"Tudom, hogy Istené az ország, és ez nem tétlenségre késztet, inkább felszabadít, hiszen lehetőségem van szolgálóként részt venni az ő világában, és így értelmet kap a munkám és az életem is" - fogalmazott a családokért felelős miniszter a Reformátusok Lapjának adott interjúban annak apropóján, hogy szeptembertől a Magyar Református Szeretetszolgálat jószolgálati nagyköveteként is tevékenykedik.

„Nem szabad eltagadni, hogy az ország családpolitikában elért eredményei mellett vannak még szegény, rászorult, hátrányos helyzetűek. Ezeket az embereket a politikusok nem szokták észrevenni, Novák Katalin azonban képes meglátni őket” – mondta Balog Zoltán püspök méltatásában, amikor szeptemberben a Milotai Nyilas István-díjat adományozták önnek. Hol lát nélkülözést?

– Nem kell messzire nézni ahhoz, hogy észrevegyük, mennyi helyen van szükség a segítségnyújtásra, ebből következően pedig kötelezettségünk ez. A nagyszüleimtől azt tanultuk, emberi viszonyainkban mindig nézzünk lefelé, mert akkor fogjuk értékelni, hogy nekünk mi adatott. Mindig találunk majd valakit, aki rosszabb helyzetben él, mint mi. Ha ezt felismerjük, erőt nyerünk a segítségnyújtásra is. Hálás vagyok Istennek, hogy a családunknak van ereje és lehetősége figyelni a nehéz sorban élőkre, és hálás vagyok azért is, hogy miniszterként ezt a munkám által is megtehetem. Ezért is vállaltam jó szívvel a református szeretetszolgálat felkérését. Az MRSZ számos programját széles körben ismerik az emberek, de vannak olyan kezdeményezéseik, amelyeket a többség kevésbé lát. Segítik a gyerekek tanévkezdését, továbbá a Mentőmaci-programtól kezdve a tűzifa-adományozáson keresztül a Bethesda Gyermekkórház munkájának támogatásig rengeteg helyen nyújtanak segítséget. Most arra kaptam lehetőséget, hogy én is hozzátegyek a szolgálatukhoz.

Mit tapasztal, mennyire látjuk meg a nehéz sorban élőket?

– Két párhuzamos jelenséget figyeltem meg. Egyrészt vannak olyanok, akik folyamatosan arról beszélnek, hogy Magyarországon mennyi szegény ember él. Sokszor a valóságtól elrugaszkodott, túlzó megállapításokat tesznek, például azt, hogy milliók éheznek az országban. Ez nem igaz! Ezek a megnyilvánulások a legtöbb esetben megmaradnak a szlogenek és a rémhírkeltés szintjén, segítő tettek azonban nem kapcsolódnak hozzájuk. A másik oldalon látom a cselekvő szeretetet, a gondoskodást, ami sokszor nem a reflektorfényben zajlik, de rengeteg embert megmozgat. Az meglepő, hogy sokan aggódnak az éhező afrikai gyerekekért, és szeretnének nekik segíteni, arra azonban nem éreznek késztetést, hogy egy borsodi cigánytelepen végezzenek önkéntes munkát. Természetesen az afrikai gyerekek segítése is nemes feladat, de meggyőződésem szerint először a saját házunk táján van tennivalónk. Addig, amíg Magyarországon van olyan cigánytelep, ahol sok gyereknek nincs cipője, meleg ruhája, akad dolgunk bőven itthon is. Sokszor megfordultam mezítlábas, rossz körülmények között élő gyerekeknél. Bár ma már adott a lehetőség, hogy a kormányzati támogatásnak köszönhetően ne kelljen éheznie egyetlen gyereknek sem, tény, hogy vannak családok, akik ma is súlyos nélkülözésben élnek. Velük dolgunk van. Elsősorban itt van dolgunk, Magyarországon, és a határon túl élő magyarok között.

