Korhatár: 18-80 év

Mi vagyunk a Hetedik Mennyország (amerikai családi filmsorozat – a szerk.). Öt fős családunk, plusz a kutyák, Bingó és Mangó. Az ebek semmit nem érzékelnek ebből az időszakból, és milyen szerencsések: a megszokott mederben folytatják tovább békés kis életüket. Próbáljuk követni őket és átvenni tőlük ezt a nyugodalmas hangulatot.

Négy generáció együttélése önmagában is képes hol mulatságos, hol pedig bosszantó pillanatokat okozni, a kényszeres összezártság pedig még inkább megedzi a rokoni kapcsolatokat. Ez most mindannyiunk számára nagy kihívás: a 80 éves nagyit nyugtatni kell, hogy ne pánikoljon, az 50-es korosztályú szülők összetartják a családot, jómagam a 31 évemmel igyekszem némi szórakozást belecsempészni a mindennapokba, főként a 18 éves húgom számára, aki nehezen éli meg, hogy egy darabig nem találkozhat az iskolatársaival.

A türelem rózsát terem

Szokatlan, barátságtalan idők ezek, hiszen biztonságosnak vélt világunk állt most a feje tetejére, így pont azt a legnehezebb megemészteni, hogy már nem vagyunk képesek úgy irányítani az életünket, ahogy azt eddig tettük. Annak pedig, aki maga is irányításmániás (felteszem a kezem), ez különösen nagy feladat. Az viszont már rajtunk áll, hogyan kezeljük a karantént. Bosszankodva, panaszkodva, vagy pedig a tőlünk telhető legoptimálisabb módon, azaz a helyzethez képest derűsen, kézen fogva (nem szó szerint) és összetartással.

Türelemjáték ez, olyan kihívás, amellyel ilyen mértékben aligha kellett eddig megbirkóznunk. Türelem önmagunkkal szemben, hogy megértsük és elfogadjuk: igen, egy adott pont után már kevésbé édes az a semmittevés, mégis muszáj kitartanunk. És türelem mások felé úgy, hogy minden lehetséges eszközt bevetünk annak érdekében, hogy ne menjünk egymás agyára hosszú hetek után sem. Hiszen mindannyian mások vagyunk, más céljaink, igényeink és képességeink vannak, mégis a türelem pontosan erről szól: közösen várunk. Várjuk, hogy jobb legyen.

Mesékkel a világ ellen

Épp a radiátorra teregetem ki a törölközőmet, miközben titkon bekukucskálok a nagymamám szobájába. Alaposan, már-már kényszeresen rendezgeti kis dolgait az éjjeliszekrényében. Megszámolja, hány papírzsebkendő van nála, átnézi a szalvétáit és egy guriga wc-papírt is betároz a biztonság kedvéért. Ő így készül fel. Közben kihallatszik a tesóm beszélgetése, aki épp arról mesél egy osztálytársának, hogy nem érti azokat az embereket, akik még mindig utazgatnak a világban. Anyukám közben a híradót nézi és beszámol nekem az új fejleményekről. Néha szívem szerint kihúznám a tv-t a konnektorból, hogy legalább egy pár órára megszabadulhassak az aggasztó hírektől. Apukám tüsszög megállás nélkül, bár tudjuk, hogy ez csak allergia, azért gyakran szellőztetünk; ez most zsigerileg bennünk van. Mindegyikünk gondolata a koronavírus körül forog, nyilván nem egyszerű elterelni a figyelmünket a témáról. Azért megpróbáljuk. Felvetem, hogy egyik nap zenéljen együtt a család, minden nap közösen étkezünk, miközben sokszor nagyokat nevetünk. Esténként Harry Pottert nézünk, hogy kiragadjuk magunkat a valóságból és megnyugvással konstatáljuk, hogy legalább nem Voldemort zord világában élünk, ahol a koronavírus csak egy békésen ügető unikornis lenne a hátborzongató dementorok mellett.

Eleinte mi is pánikolunk, de aztán elfogadjuk, amit ránk mért a sors és lenyugszunk. Elcsendesülünk, pont úgy, ahogyan kell: belül, a szívünkben, miközben a ház a nevetésünktől zeng. Vigadva sír most a magyar.

Ezek a cikkek is érdekelhetik még a csalad.hu-n:

maradjotthonotthon a családkoronavírus