Király Viktor: „Egyszerűen nem is lehetnék boldogabb!” - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Király Viktor: „Egyszerűen nem is lehetnék boldogabb!”

Szűcs Anikó
2020. dec. 8. 6:00
Interjúk

Bár a koncertezésről március óta le kellett mondania, amit vérbeli zenészként nehezen élt meg, elmondása szerint sok pozitív dolog is történt a szakmai életében, amiről viszont büszkén mesélt a csalad.hu-nak. A népszerű énekes számára idén kétségkívül a május volt a legszebb és legfontosabb hónap, amikor megszületett a kisfia. Király Viktor azóta is lubickol az apaszerepben.

Ezekben a hetekben a TV2-n futó Nicsak, ki vagyok? – A rejtélyek színpada című zenés show-műsorban láthatunk vasárnap esténként, ahol Ábel Anita csapatát erősíted. Hogy érzed magad ebben a szerepkörben?

– Nagyon örültem, hogy felkértek erre a feladatra, mert ez egy igazán jópofa szórakoztató műsor, ráadásul nagy meglepetésekkel szolgál. A csapattársaimmal remekül kiegészítjük egymást, a stúdióban fantasztikus a hangulat, úgy, ahogy van, élvezem az egészet.

Az, hogy az első szériában versenyzőként vettél részt, mennyiben segít a tippeléseknél?

– Bár sokan azt hiszik, hogy emiatt helyzeti előnyben vagyok, azt kell mondjam, hogy ez egyáltalán nem segít. Az az igazság, hogy a feladatunk sokkal nehezebb, mint azt a nézők gondolnák, mert kiolvashatom én az összes bulvárlapot, felkészülhetek Magyarország összes közszereplőjéből, akkor sem biztos, hogy összeáll a kép: megtévesztő lehet a jelmez, a hang, a mozgás. És még ha biztos is vagyok abban, hogy tudom, akkor is érhet nagy meglepetés. Már a harmadik adásnál kezdtem belejönni a találgatásba, onnantól kezdve ontottam az ötleteket (nevet).

Zenészként és énekesként mostanában mivel foglalatoskodsz?

– Van itthon egy stúdióm, és ha alkotni támad kedvem, oda vonulok el, ott szoktam dolgozni. Jelenleg a négy falnak zenélek, de egyébként a dalok mindig így születnek: először mindig a négy fal „hallja” az új szerzeményeimet, miközben nagyon bízom benne, hogy mielőbb eljön az az idő, amikor újra közönség előtt tudunk játszani.

Hogyan élted meg ezt a koncertek szempontjából igencsak ínséges évet?

– Nehezen! Hiányoztak, hiányoznak a folyamatos fellépések és a közönséggel való rendszeres találkozások! Ha belegondolok abba, hogy 2008 óta, tehát amióta megnyertem a Megasztár negyedik szériáját, minden héten minimum négy fellépésem volt... Ehhez képest idén márciusban egyszercsak lekapcsolták a villanyt: egyik pillanatról a másikra megszűnt a lehetősége annak, hogy koncertezzünk, amit a zenésztársaimhoz hasonlóan én is nehezen éltem meg. De hogy ne csak a negatívumokról beszéljek, ha már a szakmai életemről kérdezel: az alkotói munka szempontjából viszont kifejezetten jól alakult az idei évem, hiszen rengeteg új dalt írtam. Sőt, novemberben megjelent az első nemzetközi kiadású dalom, This is how I walk címmel.

Amire nyilván nagyon büszke vagy, a hangodból legalábbis ez érződik.

– Valóban, számomra ez egy hatalmas dolog! A dalt egy kedves zeneszerző társammal, a belga származású Janee-vel írtuk, és nagy örömömre annyira megtetszett a híres francia DJ-nek, Bob Sinclarnek ez a közös produkció, hogy kiadta a saját lemezkiadóján keresztül. És nemcsak kiadta, hanem az arcát is adta az egészhez, például az Instagram-oldalán a megjelenés után napokig megállás nélkül csak a dalról posztolt, és ez óriási megtiszteltetés számomra. Remélem, ez azt is jelenti, hogy esetleg európai sláger lesz a dalból, mert azért az elég menő lenne, és szívesen zárnám ezzel az idei évet. Úgyhogy a nehézségek mellett több pozitív dolog is történt szakmailag, ami pedig a családi életemet illeti, egyszerűen nem is lehetnék boldogabb!

