A szokásos hétindító szerkesztőségi értekezleten épp a Koraszülöttek világnapjához kapcsolódó cikkeinkről ötleteltünk, amikor is Pethő Zsófi kolléganőnk, a Családbarát Magyarország Központ PR  szakértője egyszer csak megjegyezte: ő is érintett ebben a témában, ugyanis annak idején a 7. hónapra jött világra, és az élete első két hónapját inkubátorban töltötte.  

A Zsófi születésével kapcsolatos további részleteket már az édesanyja, Erzsébet osztotta meg velem, aki időnként a könnyeivel küszködve emlékezett vissza az évtizedekkel ezelőtti eseményekre.  

„A 7. hónapban jártam, amikor megindult a szülés”  

Erzsébet elmondása szerint a várandóssága sajnos korántsem zajlott zökkenőmentesen.    

– Utólag azt mondták, lehet, hogy rossz helyen tapadt meg a petesejt és ez okozta a problémákat – meséli. – Egy alkalommal vérezni kezdtem, de a szakrendelőben nem igazán foglalkoztak velem, így végül a kolléganőm ajánlott egy szakorvost, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem (SOTE) I. számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján. Óriási szerencsém volt, hogy a doktor úrhoz kerültem, mert ő azonnal beutalt a kórházba, szigorú ágynyugalomra fogott, és mindent megtett azért, hogy a magzat életben maradjon. Sajnos a várandósságom alatt ez a probléma többször megismétlődött, amihez valószínűleg az is hozzájárult, hogy nem tartottak huzamosabb ideig betegállományban: kismamaként időről-időre vissza kellett mennem dolgozni, amit, mint utóbb megtudtam, nem lett volna szabad. A 7. hónapban jártam, amikor ismét kórházba kerültem, akkor már nagyon erős görcsökkel, és bár az orvosok addig vártak a szülés megindításával, ameddig csak tudtak, a bentlétem másnapján megrepedt a magzatburok és megindult a szülés. 1973. december 2-án reggel fél 7-kor világra jött az első kislányom. Zsófi 1600 grammal született. A szülésnél is akadtak komplikációk, mert beszorult a méhlepény és emiatt egy egészségügyi küretet is el kellett végezniük. A beavatkozás után derült ki számomra, hogy igazából minden úgy történt, ahogy történnie kellett, és jó, hogy megszületett a baba, mert a méhlepény már nem látta el kielégítően a funkcióját és a továbbiakban már nem bizonyult volna megfelelő táplálékforrásnak…  

A legnehezebb időszak  

Az édesanya azt is hozzáteszi: annak idején különösen szerencsés érezte magát, hogy abban a kórházban szült, mert a SOTE I. számú klinikáján akkoriban már volt inkubátor. Igaz, kevesebb, mint ahányra szükség lett volna, ezért előfordult, hogy két baba osztozott egy inkubátoron.  

– Minden nap átmentem a koraszülött osztályra, ahol megnézhettem a kislányomat. Közben a nővérek megtanítottak anyatejet fejni – eleveníti fel a kórházi emlékeit Erzsébet. – Három hetet töltöttem a kórházban, és nem tudom elmondani, milyen fájdalmas érzés volt hazamenni úgy, hogy a kisbabámat ott kellett hagynom. Ráadásul hamarosan jött a karácsony és nekem majd’ megszakadt a szívem, hogy a gyerekem nélkül kell töltenem az ünnepet. Senkinek nem kívánom azt az érzést! – mondja meghatódva.  

– Az ünnepek utáni hetek lassan és nehezen teltek. Továbbra is naponta jártam be a kicsihez a kórházba, vittem a lefejt anyatejet. A babának sokáig nagyon rossz volt a vérképe, és addig nem akarták kiengedni, amíg nem javulnak az értékei. Végül gamma-globilint adtak neki, amivel feljavították az állapotát, ráadásul akkorra már az egyik ápolónő azt javasolta, jobb lenne, ha kikérném a gyereket, mert az, hogy a pici egyáltalán nincs friss levegőn, nem tesz jót neki.  

Mindent csinált, amit a kortársai  

– Január 28-án saját felelősségemre hazahoztam Zsófit – meséli az édesanya. – Közel két hónap után ölelhettem magamhoz először a kislányomat – leírhatatlan érzés volt! A baba abszolút jól érezte magát a „hazai környezetben”, és hatalmasakat aludt az itthoni nyugalomban. A kórházban a nővérek felhívták a figyelmemet, hogy a picit fokozatosan kell szoktatni a levegőhöz, én pedig betartottam minden előírást. Eleinte csak pár percet levegőztünk: olyankor felöltöztettem a babát, kinyitottam az ablakot, majd 5 perc után becsuktam, vártam egy kicsit, és levetkőztettem a kislányt. Másnap 10 percre növeltem az időt, és így tovább. Eltelt pár nap, mire végre kitolhattam a babakocsit a szabadba, a folyosóra, és hosszabb időre kint hagyhattam a gyereket, hogy élvezte a friss levegőt.  