Milyen pluszt ad a segítségnyújtáshoz, hogy keresztyénként segítünk?

– Legalább egyszer az életben mindenki felteszi magának a kérdést, ki is ő valójában. Én református keresztyén magyar vagyok, gyerek, szülő, feleség, testvér. Ez az identitásom. Amikor meg tudjuk fogalmazni, kik vagyunk, olyan igazodási pontokat találunk, amelyek leegyszerűsítik az életünket és megkönnyítik a döntéseinket. Keresztyénnek lenni felelősség és bizonyosság: a keresztyén ember tudja, hogy van dolga, és jó esetben azt is felismeri, hol, kivel van dolga, és mi a feladata. Keresztyénként a hittestvéreinkért, magyarként pedig honfitársainkért tartozunk felelősséggel.

Meggyőződéssel beszél erről az identitásról, a keresztyén igazodási pontról, amely megkönnyítheti a döntéshozatalt is. Hol talált rá erre az alapvető bizonyosságra?

– A hitét folyamatosan mélyíteni igyekvő ember vagyok. A Budapest-Hold utcai gyülekezethez tartozik a családunk, ezen belül én olyan hitmélyítő közösségbe is járok, amelyben kétheti rendszerességgel találkozunk. Ezeken az alkalmakon lehetőségünk van a Szentírásról beszélgetni, hitbéli kérdéseket közösen feltenni, és azokra válaszokat keresni. A hit bizonyossága mellett tehát folyamatosan jelen van a hit mélyítésének szándéka is. Ami pedig a lelkieken kívül személyes indíttatásomat illeti, a nagyszüleim példájára igyekszem támaszkodni. Mindkét ágon próbatételekkel teli életük volt, de halálukig szerető házasságban éltek, ahogy a szüleink is több évtizede tartanak ki egymás mellett szeretetben. Ez a bátyámnak és nekem is követendő példa. Így nekünk nem volt nehéz dolgunk, amikor mintákat kerestünk. Persze azt felismerni, hogy nem kell másik út, elég ugyanarra lépni, mint amin az előttünk járók mennek, legalább olyan nehéz, mint új utat keresni.

Családügyi miniszterként sokat foglalkozik az otthonteremtés kérdésével. Mit jelent önnek az otthon?

– Számomra az otthon az a hely, ahol jó szándékkal vesznek körül, bátran lehetek önmagam, nem kell semmilyen szerepet játszani, álarcok mögé bújni.

Van lelki otthona?

– A Hold utcai gyülekezetben otthon vagyok, de felszabadító felismerés, hogy nincs mindig szükségem templomra ahhoz, hogy megélhessem az Istennel való közösséget. Egyszer egy fontos beszélgetés után, amely számomra meghatározó döntést eredményezett, úgy éreztem, olyasvalami történik velem, ami messze túlmutat rajtam. Nem azért kapom, mert megérdemlem, hanem kegyelemből. Amikor az említett beszélgetésről eljöttem, első ösztönös reakcióm az volt, hogy szeretnék hálát adni, templomba menni, erre azonban éppen nem volt lehetőségem. De azt is tudtam, hogy akkor és ott tudok együtt lenni Jézus Krisztussal, amikor és ahol szeretnék, így egyszerűen félreálltam az autóval, és egy parkban kezdtem el imádkozni. Felszabadító érzés volt.

Miniszteri időbeosztással, feltételezem, egyedül lenni sincs mindig idő.

– Valóban így van, de gyorsan hozzáteszem, hogy a személyes csend iránti igény sem ment föl az alól, hogy eljárjak a templomba vasárnaponként, amikor csak tehetem. Az istentiszteleti közösség fontosságát egyébként a pandémiás időszakban értettem meg igazán. Bár volt színvonalas online közvetítés, és igyekeztünk vasárnaponként a gyerekekkel együtt jelen lenni az istentiszteleten, bevallom, néhány hónap elteltével előfordult, hogy közben főtt a leves, vagy valami elvonta a figyelmünket. Amikor ott ülök az istentiszteleten, gazdagabban jövök el, mint ahogyan érkeztem. A legtöbb esetben ez a prédikációnak köszönhető, és van, hogy a gyülekezettel megélt közösség juttat olyan felismerésekre, amelyekre nem döbbenek rá, ha aznap nem megyek templomba.