Ma reggel egy igazán helyes fotót posztoltál a hathónapos kisfiadról, aki a képen a kiságy rácsvédőjét felemelve huncut mosollyal kukucskál ki a párna alól. Remekül elkaptad a pillanatot.

– Egyszerűen az történt, hogy Kolen nagyon boldogan kelt és amikor a feleségemmel beléptünk a szobába, a kisfiam, meghallva a hangunkat, mosolyogva kukucskált ki az ágyából. Irtó cuki volt! Egyébként, és ezt most nem elfogultságból mondom, Kolen egy rendkívül kiegyensúlyozott kisbaba, rengeteget mosolyog, mint aki így akarja a környezete tudomására hozni, hogy neki semmi gondja nincs a világon – és ez így is van rendjén. Amúgy mostanában már „nehezebb” vele, olyan értelemben, hogy már felfedezünk némi rafináltságot a szemében, mondhatni kezd kinyílni a gyerek csipája (nevet). Most már észrevesszük, amikor nem azért sír, mert bármi baja van, vagy fáj valamije, hanem mert figyelemre vágyik, és ezzel néha próbára teszi a türelmünket, de persze ezt nem panaszképpen mondom.

A kisfiad májusban született, ami olyan szempontból szerencsésen alakult, hogy a karanténidőszakban otthon lehettél a családoddal, és sok időt tudtatok együtt tölteni hármasban.

– Igazán nem szeretném sztárolni magam, de a járványhelyzetnek köszönhetően egyszerűen mintaapa lettem (nevet). A viccet félretéve, a feleségemnek valóban nagy segítség volt, hogy a pandémia miatt én is otthon voltam, mert így maximálisan kivettem a részem a baba körüli teendőkből, és Anitának nem egyedül kellett megbirkózni az új helyzettel. A baba születésénél is jelen voltam, és mivel pandémia volt, a szülés után már haza sem mentem, végig bent maradtam velük a kórházban. Úgyhogy szó szerint az első pillanattól kezdve ott voltam a kisfiam mellett, ami nagy boldogság számomra. Azóta is borzasztóan élvezem az apaságot.

Apropó, angolul vagy magyarul szólsz a kicsihez?

– Leginkább hunglish-ul, tehát hol magyarul, hol pedig angolul beszélek hozzá. Annak idején én is úgy nőttem fel, hogy a szüleim mindkét nyelven beszéltek velem. Én annyiból voltam más helyzetben, mint a kisfiam, hogy az Egyesült Államokban születtem, tizenhat éves koromig ott éltem, és körülöttem mindenki angolul beszélt, ezért nekem a magyar volt mindig a nehezebb nyelv. Kolennél ez pont fordítva van, mert körülötte mindenki magyarul beszél, én vagyok az „angolos” a családban. A dolog érdekessége, hogy az ikertestvérem, aki New Yorkban él, ugyanezt a módszert alkalmazza a fiánál, csak nála fordított a helyzet: náluk Ben az egyetlen, aki szigorúan magyarul beszél a most három és fél éves unokaöcsémmel, Kai-jal.

A fivéreddel mikor találkoztatok utoljára?

– Lassan egy éve nem láttuk egymást. Mielőtt beütött a világjárvány, a feleségemmel úgy terveztük, hogy New York-ba utazunk, hogy meglátogassuk a testvéreméket, és mert Anita nem járt még a Nagy Almában, de az utazás meghiúsult. Koncertem is lett volna odakint, azt is le kellett mondani. Fogalmam sincs, mikor tudom meglátogatni a testvéremet, aki nagyon hiányzik. Ugyan folyamatosan kapcsolatban vagyunk és gyakran beszélünk, de az azért nem ugyanaz, amint amikor élőben találkozunk.

Idén lesz az első karácsony a kisfiatokkal.

– Nyilván Kolen a korából adódóan még nem fogja fel, hogy mit jelent ez az ünnep, de azt már most látja, hogy a házunk gyönyörűen fel van díszítve. Anita ugyanis nagyon szereti, mi több, rajong a karácsonyért: már november elején elkezdte a lakás és a kert dekorálását, és azóta is folyamatosan újabb és újabb díszeket vásárol. A kisfiamnak pedig láthatóan tetszik, ahogy világítanak a színes led fények. Az idei karácsony sok szempontból más lesz, mint a többi, de ez lesz az első ünnepünk hármasban, és emiatt mindenképpen emlékezetes lesz. Már nagyon várjuk!

(fotó: TV2, Förster Tamás)