– Az evéssel továbbra is megküzdöttünk: Zsófi minden egyes étkezése felért egy tortúrával. Pedig rengeteg tejem volt, úgyhogy a későbbiekben, amikor már ehetett főzelékeket, azokat anyatejjel készítettem. Egyébként pedig amilyen rosszul evett a kislányom, olyan szépen fejlődött, és nagyon aranyos lányka volt. Egyévesen indult el, de a lába olyan aprócska volt, hogy nem lehetett cipőt kapni rá. Egy maszek cipőkészítőnél vettem az első cipőcskéit, 16-os és 17-es méretűt, abban tette meg az első lépéseket…  

– Pici, törékeny kislány volt, de nagyon aktív, és roppant cserfes. Mindent csinált, amit a kortársai, hála istennek semmi nem maradt vissza nála a koraszülöttségéből. A gyermekorvos rendszeres időközönként járt hozzánk, és minden alkalommal örömmel állapította meg, hogy Zsófi milyen szépen fejlődik. 3 éves koráig otthon voltam vele, utána óvodás lett, amit nagyon rossz néven vett. Olyannyira, hogy tiltakozásképpen egy falatot sem evett az oviban. Eltartott egy ideig, mire megbarátkozott az új helyzettel.  

Kapaszkodó nélkül  

Erzsébet arról is őszintén beszél, hogy lelkileg rendkívül nehezen élte meg a szülés utáni két hónapot, különösen azok a hetek viselték meg, amelyeket a kislányától távol kellett töltenie.  

– Egy ilyen váratlan élethelyzet, amikor a baba a  jóval előbb érkezik, nyilván most is nagy próbatételt jelent minden érintett szülőnek, és meghatározó fordulat a család életében – mondja az anyuka. – Ugyanakkor, ma már az érintett anyukák és apukák számos koraszülöttekkel foglalkozó fórumon megoszthatják egymással a tapasztalataikat, problémáikat, kételyeiket, tanácsokkal láthatják el, biztathatják, lelkileg támogathatják a sorstársakat, ami hatalmas segítséget jelenthet ebben a helyzetben. Nekem annak idején nem volt koraszülött baba, illetve érintett szülő az ismeretségi körömben. Bár a kórházban találkoztam sorstársakkal, leginkább csak az orvosoktól és a nővérektől kapott információkra hagyatkozhattam.    

– Amíg haza nem hoztuk Zsófit a kórházból, minden alkalommal sírtam, amikor meglátogattuk a babát. Miközben könnyes szemmel csodáltam a kislányomat, minden nap tele aggodalommal és kételyekkel, remegő hangon kérdeztem a férjemtől: – Vajon életben marad? Erre a kérdésemre ő mindig azt válaszolta: – Miért ne maradna? Az én gyerekem! Csaba határozottan kijelentette, hogy ez így lesz, máshogy nem történhet, és végig következetesen kitartott az álláspontja mellett, amivel vélhetően engem is próbált megnyugtatni és vigasztalni. Nyilván őt is megviselte a helyzet, de a férfiak másképp viszonyulnak dolgokhoz. Később persze a férjem mindenben segített, és kivette a részét a gyerek körüli teendőkből.    

„Nagyon büszke vagyok Zsófira!”  

– Annak idején több alkalommal is behívtak bennünket a kórházba, hogy fényképet készítsenek Zsófiról – újságolja Erzsébet. – A fotója szerintem a mai napig kint van a koraszülött osztályon, az irodában, számos egykori koraszülött gyermek fényképével együtt. Nyilván a Klinikának is nagy büszkeség, hogy a náluk idő előtt világra jött babák életvidám lurkókként, boldogan mosolyognak ezekről a fotókról.  

– Nem lehetek elég hálás a sorsnak, amiért a SOTE I. számú klinikáján szülhettem meg az első kislányomat – teszi hozzá Erzsébet. – Még most is nehéz szívvel gondolok vissza arra az időszakra: különösen az első két hónap volt fájdalmasan küzdelmes, tele kételyekkel, bizonytalansággal és reményekkel. De az, hogy a koraszülött pici lányom kimondottan talpraesett, életrevaló gyerekké cseperedett, majd sikeres felnőtt és nem utolsósorban szerető, gondoskodó édesanya vált belőle, minden nehézségért kárpótolt. Nagyon büszke vagyok Zsófira!