Dancsi amellett, hogy újságírói tehetségét a csalad.hu megannyi cikkében is megcsillantotta, blogot vezet és YouTube-csatornáján többféle témában készít videós tartalmakat.  Szabadidejében imád utazni, mi több, az egyik legfőbb kedvtelése mára az életformájává vált. A másik komoly szenvedélye pedig az éneklés… 

A covid időszakában ez a hobbim teljesen háttérbe szorult, mert a fellépéseim elmaradtak – meséli Dancsi. – Mostanában kezd ismét a fókuszba kerülni az életemnek ez a területe. Kiskamasz korom óta énekelek, de nagyon sokáig, hosszú éveken át szorongtam a színpadon. Borzasztóan lámpalázas voltam, és hiába szerettem énekelni, a megszégyenüléstől való rettegés mindig beárnyékolta a teljesítményemet. Mert létezik az egészséges lámpaláz, ami egy pozitív adrenalinlöket, ezzel szemben van az a szint, amikor a színpadi „félsz” már a teljesítmény rovására megy. Különösen szembetűnő ez az éneklésnél, mert az pont egy olyan műfaj, ahol abszolút érződik, ha az előadó túlságosan izgul, hiszen olyankor remeg a hangja… De lámpaláz ide vagy oda, nem adtam fel, mert a zene számomra mindig nagyon fontos volt, ráadásul a családom is rendkívül muzikális. 

„A nagymamám volt a legfőbb támogatóm”  

Dancsi elmondása szerint 12-13 évesen kezdett énekelni, aztán később eljárt karaokézni. Azt is elárulja, hogy a nagymamája volt az, aki első perctől fogva maximálisan támogatta őt ebben.  

– Kiskamaszként mindig neki énekeltem, és ő mindig türelmesen meghallgatott. Eleinte azt kértem tőle, hogy háttal ülve hallgassa a produkciómat, ne nézzen a szemembe közben, mert annyira izgultam, ő pedig természetesen teljesítette a kérésemet. Az első karaoke versenyemre kezembe nyomta a nevezési díjra félretett pénzét és “rám parancsolt”, hogy menjek el. Annyira cuki volt! Így kezdődött… Aztán 18-19 évesen elkezdtem énektanárhoz járni, majd a sors összehozott egy hölggyel, aki felkarolt és úgymond menedzserként egyengette az utamat. Igazából akkortól robbant be nálam ez a dolog, mert szerepeltem az RTL Klub Fókusz című magazinműsorában, ahol felfigyeltek rám. Ennek köszönhetően egymást követték a fellépések, egyik szervező a másiknak ajánlotta a koncertemet. Számos helyen, sokféle alkalomból léptem fel: énekeltem jótékonysági eseményen, iskolai ünnepségen, könyvfesztiválon, falunapon, meg a tévében is szerepeltem időnként. Aztán ahogy teltek az évek, és egyre komolyabban foglalkoztam az énekléssel, egyre több rutint szereztem, amitől a lámpalázam fokozatosan csökkent.  

Meglepte a spanyol közönséget 

Dancsi azt is megjegyzi: egy évig tartott a közös munka a menedzserével, de az az időszak hatalmas lökést jelentett számára, és mindenképpen hozzásegítette ahhoz, hogy utána egyedül is boldoguljon, és az addigi sikerélményekkel felvértezve haladjon tovább a megkezdett úton. 

 

– Onnantól kezdve én szerveztem a fellépéseimet – magyarázza. – Ez többnyire havi 2 alkalmat jelentett. Általában 20-30 perces műsort adtam, a repertoárt pedig annak függvényében állítottam össze, hogy hol koncerteztem. Amikor óvodában léptem fel, Disney-dalokkal készültem, amikor idősekhez mentem, akkor pedig örökzöldeket énekeltem. Jártam fiatalokhoz is, számukra természetesen a mai slágerekkel készültem (mosolyog). A covid előtt hosszabb időt töltöttem Spanyolországban, Alicantéban, és ott is felléptem egy dzsessz bárban. Az, hogy egy idegen országban, ráadásul csodálatosan lelkes közönség előtt énekelhettem, fantasztikus élményt adott. A Besame mucho-val kellőképpen megleptem őket, azt a dalt különösen értékelték.  

Kétórás koncertet adott 

– Amikor már úgy éreztem, hogy egyre magabiztosabban énekelek, a zenész barátaimmal összefogva szerveztünk egy kétórás koncertet, amely azért volt különleges számomra, mert végre sikerült ledöntenem azokat a falakat magamban, amik a szorongásom miatt hosszú évekig utamat állták. Minden félelmemet hátrahagyva kiálltam a közönség elé, átadtam magam a zenének és hagytam, hogy szárnyalhasson a hangom – mondja büszkén Dancsi. – Az Aranytíz Művelődési Házban közel 200 fős közönség előtt léptem fel vendégzenészekkel, sztárfellépőkkel, táncosokkal.  Igazán színes műsort állítottunk össze: volt benne egy „Szerelem hullámhosszán” -blokk, ahol megdobogtattuk a szíveket, majd következtek az inspiráló nőkről szóló, erőt sugárzó számok, végül pedig a legszebb magyar dalok csendültek fel. Fantasztikus koncert kerekedett belőle, és a barátaim közül mindenki hozzátett valamit az este sikeréhez. Az „aranytízes” fellépés után tele voltunk tervekkel, többek között stúdiófelvételre készültünk, de a covid keresztülhúzta a számításainkat.  

