az, hogy mikor tanulok, vagy mikor készülök elő egy-egy feladatra, teljesen rugalmas. Mostanában van egy bevált napirendem: reggel elviszem a gyerekeket az iskolába, és utána fél 8-tól 10-ig van két és fél órám tanulni, dolgozni, levelet írni. Amivel nem végzek, azt este, amikor elcsendesül a ház, befejezem, mert akkor megint tudok nyugodtan dolgozni.  

Ami pedig a népes família időbeosztást illeti… 

– A feleségemmel közösen intézzük-oldjuk meg a gyerekek reggeli iskolába, óvodába juttatását, illetve délutánonként az aktuális zeneórára, edzésre vagy egyéb foglalkozásra (pl. néptáncra) való fuvarozásukat – enged bepillantást Zoltán a családi munkamegosztásba. – Az egésznek az a kulcsa, hogy szeptemberben, amikor elkezdődik a tanév, egy jó beosztást kell csinálni, és egymáshoz kell igazítani az összes gyerek összes elfoglaltságát. Ez a nehezebb része, onnantól fogva már „csak” végig kell csinálni (nevet). Sűrű és mozgalmas mindennapokat élünk, mégis, ha jól szervezzük meg a feladatokat, a tennivalókat, akkor mindenre jut idő. Emellett Zsófival igyekszünk megtalálni azokat a csend-pillanatokat, amikor marad idő arra, hogy kettesben elmenjünk sétálni, fürdőbe, vagy vacsorázni, mert meg lehet találni ezeket a pillanatokat! Ugyanakkor meg a nagycsaládos életformának komoly összetartó ereje van. Nálunk léteznek úgynevezett szent időszakok, például a vacsora mindig fix: olyankor nyolcan üljük körbe a nagy tölgyfa asztalt, és ekkor mind együtt vagyunk.  

Lefutotta a maratont 

Amikor a kikapcsolódásról kérdezem Zoltánt, megint csak láthatóan hálás témát „dobok be”, ugyanis, mint mondja, a kedvenc sportága már régóta fontos szerepet játszik az életében.  

– A futás megnyugtat, szellemileg és lelkileg egyaránt feltölt, miközben élvezem, hogy egyedül vagyok. Nekem is szükségem van az énidőre, mert a családban is sokan vagyunk, a munkám is sok ember között zajlik, és valamikor fel kell dolgozni, végig kell gondolni a napot, a dolgaimat, és futás közben tudok igazán elmerülni a gondolataimban. És ahogy egyre több ember vett körül, akár otthon, akár itt, a munkahelyemen, úgy lettek egyre hosszabbak a futások. A karanténidőszakban, amikor legalább kint a szabadban lehetett sportolni, miközben szinte semmi mást nem lehetett csinálni, a közeli erdőbe jártam ki futni, méghozzá olyan lelkesen, hogy végül lefutottam egy maratont. Nem mondhatnám, hogy különösebben jó idővel értem célba, de maga a tény, hogy teljesítettem a távot, hatalmas elégedettséggel töltött el. Ezért a sikerélményért mindenképpen megérte keményen edzeni. Úgyhogy idén néhány barátommal, ismerősömmel csapatban indulunk a 210 kilométeres Ultrabalatonon. 

– Amikor turnézni indulok, az első dolog, amit beteszek a bőröndbe, az a futócipő, azzal kezdem a pakolást, és bárhová utazom, mindig találok alkalmat a futásra: tulajdonképpen lábon fedeztem fel a világot – teszi hozzá mosolyogva. – Ráadásul engem az őrültségek motiválnak: a legjobb példa erre, amikor Hongkongban nyáron harmincvalahány fokban 100 százalékos páratartalom mellett róttam a kilométereket. Sem a hőség, sem a fagyos hideg nem tántorít el: én mínusz 9 fokban is elindulok, persze megfelelő szerelésben. Valószínűleg az efféle őrültségeknek köszönhetem, hogy a futás már eddig is megannyi szép élménnyel ajándékozott meg.