Milotai Nyilas István, akiről a már említett díjat elnevezték, a református oktatás egyik legkiemelkedőbb alakja volt az 1600-as években. Sokat tett azért, hogy a református kollégiumok színvonalasan működjenek. Önnek is református iskolába járnak a gyerekei. Milyen tapasztalatai vannak az egyházi oktatásról?

– Mindhárom gyerekünk a Baár–Madas Református Általános Iskolába és Gimnáziumba jár. Az alsó tagozatot állami iskolában töltötték. Mindkét helyen kiváló az oktatás színvonala, itt azonban lelki többletet kapnak, kapunk. Szülőként sokat jelentett például, hogy a koronavírus bezártsága alatt az igazgatói, osztályfőnöki levelekben az aktuális tudnivalók mellett mindig volt egy-egy igevers. Azt is jó látni, hogy a gyerekeknek minden hete közös istentisztelettel és minden napja közös elmélkedéssel indul, így szinte magától értetődően válik az életük részévé Isten jelenléte. Én felnőtt fejjel váltam naponta igét olvasó emberré. Nem volt egyszerű felnőttként beleilleszteni az életembe, most már viszont nagyon hiányozna, ha elmaradna. Abban bízom, hogy a gyerekeink, akiknek naponta megadatik a lelki útravaló, őrzik majd ezt a gyakorlatot, és ha felébred bennük az éhség, tudják majd, merre kell fordulni. Jó látni, hogy a 18 éves fiunk a barátaival azon verseng – persze sok más fiús program mellett –, hogy melyik zsoltárt ki mennyire ismeri. Egyszer Zákeus és Jézus találkozása jött otthon szóba. Elkezdtem a gyerekeknek összefoglalni a történetet, mire az volt a válasz: de hát anyu, Zákeus történetét mindenki ismeri! Akkor arra gondoltam, milyen jó, hogy ez számukra természetes, milyen jó hogy ők azt hiszik, valóban mindenki tudja, Zákeus hogyan jött le a fügefáról. Azt is érdekes látni: az ő közegükben nem számít rendkívülinek, ha valaki nagycsaládban él vagy gyülekezetbe jár, szinte kirívó, hogy ők csak hárman vannak testvérek, nem négyen-öten vagy még többen.

Keresztyénként sokszor hivatkozunk Isten szeretetére, vezetésére. Mennyire tapasztalja ezt a szeretetet, biztatást a hétköznapokban, annak ellenére, hogy politikusként bizonyára sok támadás éri?

– Amióta közhivatalt viselek, a miatyánk átértékelődött számomra. Az imádság végén azt mondjuk: „mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség”, de sokszor a hangsúlyt az „ország”, „hatalom” és „dicsőség” szavakra tesszük, holott a „tiéd”-re kellene. Akárhányszor mondom el a miatyánkot, ennél a résznél minden alkalommal tudatosul bennem: az ország, a hatalom és a dicsőség nem az enyém, nem a miénk, hanem csakis az Istené. Ebből a mondatból is kiderül, hogy a hatalom, a hivatal, a tisztség kegyelemből ered. Ez a gondolat pedig felvértez erővel, energiával, valódi biztonságérzettel. Tudom, hogy Istené az ország, és ez nem tétlenségre késztet, inkább felszabadít, hiszen lehetőségem van szolgálóként részt venni az ő világában, és így értelmet kap a munkám és az életem is.

A teljes interjú a Reformátusok lapja legfrissebb számában és a reformatus.hu oldalon is olvasható.