Az ukulelével kinyílt a világ 

Dancsi azt is derűsen újságolja, hogy a járványhelyzet alatt megtanult ukulelén (a gitár kicsi, négyhúros változata – a szerk.) játszani.  

Régóta vágytam arra, hogy magamat tudjam kísérni egy hangszerrel – teszi hozzá. – A karanténidőszak pont jó volt arra, hogy valami újat tanuljak. Nagy fába vágtam a fejszét, mert nehezebb volt megtanulni játszani az ukulelén, mint amire számítottam. Kellett hozzá két év, no meg rengeteg kitartás, de most már egészen jól megy (mosolyog). Vettem magamnak egy gitár nagyságú ukulelét, azzal már komolyabban tudok zenélni, és így kinyílt számomra a világ. Egészen különleges érzés, hogy nem egy karaoke alapra énekelek, hanem magam irányíthatom a dal ritmusát, hangulatát. 

Alicantéban létezik egy úgynevezett örömzene klub, ahol a tagok, általában 20-30 jelenlévő, egymásnak-egymással énekelnek, zenélnek, úgy, hogy mindenki a saját hangszerén játszik – újságolja Dancsi ragyogó arccal. – Ez egy remek lehetőség arra, hogy gyakoroljanak, és ott aztán igazán jókat lehet jammalgetni (a résztvevők a saját örömükre összeállva, próba és gyakorlás nélkül szabadon muzsikálnak – szerk.). A következő utazásom során szeretnék ismét csatlakozni hozzájuk, ezúttal már az ukulelémmel. 

Művészek, akik inspirálták… 

Amikor a kedvenc zenei műfajáról, stílusáról kérdezem, Dancsi mosolyogva rázza a fejét, merthogy nincs kifejezett kedvence. Azt mondja, hogy zenei téren abszolút mindenevő. 

Régen leginkább az R’n’B-ért rajongtam, a Boyz II Men, meg a Fugees voltak a kedvenceim – nosztalgiázik. – Aztán idővel nyilván változott a zenei ízlésem, és kibővült a paletta sok mindennel. Szeretek mindent, ami jól énekelhető, aminek szép dallama van. A dalokat általában a saját ízemre formálom, egy picit változtatok rajtuk az eredeti változathoz képest. A lírai számok változatlanul közel állnak hozzám. 

Arra a kérdésre, hogy a zenei előadók közül kik voltak/vannak rá nagy hatással, illetve, kik inspirálták, kapásból sorolja a neveket. 

Nagyon tetszik például Harry Styles, akinek nemrég voltam a koncertjén. Bár őt elsősorban tinisztárként jegyzik, vannak igazán mély érzéseket közvetítő számai, és a megszokottól eltérő zenei műfajt képvisel, tehát számomra kimondottan egyedi. Régebben Céline Dion és Whitney Houston hatottak rám erősen, ma is szívesen hallgatom a dalaikat, mert fontos értékeket képviselnek. A magyar énekesek közül Caramel zenei világa inspirált leginkább, az ő stílusa mindig közel állt hozzám. Emellett a Follow The Flow-ból Szakács Gergőt emelném ki, aki remek dalszerző, és mellette különleges a hangszíne és az énektechnikája is. És mindenképpen szeretném megemlíteni Sia-t, aki az egyik példaképem, és nemcsak azért, mert fantasztikus a hangja, hanem mert egy kifejezetten nehéz sorsú előadóról van szó. Drog- és alkoholfüggő volt, közben depresszióval is küszködött igen sokáig, de a legnehezebb periódusaiban is dalokat írt, nem is akármilyen slágereket, miközben a háttérbe kényszerült, pont a függőségei miatt. Mígnem közel a 40-hez úgy döntött, hogy itt az ideje, hogy felvállalja magát. Számomra ő egy hatalmas példakép mind szakmailag, mind emberileg. 

Mit jelent számára az éneklés? 

– Az írás is ad egyfajta szabadságot, ott szavakkal tudom magam kifejezni, de a zene egy egészen más dimenzió: ott leginkább a lelkemet teszem ki a közönség elé, és az is elképesztően nagy szabadságot ad számomra. Annál is inkább, mert éneklés közben azt érzem, hogy egyenlő esélyekkel indulok, hiszen a zenében nincsenek korlátok, és ott a hangom nincsen hátrányban másokéhoz képest. Ahogy elkezdek énekelni, eltűnik számomra a kerekesszék: onnantól fogva mindenki csak arra figyel, hogy milyen a dallam, a zene, és csak az számít, hogy az általam előadott dalok hogyan hatnak a közönségre, a produkcióm mennyire érinti meg a jelenlévők szívét és lelkét. Éneklés közben teljesen egyenlőnek érzem magam mindenkivel, és ez amellett, hogy lelkileg felszabadít, hihetetlenül inspirál is.