„Engem is vertek, mégis rendes ember lett belőlem”

Kedves Olvasó! Több mint fél éve ismerkedtünk meg egymással, fél éve kapok visszajelzést az írásaimmal kapcsolatban, így ha nem bánja, mostantól tegező formában írnék a blogomra. Vagyis remélem, nem bánod, bízom benne, hogy vagyunk már ilyen viszonyban…

Szóval a minap megkeresett egy fiatal lány a két öccse ügyében. Az egyik még csak páréves, a másik már tinédzser. Mindkettőt bántalmazza az édesanyjuk. (Bevallom, nehezemre esett most leírni az egyik legszebb magyar szavunkat.) Látszólag nem foglalkozik senki a fiúk sorsával, a lány pedig messze él tőlük, tehetetlennek érzi magát.

Egy ilyen történetre sokan csak megrántják a vállukat, sőt, határozottan hozzáteszik: „Engem is vertek, mégis rendes ember lett belőlem.” Ez a jelenség azonban nem tesz mást, mint felmenti a „szeretetből cselekvőt”, és átkeretezi az átkeretezhetetlent.

Vajon a fenti két fiúcska hogyan fog majd emlékezni ezekre az évekre? Hogy megérdemelték a rendszeres szenvedést? Hogy megérdemelten kapták ezeket a pofonokat attól az embertől, akinek a legjobban kellett volna őket szeretni, félteni, és megvédeni a fájdalomtól? De ami a legfontosabb: ettől lettek normális, rendes emberek? Elevenbe vágó kérdések ezek, ugye?

Talán Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakember volt az, aki egy rendkívül egyszerű, mégis fajsúlyos jelentéstöbbletet tett hozzá a mondathoz egy aprócska változtatással. Szerinte ugyanis úgy helyes ez a kijelentés, hogy: „Engem is vertek, ennek ellenére rendes ember lett belőlem.” Teljes mértékben egyetértek ezzel a fordulattal.

A félelem pedig felemészti az ember lelkét

Ha valakit, akkor engem aztán vertek. Hol jobban, hol kevésbé. De inkább jobban. Mindenért. Kiesett a kulcs az ajtóból – orrvérzésig vertek. Lassan olvastam – beleverték a fejemet az asztalba. Morzsás maradt az asztal – megvertek. Lehet, hogy utána jobban figyeltem ezekre, de ez tényleg valós ok volt arra, hogy megüssenek egy 8 éves gyereket? Elárulom nektek, nem azért figyeltem később ezekre görcsösen, mert beláttam, hogy helytelenül cselekedtem, hanem azért, mert féltem egy újabb bántalmazástól… Amit persze végül így is, úgy is megkaptam mindenféle mondva csinált okkal, de a lényegen nem változtatott: a félelem erősödött bennem, nem valamiféle idealizált viselkedéstudat. A félelem pedig felemészti az ember lelkét, és sokszor a testét is.

Meg merem kockáztatni, hogy ha nem kerülök szerető, gondoskodó kezekbe, nincsenek mellettem elhivatott pedagógusok, barátok, nem tapasztalom meg az önismereti munkát, akkor egészen másfajta ember lennék. Talán nem is azon az oldalon állnék, ahol most.

Instant feszültségoldás

Hiszek abban és gyakorlója is vagyok annak az elképzelésnek, hogy egy gyermeket lehet verés nélkül is nevelni. Hogy az ütések nem megoldást, csupán instant feszültségoldást jelenthetnek. A bántalmazás nem lehet eszköz a nevelésre, arról meg ne is beszéljünk, amikor a szülők úgy érzik, ez az egyetlen mód a fegyelmezésre.

A fiúk sosem fogják elfelejteni, ami velük történt. Elnyomni lehet, de elfelejteni nem.

Hosszasan beszélgettem a fiúk nővérével, átvettük az összes lehetőséget a segítségkérésre (gyermekjóléti szolgálat, gyámhatóság megkeresése, védőnő, írásbeli jelzés megtétele az előbbi szervezeteknek, telefonszolgálato(ko)n keresztül történő anonim bejelentés stb.), és úgy érzem, ezek közül több is működhet. Kell, hogy működjön! És addig, ameddig ezt le tudom írni nektek, és reggel bele tudok nézni a tükörbe, biztosan lesz újabb blogbejegyzés is. Mert bár sok mindent láttam már, mégis van bennem valamilyen megmagyarázhatatlan optimizmus, hogy lehet ezt jobban csinálni.

Amennyiben Ön vagy valaki a környezetéből segítségre szorul, kérjük, ne habozzon! Hívja az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálatot: 06-80/20-55-20. A szám a nap 24 órájában, ingyenesen, anonim hívható. A segítségnyújtás további lehetőségei bővebben és letölthető formában elérhetők ezen a linken.